Ments meg! 10. Rész

Kezdet

Nina a nappali kanapéján ült, az ölében néhány papírlappal és próbált elmerülni a rajzaiban. Már hajnali három is elmúlt.

Tom idegesen rohant le a lépcsőn, majd megállt Nina előtt.

-Hol van már? –kérdezte dühösen és a kanapéra vágta a telefonját.

-Hívtam egy csomószor. –suttogta Nina miközben még mindig csak a rajzokat figyelte.

-Én is! –pattogott tovább Tom miközben fel-alá járkált. –miért nem lehet megbízni benne?

-Nem karja hogy megbízz benne. –mondta Nina és felnézett a lapokról. –a legkevésbé sem érdekli. Ő nem bízik benned, akkor miért érdekelné, hogy te megbízol-e benne?

-Téged nem is érdekel, hogy valószínűleg most ott fekszik valahol, bedrogozva és… és…

-Nem kellett volna elhagynod őt! –csattant fel Nina hangosan és fel is állt. –nem kellett volna elengedned tegnap, nem kellett volna pénzt adnod neki, nem kellett volna elköszönnöd tőle, mikor elköltöztünk, nem kellett volna levelet írnod neki karácsonykor, és végképp nem kellett volna magamrahogynod engem 15 évesen!

-Mi? –Tom megállt és értetlenül ráncolta a szemöldökét.

-Jól hallottad. –morgott Nina és gyorsan összekapdosta a rajzait.

-Várj, várj. –nyögte Tom a fejét fogva és Nina után indult de megállt amint meghallotta, hogy kitárul a bejárati ajtó. –úr isten. –sóhajtott fel fájdalmasan amint meglátta az öccsét karjaiban a fiúval.

-Bill! –döbbent meg Nina és a gitárossal együtt azonnal odarohant, hogy segítsen az énekesnek. –mi történt vele?

Bill és Tom lefektették Seth-et a kanapéra, majd zavartan néztek egymásra. Tom szeme gyanakodva megállt öccse tág pupilláin, de aztán gyorsan elkapta a tekintetét.

-Most hozta haza a haverja, nem tudott kiszállni a kocsiból. Nem tud járni se beszélni, se semmit. Eszméleténél van, de a lélegzésen kívül semmilyen életfunkciója nem működik.

-Te mit keresel itt? –kérdezte Tom, miközben Nina az aggódva figyelte Seth-et.

-Itt töltök pár napot.

-Igen? –kérdezte Tom a szemöldökét felvonva. –pontosan hol van az az itt?

-ITT. –válaszolt Bill lazán. –ez még az én házam is.

-Ugye nem szándékozol még jobban feldúlni az életünket? Megint.

-Ugyan öcsi… Sethnél jobban hogy a picsába tudnám szétbaszni az életedet?

-Örülök, hogy ITT vagy! –mosolygott negédesen Tom, majd Nina felé fordult.

-Segítesz felvinni? –kérdezte Nina meggyötört arccal.

-Persze. –bólintott Tom és felemelte Sethet.

Felment vele az emeletre és lefektette az ágyába a fiút. Mielőtt Nina is belépett volna gyorsan rá rántotta a takarót, Seth véres kezeire, majd magárahagyta Ninát a gyerekkel és lement Billhez.

-Mi történt vele? –kérdezte halkan, miközben a lépcső tetejét figyelte.

-Nem tudom. –rázta a fejét Bill.

-Véres a keze. –jegyezte meg Tom.

-Láttam.

-És veled mi történt? –Tom az öccse szemébe nézett és fájdalmasan összeszorította a száját.

-Hülye voltam. –nyögte Bill és megdörzsölte a szemét, mintha Tom pillantása megzavarta volna.

-Komolyan most akarod ezt elkezdeni? –kérdezte Tom sajnálkozva.

-Mit?

-Most akarod tönkretenni az életed?

-Most akarsz kioktatni? –Bill számonkérően nézett a bátyjára, majd megindult a konyha felé.

-Nem akarsz velem beszélni?

-Nincs mit mondanom neked.

Tom nagyot sóhajtott és követte az énekest. Megállt a konyhában és a pultnak támaszkodva nézett az öccse szemébe.

-Bill, tulajdonképpen miért utáljuk egymást?

Az énekes hanyagul vállat vont és kérdőn nézett a bátyjára.

-Ha te elmondod, hogy miért utálsz én is elmondom.

-Én nem utállak. –nevetett fel Tom hirtelen. –Bill te teljesen el vagy tévedve, ha azt hiszed, én utállak. Nem utállak, csak dühös vagyok és nem értelek.

-Miért vagy dühös? –kérdezte Bill halkan.

-Mert csalódtam benned. –suttogta Tom. –én… annyira szerettem Seth-et és Ninát. Eleinte harcoltam veled, ezért csináltam mindent. Dacból. Gyűlöltem, hogy mindig minden a tied lesz. Amit akarsz azt megszerzed. És most is így lett. A tiéd lett Nina és Seth is. De annyira szerettem őket, hogy a legjobbat akartam nekik. Iszonyatosan fájt mikor elköltöztetek és itthagytál. Nem az fájt, hogy megházasodtál, vagy hogy magaddal vitted őket is, hanem az hogy te elmentél. Olyan könnyű volt ez neked. Hirtelen nem volt semmim. Egyszer megöleltél aztán pedig hónapokig nem láttalak. Nem akartam elhinni, hogy ez könnyű volt neked. Minden nap úgy éreztem mintha teljesen elvesztem volna. Úgy éreztem… ezt is elcsesztem! Mintha én lennék a föld, a nap nélkül. Tudtam, hogy akiket szeretek biztonságban lesznek veled. Azt gondoltam bárhol is legyenek veled vannak a legjobb helyen. Még ha néha gyűlöltelek is, közben köszönetet mondtam, hogy vigyázol rájuk. Aztán egyre inkább kezdett kitisztulni előttem a kép, hogy te bármi is csinálsz Seth nincs biztonságban. Mikor kihoztam a rendőrörsről, napokig nem ment ki a fejemből az ahogy ott ült a cellában. Mintha nem is ő lett volna. És mikor most kiderült, hogy miattad került kórházba… azt kérdeztem magamtól, hogy direkt csinálod-e? Direkt okozol nekem fájdalmat? Visszaadod mindazt amit én tettem veled, vagy miért kínzol? Soha még ekkorát nem csalódtam. A hazugságod pedig… már nem tudom megérteni. Miért? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni.

-Mert hiába nyertem el előled mindent te akkor is boldog voltál. Nem volt szükséged senkire. Én magamhoz láncoltam Ninát és Sethet és reméltem, hogy most az egyszer tényleg boldog lehetek, mert mindent amit én adok, ők visszaadnak nekem. Én csak azt akartam, hogy szeressenek érted? Semmi másra nem vágytam. Nem akartam senkit se tönkretenni. Csak azt szerettem volna, hogy végre egyszer valaki jusson túl azon, hogy én vagyok Bill Kaulitz és valami másért szeressenek. De nem. Ugyanaz maradtam nekik. Se Nina se Seth nem tudott túljutni a nevemen. Az volt bennem, hogy neked sincs szükséged rám. Éveken át azt láttam, hogy téged bármikor boldoggá tesz egy egyéjszakás kaland. Minden fontosabb volt neked mint én. Mikor pedig elköltöztem reméltem, hogy megkérsz ne menjek el de…

-Túl büszke voltam.

-Igen. És nagyon jó színész voltál. Végig mikor Nina karácsony után ideköltözött, Seth-el pedig megromlott a kapcsolatotok. Annyira könnyen vetted. Elhittem, hogy leszarod az egészet. Úgy láttam nem érdekel. Szerettem őket, közben pedig mégis úgy éreztem megszakad a szívem mert elszakítottalak titeket egymástól. De rajtad nem látszott, hogy hiányolnád őket. Sőt, nagyon is jól elvoltál nélkülük.

-Mindez nekem óriási erőfeszítésekbe került.

Bill hallgatott, majd sóhajtott egy nagyot.

-Utállak mert most mégis csak itt vagyok, és Seth és Nina is itt vannak. Veled vannak. Látod? Nem győztem. Kurvára nem győztem.

Tom hallgatott. Hosszú perceken át, Billel együtt.

-Örülök, hogy itt vagy. –mondta végül sóhajtva.

-Én is. –Bill lassan kissé akadozva megölelte a bátyját, majd amilyen gyorsan lehetett el is húzódott Tomtól.

-Rendben leszünk? –kérdezte a gitáros.

Bill csak bólintott és halványan elmosolyodott.

*

Seth a Los Angelesi villa teraszán ült, a lépcsőn és kibámult az esőbe. Lassan újra és újra a szájához emelte a kezében remegő jointot és nagyokat szívott belőle, majd hosszú másodpercekig nem vett levegőt.

Bill kocsija hajtott be a ház elé, az énekes pedig kiszállt belőle. Seth elmosolyodott ahogy végignézett a férfin. Az esőtől vizes, csapzott haj, átázott ruhák, lógó kendő a nadrágon, óriási gyűrűk azokon a hosszú vékony ujjakon, amik között ott füstölök a cigi és a már szinte oda tartozó kávéspoharat szorítják.

Bill lehózta a napszemüvegét és elindult a ház felé, majd megállt a lépcsőnél.

-Mit csinálsz itt? –kérdezte a közönyösen és lenézett a gyerekre.

-Az apámat keresem. –válaszolt Seth, de nem nézett az énekesre, csak meredt tovább maga elé. –Már nagyon régen nem mondtam ezt. –suttogta halkan miközben a kezeivel átszorította a térdét és nagyot szívott a cigiből.

-Min gondolkozol? –kérdezte Bill kíváncsian és leült mellé.

A fiú csodálkozva nézett fel rá.

-Nem is tudom. Sokat tépelődök rajta, hogy mi van velem. Úgy teszek mintha normális lennék, miközben nem érzem annak magam. Nem tudok csak úgy elsuhanni a saját dolgaim felett. Rengeteget kattogok rajtuk. Ne tudom mit miért csinálok. Nem értem magam…

-Seth… -Bill, nagyot sóhajtott és kivette a fiú kezéből a cigit, majd beleszívott, közben pedig mintha halványan elmosolyodott volna.  –Mi a baj?

-Nem tudom! –suttogott Seth és fájdalmasan összeszorította a fogait. –már nem tudom hogy mit gondoljak. Úgy egyáltalán erről az egészről. Miért csináltam ezt? Emlékszem rá. Sajnos… jó volt. De mégis olyan rosszul érzem magam.

-Fáj valamid? –kérdezte Bill és esetlenül közelebb húzódott a fiúhoz.

-A szívem! –mondta Seth és a szája szánakozó mosolyba rándult. –Nem tudom… egyszerűen nem tudom, hogy… hogy… mi ez az egész? Mi van velünk? Ez az életünk? Neked, Tomnak, anyámnak és nekem? Ez hogy egymást baszogatjuk? Miért adunk okot erre egymásnak? Te és Tom miért vagytok ekkora pöcsök? És anyám? Miért ilyen? És én? Miért csinálom amit csinálok? Nem tudom, érted? Egyszerűen nem tudom!

-De tudod. –suttogta Bill halkan és ő is kibámult az esőbe. –Csak nem mered kimondani.

-De én… én nem akarok ilyen lenni. Ez… ez annyira nehéz, mert szeretem ezt csinálni, tényleg nem csak egyszerűen bírom, hanem imádom, vágyok rá. De néha megijedek tőle és magamtól is.

-Nos ha számodra nem lenne elég egyértelmű, akkor segítek kimondani… Szereted ezt az egészet. Ezt a felhajtást, az életed és saját magad körül. De közben tudod, hogy ez tulajdonképpen beteges és undorító, ezért nem akarod szeretni.

 Seth kétségbeesetten az ajkába harapott és lassan az énekes szemébe nézett.

-Sose beszélgettünk ilyenekről. –suttogta halkan.

-Hát, talán épp itt az ideje.

-Szereted az anyukámat? –kérdezte hirtelen Seth.

-Igen szeretem, de ne tereld a témát! –mosolygott Bill, a fiú pedig elcsodálkozott, ahogy ezt a mosolyt meglátta. –Engem az érdekel, hogy veled mi van.

-Tényleg érdekel? –kérdezte Seth hitetlenkedve.

-Igen.

-Megvagyok. –nyögte a fiú. –És te?

-Én is. –mondta az énekes, majd zavartan megvakarta a tarkóját. –Igazából nagyon rosszul érzed magad igaz? –kérdezte nevetve.

-Hát… -Seth kínosan elvigyorodott. –Igen.

-Mit szoktál rólam mondani a barátaidnak? –kérdezte Bill kíváncsian.

-Azt, hogy egy hülye fasz vagy! –röhögött a fiú.

-Király. –mosolygott az énekes. –legalább tudom, hogy nem szoktál hazudni.

-Egyébként… -kezdte Seth halkan és visszavette Billtől a jointot. –nincsenek igazi barátaim.

Bill nem reagált semmit, csak bólintott.

-Mit gondolsz miért nincsenek? –kérdezte végül.

-Mert mikor lehettek volna, nem érdekelt a barátságuk, nem kellettek. Csak egyvalami kötött össze minket igazán…

-A drog. –mondta Bill a fiú helyett.

-Igen. –nyögte Seth és kifújta a füstöt az esőbe. –most miért vagy ilyen jófej? –kérdezte és a válla fölött az énekesre nézett.

-Tom lefizetett. –nevetett Bill.

A fiú nem nevetett, csak lehunyta a szemeit, majd újra kérdezett.

-És te mit szoktál rólam mondani?

-Azt… -Bill elmosolyodott, majd felnézett a fiúra. –azt, hogy nehéz eset vagy.

-Te viszont hazudsz! –röhögött Seth.

-Magamban mindig tovább mondom. –nevetett az énekes is. –akkor jönnek az igazán jó tulajdonságaid.

-Most őszintén! –nyögte Seth zavartan. –Utáljuk egymást! –nevetett fel szánakozva.

-Figyelj, én nem utállak. –mondta Bill kissé akadozva. –Te se utálsz. Csak nagyon dühös vagy rám.

-Kurvára dühös. –helyesbített a fiú vigyorogva.

-Sajnálom. –suttogta Bill, Seth pedig hirtelen csak döbbenten bámult rá. –Sajnálom, hogy nem tudok elég jó lenni.

-Mondd csak… -kezdte a fiú elgondolkozva. –nem akarsz boldog lenni?

-Ki az aki nem akar? –kérdezte Bill mosolyogva.

-Akkor miért vagy ilyen fasz??

Bill nem tudott megszólalni.

-De most komolyan Bill! Ha nem lennél egy jellemtelen undorító kétszínű dög, aki direkt keresztbetesz és fájdalmat okoz másoknak, boldog lennél. Esküszöm neked, hogy minden oké lenne az életedben. Rendben lennék én is és anya is és minden.

-Miért befolyásolnám én azt hogy mi van veletek?

-Azért Bill, mert… -Seth elgondolkozott egy percre, majd folytatta. –azért mert az életünk nem csak a miénk. És ezt most nagyon jegyezd meg. Mert valószínűleg ez a legértelmesebb dolog amit valaha mondtam. Érted? Mi kötődünk hozzád és az hogy te milyen döntéseket hozol és hogyan éled az életed hatással van ránk. Az életed a miénk is. Amíg nem zársz ki belőle addig a miénk is, mert benne vagyunk. Érted? Érted most már? Nem lehetsz ennyire önző! Egyikünk sem lehet! Egymást tesszük tönkre. Mikor kimondtam, csak  most értettem meg én is. Az életünk nem csak a miénk! Ez az amit tudnod kell, és ha nem akarsz bántani minket akkor eszerint kell élned. És így rendben lesz. Rendben lesz minden.

Bill, csak bólogatott, de megszólalni nem tudott. Végül nagyot sóhajtott és felállt.

-Jól van kölyök. Jól van. nyögte miközben hátbaveregette a fiút.

Lassan Seth is felállt és kihúzta magát.

-Na? –vigyorogva nézett a fel az énekesre és a kezét nyújtotta neki. –spanok?

-Csak ha többet nem keversz drogot a piámba.

Seth elhúzta a száját, majd bűnbánóan felmosolygott Billre.

-Nem tudom miért csináltam. Dühös voltam. Gondolkoztam rajta, hogy miért, de egyszerűen nem... nem tudom. Nincs oka.

-Mindennek van valami oka. De néha az ok az, hogy hülye vagy és rossz döntéseket hozol.

-Akkor spanok? –kérdezte Seth vigyorogva és megragadta az énekes kezét.

-Ja. Mondjuk… spanok. –bólintott Bill és megrázta a fiú kezét.

Hirtelen kivágódott a ház ajtaja és a gitáros rohant ki rajta dühöngve.

-Tom! –szólt utána Bill csodálkozva, miközben követte a bátyját a kocsik felé. –mi történt?

-Semmi. –morogta a gitáros és feltépte a kocsija ajtaját.

-Tom, bazmeg mi a szar bajod van?

-Gyere velem! –kérte az öccsét.

Bill egy kérdő pillantást vetett Seth, majd mikor a fiú bólintott, beszállt a kocsiba.

Seth hátatfordított és visszament a házba.

-Anya! –felszaladt az emeletre és belépett Nina szobájába. –mi történt?

Nina az ágyon nyitva fekvő bőröndökbe dobálta a ruháit, miközben próbálta letörölni a könnyeit.

-Fogd a bőröndjeid és csomagolj. –mondta ingerülten, miközben kirángatta az összes fiókot és mindent a táskákba dobált.

-Mi? Miért?

-Mert elmegyünk! –folytatta idegesen a nő és tovább csomagolt.

-Hova? –értetlenkedett a fiú.

-Haza! –kiabált Nina és dühösen a fiú felé fordult.

-De hát itthon vagyunk. Nem értem mégis hová…

-New Yorkba Seth! –Nina megfogta a fia karját és átrángatta a szomszéd szobába. –gyerünk! Csomagolj! Lássam, hogy elkezded. A ruháidat, a gitárodat, mindent amit hozni akarsz!

-Én nem megyek innen sehová. –ellenkezett Seth.

-Elég idős vagy már hozzá, hogy elviseld, ha egyszer valami nem úgy történik ahogy te akarod. Szóval gyerünk, siess!

-Nem érted, hogy végre kezdenek rendbejönni a dolgok?

-Nem Seth, nem kezdenek. Semmi sincs rendben. Nem vagy rendben! Tegnap este megint ájultan hoztak haza! Megint drogoztál. Nem maradunk itt!

-Csak ezért? –üvöltött a fiú idegesen.

-Nem, nem csak ezért! –kiabált Nina is. –Tom miatt is és Bill miatt is!

-Miért nem próbálsz egy kicsit…

-Én próbáltam Seth! –Nina dühösen megrángatta a fiút, miközben elővette a szekrényből a bőröndöket. –próbáltam őket szeretni. És még ha kis ideig ment is az neked volt a legkevésbé jó.

-Utállak! –ordított Seth.

-A szíved joga utáni. De attól még elmegyünk.

-Nem!

-De igen! –kiabált még mindig Nina miközben Seth ruháit a bőröndökbe dobálta.

-Miért? –kérdezte dühösen a fiú.

-Azért mert azt mondtam!

-Jól van! –tárta szét a kezeit tehetetlenül Seth és dühösen csomagolni kezdett. –de nem értelek. És nem tisztellek. Olyan vagy mint egy óriási tinédzser.

-Ezt majd később megbeszéljük. –mondta idegesen Nina és visszament a saját csomagjaiért.

Tíz perc múlva Seth levitte az összes csomagot az esőben várakozó taxihoz.

-Most komolyan nem fogunk elbúcsúzni tőlük? –kérdezte Seth miközben beszálltak a kocsiba.

-Nem. Jobb ha nem is látod őket többet.

A kocsi elindult a reptér felé. Seth nem nézett hátra a ház felé, nem sírt, nem mondott búcsút, csak a fejét fogta és két oldalról szorította a halántékát, mintha az ujjaival tartaná össze szétrobbanni készülő fejét.

-Add ide a telefonod. –kérte Nina, miközben a sajátját a kezében szorongatta.

-Minek? –kérdezte Seth értetlenül, miközben átnyújtotta a telefont.

Nina a következő pillanatban kivágta a két készüléket a kocsi ablakán.

-Megőrültél? –háborodott fel a fiú. –ezt miért csináltad?

-Gondolkozz rajta egy kicsit. –mondta Nina dühösen, többet pedig nem szóltak egymáshoz, csak Seth vágott dühösen az ülésre és sziszegett a fogai közt.

*

-Seth! –kiabált fel Tom az emeletre, amint beléptek a házba.

Nem jött válasz. Minden csendes volt.

-Seth! –kiabált Tom újra, közben Bill  felszaladt az emeletre.

Az énekes benyitott a fiú szobájába, de senkit nem talált ott. Az ágy rendetlenül össze volt túrva, néhány üres fiók volt a padlón szétdobálva, a szekrény ajtaja pedig szétnyitva tátongott.

-Nincs itt! –mondta Bill csodálkozva, ahogy lefelé haladt a lépcsőn, a nappalaiba.

-Nina sincs? –kérdezte Tom aggódva.

-Nincs. –rázta a fejét Bill.

Tom elővette a telefonját és tárcsázta a nő számát. Néhány másodpercen belül a telefon szétkapcsolt.

-Ez meg mit jelent? –kérdezte Bill csodálkozva.

Tom összeráncolta a homlokát, majd az asztalon pihenő borítékra pillantott, melyen hosszan elnyújtott, rendetlen betűkkel az ő neve állt. Remegő kézzel nyúlt a boríték után és gyorsan feltépte azt. "Majd egyszer, egy másik életben találkozunk…" –Seth írása szinte kiégette a gitáros szemét. A levél az asztalra hullott, Tom pedig csak üveges tekintettel bámult maga elé, majd az asztalon pihenő másik borítékra pillantott, amelyen Seth neve állt az ő dőlt betűivel.

-Elmentek. –suttogta döbbenten.

-Mi? –Bill értetlenül olvasta el a levelet.

-Leléptek. –ismételte Tom, ahogy Bill ráemelte a tekintetét.

-De hát hová mentek?

-Talán vissza New Yorkba… vagy akárhová máshová.

-Nem értem. –töprengett Bill. –miért hagyta itt Seth a leveledet felbontatlanul?

-Mert nem akarja, hogy bármi is hozzám kösse. Vagy csak Nina nem akarja. Tökéletesen mindegy. Elmentek.

-De hát akkor most…

-Most nincsen semmi Bill! –kiabált Tom idegesen. –ennyi volt. –suttogta a karjait széttárva. –ez volt a nagy sztori! Itt a vége, érted? Vége… vége... ennyi volt.

-Még utánuk mehetünk.

-Nem Bill. Soha többet. Kaptunk egy lehetőséget, hogy helyrehozzuk amit tizenhat évesen elrontottunk. És újra megetettük. Elbasztuk! Kész, ennyi volt, itt a vége. Nem érted?

-De, hát Seth…

-Jobb lesz neki nélkülünk. Hidd el.

-Nem, nem hiszem! Szüksége van… rád! Rád mindenképpen szüksége van!

-Csak nézd meg hová jutattuk. És én hová jutattam. Lelkibeteg, depressziós, drogos és ki tudja még mi minden baja van.

-Veled jobban volt. Te mindig segítettél neki.

-Vagy inkább ő segített nekem. Nem vetted észre mondd csak? Mindent amit tőled nem kaptam meg, mert te jobb voltál nálam tőle szereztem meg? A tiszteletet, a rajongást, a félelmet? Kierőszakoltam belőle ezeket az érzéseket, mert szükségem volt rájuk. Kihasználtam őt. Most legalább ha lassan is de elfelejthet és tiszta lappal kezdhet.

                                                                                      

Az a tudat a legnehezebb, hogy nem lesz könnyebb. Soha nem lesz könnyebb. Hogyan lehetne újrakezdeni egy városban ahol már van múltam. Nem lesz új, nem lesz más. Nehezebb lesz mint valaha. Mert meg fognak találni. Meg fognak talán a drogok, a balhék, meg fog találni minden ami elől menekülnöm kéne. Egyáltalán… akarok én menekülni? Akarok harcolni? Kiért harcolok, kiért menekülök? Magamért? Anyáért? Értük? Nem… már senki sem érdekel annyira. Már én magam sem vagyok olyan fontos, hogy megérje ezt a fáradságot. Annyi mindent magam mögött hagytam. Először magam mögött hagytam New Yorkot, aztán Billt és Tomot, Los Angelest és most megint itt vagyok. Megint New Yorkban. Otthagytam mindenkit. Taylort, Rileyt, Lanát, Sharont, Adamet, Milot, Billeet, Tomot, Billt mindannyiójukat. Miért? Magamért? Mert muszáj volt? Ki maradt? Ki maradt velem? Hiába ül itt mellettem már őt is rég elvesztettem. Hogyan pótolhatnám be azt a sok mindent, amiből kizártam őt? Hogyan lehetne kevésbé nagy a bűntudatom, hogy amíg én az apámat kerestem folyamatosan csak bántottam őt, hogy csalódást okoztam, hogy hátatfordítottam. És mi lett a vége, mi történt? Nem történt semmi. Többször majdnem meghaltam, majdnem öngyilkos lettem, híres lettem, imádott lettem, harcok tárgya lettem. Megtaláltam az apámat. Megérte? Nem. Nem pótoltunk be semmit, nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, nem t képeltem el, nem őt akartam. Nem érte meg. Nem érte meg semmi!

A repülőúton nem beszélgettünk, egyáltalán. Tizenkét órát csöndben töltöttünk el egymás mellett. Végig rajtuk gondolkoztam. Vajon fognak keresni? Vajon mit gondolnak? Vajon hiányzom nekik? Vajon anya melyikőjüket szereti? Vajon szereti bármelyikőjüket is? Vajon  ennek az egésznek miért kellett így lennie? Miért, miért, miért? Vajon valaha fogok választ kapni ezekre a kérdésekre?

A taxiban váltottunk két szót, arról, hogy milyen kaját rendeljünk, de egyikünk sem volt képes tovább vinni a beszélgetést. Én hátul ültem a kocsiban csodálkozva bámultam ki az ablakon. Hol vannak a pálmafák? Hol vannak a szörfdeszkával rohangáló fiatalok? Hol vannak a fotósok, a paparazzik, a sok híresség? Miért ennyire más? Miért nem érzem hogy én valaha itt laktam és ez volt az otthonom. Annyira más. Más mint Hollywood, más mint LA. Mások az épületek, a felhőkarcolók, más a tenger, más a tengerpart, mások az emberek, más a közlekedés, más az érzés.

Mikor kiszálltunk a taxiból, megszédültem ahogy felnéztem az óriási üvegépület tetejére. Bevillantak előttem a tetőteraszos lakás képei. Hirtelen izgatott lettem. Segítettem kipakolni a csomagokat és egészen a liftig vittem őket. Figyeltem ahogy haladunk emeletről emeltre fel az épület legtetejére. Mikor a lift megállt követtem anyát a csomagokkal együtt. Vártam amíg előveszi a régi kulcsokat, és kitárja az ajtót. Beléptem a hatalmas lakásba, aminek minden ablaka a plafonig ért és rajtuk keresztül láttam egész Manhattant. Valahogy tetszett. Letettem a bőröndöket a nappaliban majd anyámra néztem. Engem figyelt az üres konyhapult mögül. Lassan megindultam felé, majd megálltam előtte. Olyan más volt mint eddig. Olyan gyönyörű mint eddig de mégis más. Megviselt, de láttam rajta hogy talán hosszú ideje most először könnyebbült meg igazán. Furcsa volt a szemébe nézni. Lefelé nézni rá. Más lett a város… mások lettünk mi is. Vajon mennyi idő telt el? Érzékelhetetlen eseménykavalkád.

-Ne haragudj! –tört ki belőlem a szó miközben átöleltem és a karjaim közé zártam. Olyan kicsinek tűnt olyan esetlennek.

Mi történt ami miatt ennyire megváltoztunk? Miben tört meg ő is ennyire, hogy most én vagyok a nagyobb és erősebb? Sosem tűnt fel… hogy magasabb lennék nála. Soha nem zártam még így a karjaim közé, sosem tartottam őt még így, sosem védelmeztem ennyire. Sosem akartam még ennyire elzárni minden rossztól.

Mi lett a várossal, mi lett velünk? Más emberek lettünk? Megviselt az élet? Felnőttünk?

Néhány hónap múlva tizenhét éves leszek. Lehet… lehet, hogy tudok változni, lehet, hogy képes vagyok rá, lehet, hogy nem kell menekülnöm, lehet, hogy érdemes küzdenem, lehet, hogy erősebb vagyok, mint azt bárki is gondolná. Még ha én nem is hiszek benne, és még ha az ikrek hisznek is benne… az sem elég. De ő… ő tudja, hogy elég erős vagyok, mert hisz bennem.

-Szeretlek. –suttogtam miközben magamhoz szorítottam.

Nem válaszolt, de nem is vártam el tőle. Elég volt hogy éreztem lefolyni a könnyeit a karomon.

-Soha többet nem bántalak! –ígértem és megpusziltam a homlokát. –minden rendben lesz. –suttogtam remegve és még jobban átöleltem.

Az új élet megkezdésének legnehezebb pontja az indulás volt. Gyakorlatilag csak álltam egyhelyben és vártam hogy anyám taszigáljon ide-oda. Bútorokat, ruhákat vásárolt nekem, mindenből újat és teljesen mást, nehogy véletlenül is emlékeztessen a régire. Interjúkat adott helyettem, bejelentette hogy kis időre leállok a zenéléssel a tanulás miatt. Persze nem álltam le, új zongorát kaptam, szebbet mint az eddigi összes, gyönyörű hangja volt, de őszintén fogalmam nem volt hogy mit kezdjek vele. Ő persze tudta: magántanár a Juilliard-ról. Nem csak a zenélést tanultam otthon hanem minden mást is. Tele voltam feladatokkal, anyám zseniálisan betáblázta minden napomat. Nem volt időm, depresszióval, vagy elvonási tünetekkel foglalkozni… pontosítva nappal nem volt idő ilyesmikkel foglalkozni. Az éjszakák borzalmasak voltak. Ez hasonlított leginkább a régi dolgokhoz. A szörnyű éjszakák. Annyi minden kavargott a fejemben, amire nappal még csak gondolni sem tudtam. Elsősorban a vágyaim, hogy mennyi mindent csináltam volna. Hol kezdeném, melyik emberrel melyik droggal melyik helyen… végtelen volt az összes lista, csak úgy kavarogtak a fejemben az óriási hullámok és mindig újabb és újabb kis emlékfoszlányok kerültek a felszínre. Nem unhattam meg! Tudtam hogy nem unhatom meg egyszerűen ezt amit most csinálok. Most nem lehet csak úgy szembeszegülni, mert nekem nincs kedvem a dolgokhoz. Ezt most csinálni kell!

Felkeltem az ágyból és a sötétben tapogatózva átmentem a fürdőszobába megmosni az arcom. A kezem folyamatosan remegett, nem tudtam olyan jól zongorázni mint amikor Tom rájött, hogy valójában mennyire is tudok. Tom. Tom. Tom… vajon gondol…

Megráztam a fejem és megtöröltem az arcom, majd felnéztem a tükörbe. Nevetséges… semmivel sem néztem ki jobban. Ugyan az az ember voltam. A menekülőút az ikrek elől saját magam elől nem vezet sehová. Ugyan az a szörnyeteg vagyok. Beesett arc, fehér bőr, lenőtt fekete haj, cserepes kiszáradt száj, szürke élettelen szemek. Mit gondoltam? Vajon miért? Miért pont így nézek? Óvatosan a szemöldökömhöz nyúltam és kiszedtem onnan a piercinget. Lassan ugyanígy a nyelvemből is, majd próbáltam úgy a hajamba túrni, hogy az ne lógjon a szemembe. Még mindig botrányos volt a helyzet. A kezeimre néztem. Nevetnem kellett. A hülye tetoválások… minek kellettek? Bárcsak… bárcsak meg se történt volna, az egész. Bárcsak erősebb lettem volna bárcsak ne lettem volna annyira kíváncsi. Ha nem drogozom nem történik ez. Nem történik meg ez a tragédia, hogy tehettem, hogy lehettem olyan állapotban, hogy nevethettem, hogy lehet hogy nem fogtam fel…

Vége. Egyszer csak hirtelen vége. Elszakadt a cérna eltörik a mécses, zuhanás, koppanás. A térdeimen támaszkova tartom a fejem, több mázsának tűnik, alattam egy egész folyó folyik végeláthatatlanul. Homályos minden. Valaki azt suttogja semmi baj. Hát persze ő az. Ki más lenne? Vajon mit lát? Milyennek lát? Mit csinálok éppen?

-Semmi baj. –mondja miközben a hátamat simogatja én pedig fuldokolva a vállába fúrom az arcomat.

Lassan úgy érzem elmerülök a folyóban, érzem mindenhol a karomon az arcomon  a nyakamon.

-Minden rendben lesz! –suttogja, én pedig bólintok.

-Jól vagyok.

-Feküdj le és pihend ki magad. Ne gondolkodj csak aludj, reggel majd beszélünk.

-Jó. –bólintok. –jó. –mondom megint. –jó… rendben. Rendben. Minden rend…

látja rajtam hogy valószínűleg nem megy ez az egyszerű dolog sem. Megáll velem szemben, a tekintetemet fürkészi.

-Mi a baj? –a kezei közé fogta az arcomat és úgy nézett a szemembe.

Annyira borzalmas volt. Kisgyereknek éreztem magam megint.

Megfogtam az arcomon a kezeit, nagyot sóhajtottam és megszorítottam őket.

-Semmi. –suttogtam fellélegezve és lehunytam a szemem.

-Jobba vagy? –kérdezte reggel mikor mellé léptem a konyhába.

-Persze. –nyögtem álmosan és megdörzsöltem az arcomat.

Nagyot sóhajtva leültem az asztalhoz és belekortyoltam a kávémba. Figyeltem ahogy leül velem szembe, majd engem néz.

-Mi volt a baj?

-Semmi. –ráztam a fejem lesütött szemekkel.

-Mondd el, hátha tudok segíteni!

-Nem tudom. –suttogtam erőtlenül, mire ő gyanakodva nézett rám. –tényleg nem tudom.

-Biztos?

-Én csak… olyan nehéz felfogni ezt az egészet. A sok hirtelen változást.

-Tudom. –mondta és láttam rajta, hogy nagyon sajnál.

Ez nem tetszett. Nem akartam ilyennek látni és nem akartam hogy megint én legyek a sajnálata tárgya. Azt akartam, hogy boldog legyen, hogy szerelmes legyen, hogy végre rendben legyen minden az életében.

-Nem baj. –mondtam mosolyogva. –rendben lesz minden.

Minden erőmmel azon voltam, hogy így legyen. Furcsa volt a gondolat de meg akartam adni neki a teljes életet, azt amiben eddig miattam nem lehetett része. Tenni akartam érte, hogy boldog legyen. Így pedig a napok hihetetlen gyorsasággal teltek, nem hiányzott a los angelesi kánikula élveztem a kellemes időt. A délelőttjeimet a magántanárjaimmal töltöttem, úgy terveztem hogy egész nyáron tanulni fogok, hogy bepótoljam a sok hiányzást. Bőven volt időm zongorázni is amit imádtam. Nem kellett sokat gyakorolnom hozzá hogy visszahozzam magam arra a szintre amin korábban voltam. Nagyon élveztem. Viszont gyakorlatilag egyedül voltam, szinte senkivel nem kommunikáltam anyámon kívűl. Őt viszont imádtam, fantasztikusakat beszélgettünk, csak most vettem észre hogy mennyire hasonlítunk. Csodálatos nőnek tartottam, örültem hogy boldog. Látszott rajta hogy megkönnyebbült, kisimult az arca, állandóan mosolygott, jókedvűen jött haza a munkából, együtt főztük meg a vacsorát, aztán kiültünk a tetőteraszra és együtt cigiztünk. Végre elfogadott. Igyekeztem nem visszagondolni a régi dolgaimra, próbáltam elfelejteni a jelenemet megrontható emlékeket.

Annyira könnyed volt az egész, hihetetlen gyorsasággal telt az idő észre sem vettem ahogy eljött a nyár, fejlődtem a zongorázásba, bepótoltam a tanulnivalóm nagyját. Június elején kicsit leálltam a tanulással és javasoltam anyának, hogy hozza létre a saját márkáját és hagyja ott a chanel-t. azt éreztem hogy most annyira jól van és olyan jól érzi magát hogy nem fog kételkedni a sikerben. Igazam lett. Hamarosan elővette az összes kapcsolatát és óriási tervezésbe kezdett. Még sosem láttam ilyen izgatottnak. Annyira boldog volt. Mosolyognom kellett ha rá néztem. Új ruhák új tervek, tele volt papírokkal a lakász, anya egész nap rohangált, hol  a lakásban hol a városban. Nagy stílusváltásra készült. A haja szőkébb lett, látszott rajta, hogy ki van virulva, egyre szebbnek láttam. Sokat kísértem mindenhová, jó hatással volt rám is. Levágattam a hajam, fel volt nyírva csak a fejem tetején volt hosszabb, végre az eredeti volt a színe. Nem festettem már magam, elhagytam a sok hülye kiegészítőt, normálisan öltözködtem legtöbbször anya vadonatúj tervezésű ruháiból. Büszkén kísértem őt, sokat vacsoráztunk együtt, amikor nem velem volt, akkor egész éjszaka kimaradt, nem jött haza csak reggel. Láttam rajta, hogy fáradt, de azt is hogy boldog. Nem kellett magyarázkodnia, csak ráéreztem és tudtam, hogy jól van és nekem ennyi elég is volt.

-Be szeretném mutatni őt neked! –mondta lelkesen miközben ebédeltünk.

-Rendben. Már alig várom!

Trace és anyám nagyjából egy hónapja ismerkedtek meg, én pedig azóta láttam anyámon hogy olyan boldog mint talán még soha. Sokat mesélt róla, hogy mennyire kedves megértő. Állítólag mesélt neki rólam is. Alig vártam, hogy megismerjem részese akartam lennyi anyám élményeinek, közös emlékeket akartam azt, hogy együtt legyünk minden jóban.

Éppen zongoráztam és nem hallottam ahogy anyám és Trace, csak a köszönésükre kaptam fel a fejem.

-Sziasztok! –ugrottam fel lelkesen és odarohantam hozzájuk.

-Trace Sparks! –mutatkozott be a srác.

Azonnal láttam rajta, hogy fiatalabb anyámnál, úgy kb. három évvel.

-Seth Walker! –kezet ráztunk és leültünk a nappaliban.

Trace eszméletlen jó fej volt. Arculattervezőként dolgozott, így találkoztak anyámmal. Imádtam az első perctől kezdve. Anyámat sokat fiatalította az hogy vele volt. Trace még az én elvárásaimnak is megfelelt.

Éppen a teraszon cigiztem, amikor hallottam, hogy kilép mögém. Már sötét volt, csak a város fényei világítottak.

-Van tüzed? –kérdezte én pedig lassan a gyújtóm után nyúltam.

Ez a kérdés… beleégett az agyamba, bele teljesen a legmélyébe, csak nem ezen a hangon nem ezzel az arccal.

Meggyulladt a gyújtó Trace pedig közelebb hajolt a cigivel. Közben végig a szemembe nézett, rendkívül bizalmasan. Más volt, teljesen más volt, mint akkor.

-Köszönöm. –mondta mosolyogva.

Bólintottam. Sokáig nem szóltunk semmit aztán egyszer csak elkezdtem mosolyogni.

-Vicces hogy…

-Akár a bátyád is lehetnék. –fejezte be, ő is nevetve, a mondatot.

Csodálkozva néztem rá. Vajon honnan tudta? Honnan tudta hogy ezt akarom mondani?

-Ezért nem is próbálok bevágódni. Nina nagyon sokat mesélt rólad és azt hiszem hasonlítunk egymásra.

-Úgy gondolod? –kérdeztem kíváncsian.

-Igen. –bólintott. –nekem is történtek tragédiák az életemben.

Nem kérdeztem rá, csak várakozva néztem rá.

-Tudod… én igazán nagyon szeretem az anyukádat. Tényleg szeretem, szerelmes vagyok belé. És azért kell hogy elhidd ezt nekem, mert rajta kívűl csak egyetlen nőbe voltam szerelmes, őt pedig elvesztettem. Anyukádat pedig azért nem fogom így elveszíteni mert mindent meg fogok tenni érte.

-Mi történt az előzővel?

Trace hallgatott, csak később szólalt meg.

-Elveszettem. –mondta nagy nyomatékot adva ennek a szónak.

Elszorult a szívem.

-Sajnálom. –mondtam a szememet lesütve. –mármint… még senkit nem vesztettem el így, de azt hiszem tudom milyen mikor… fel kell fognod hogy valószínűleg nem látod őt többet. Mégsem vagy képes felfogni, hogy egyszerűen kész, vége, ennyi volt.

-Az ikrek miatt éreztél így igaz? –csodálkozva néztem rá.

-Hát persze hogy miattuk. Én egész életemben csak az apámat kerestem. Nem kellett, hogy híres legyen, nem kellett hogy rocksztár legyen, csak annyi, hogy tudjam, ő az. Tizenöt év szenvedés után pedig hirtelen lett két apám. És nem tudtam eldönteni hogy mit érzek. Nem tudtam melyiküknek higyjek nem tudtam melyiküket szeretem jobban nem tudtam melyikük vagyok én, melyiknek vagyok a véréből, melyik vagyok testileg melyik lelkileg, nem tudtam mi az a sok érzés ami szétszed... szeretet, utálat, közben szerelmes lettem. Szerelmes a drogokba, lányokba, fiúkba, zenébe, hírnévbe, saját magamba. Annyira összezavarodtam ettől a sok dologtól ami folyamatosan pezsgett körülöttem, hogy már nem tudtam mindent bent tartani. Elengedtem dolgokat. Emlékeket, tárgyakat, magamat. És mikor ezt megtettem, mikor elengedtem magam, igazán szörnyű dolgok történtek, borzalmas dolgokat műveltem. Úgy éreztem soha nem lesz vége. Aztán egyszer csak már senki nem bírta tovább. Olyasmit csináltam amibe bele is halhattam volna. Anyám sem bírta az ikrek sem bírták valahogy szerencsére vége szakadt az egésznek. Persze most olyan mintha üldöznének, a saját gondolataim elől mindig menekülnöm kell. De ez… ez a csalódás számomra megmagyaráz mindent, mert én csak egy hülye kölyök voltam, aki az apját kereste. Nem bírtam feldolgozni azt a világot amibe belekerültem.

-Nina sokat mondta hogy nagyon okos vagy. –jegyezte meg mosolyogva.

-Igen, annak tart. –mosolyogtam én is. –én is annak tartom magam. Annak ellenére amiket csináltam. Az előttem lévők akiket követni akartam ebbe az irányba vittek.

-Seth én lennék az apád! –mondta nevetve, miközben kifújta a füstöt.

-Te? –nevettem fel én is, aztán magamba fojtottam, mert láttam, hogy elkomolyodik.

-Tudod… nekem volt egy fiam.

-Volt? –kérdeztem összeszorult torokkal.

-A nő, akit szerettem Sarah belehalt a szülésbe, Shane pedig egy nappal utána…

-Ne haragudj! –nyögtem elcsukló hangon.

-Semmi baj. –rázta a fejét. –látod mindenkivel történnek tragédiák ezért tudunk annyira együttérezni.

Bólintottam. Igaza volt.

-Hát… elhiheted, hogy tudok én nagyon rossz lenni, de téged bírlak, és ami fontosabb anyám szeret téged. Nem leszek köcsög gyerek. Sosem ment egy család tagjának lenni, de tőlem megpróbálhatjuk.

-Miért nem harcolsz? –kérdezte csodálkozva. –Nina mondta, hogy ha régen valami nem úgy volt, ahogy te akartad pokollá tetted a körülötted lévők életét. –felnevettem.

-Most ezt kéne csinálnom? –kérdeztem röhögve. –bedrogozva kéne felgyújtanom a lakást össze-vissza dugnom ordítoznom vele és veled, közölni, hogy egy farok vagy és nem érdekel a szerelmed és a gyereked. Fájna, hidd el. Bele tudok találni, hogy mi az, amivel a legjobban megbánthatlak. Úgyis csak az lenne a vége, hogy megütnél, visszaütnék, elszöknék, korházba vagy rendőrségre. A rendőrség pedig már necces, mert itt manhattanben már több ügyem volt. Nem éri meg, és nem is akarom, nincs rá szükségem, de nem is adsz okot rá. Nem ezért akarok harcolni.

-Hát miért?

-Magamért… magunkért. A jövőért. Azért hogy más legyen. Azért hogy legyenek dolgok, amik elfeledtetik a múltat. A jövő emlékeiért. Azért hogy minden rendben legyen. Velem, velünk velük. Igen velük is minden legyen rendben. –vártam hogy rákérdezzen: vajon miért akarom, hogy azok az emberek is jól legyenek, akik fájdalmat okoztak nekem. De, nem. Nem kérdezett, értette.

-Harcolunk együtt? –kérdezte rövid hallgatás után.

Gondolkoztam. Soha nem csináltam ilyet, de valamiért benne megbíztam.

-Harcolunk! –mondtam és kifújtam a füstöt, majd elnyomtam a cigit.

Ments meg! 9. Rész

Kontroll nélkül

-Megmagyarázom. –mentegetőzött Tom a kezeit felemelve.

-Azt ne mondd, hogy David is támogatott. –Bill dühösen sziszegett a fogai közül.

-Mi folyik itt? –kérdezte Nina értetlenül, ahogy leért a nappaliba.

-Semmi. –morogta Bill. –Tom aláírta a Tokio Hotel halálos ítéletét.

-Bill, én semmi ilyesmit nem csináltam!

-Tudod mit? –kérdezte Bill idegesen miközben elindult az előszobába és magára rángatta a kabátját. –nem érdekel! Leszarom! –becsapta az ajtót, aztán már csak a kocsija motorját lehetett hallani. Egyre halkabban és halkabban.

-Hát ez szép volt tőled. –jegyezte meg Seth.

-Most meg mi van? –forgatta a szemeit Tom. –nem csináltam semmi rosszat. A TH-nak attól még nem kell feloszlania mert én szólókarrierbe kezdek.

-Bill akkor is jogosan érzi, hogy elárultad.

-Ugyan Seth, nehogy már mellé állj.

-Én nem állok mellé, de akkor is hátbaszúrtad.

-Na jó menj aludni! –kiabált Tom türelmetlenül.

-Köszönöm! –csattant fel Seth idegesen. –kösz, hogy ordítozol. Legalább nem lesz nehéz megszoknom a változást. Mert semmi nem változik. Te is olyan vagy mint Bill.

Tom nagyot sóhajtott és lassan megint Seth-re emelte a tekintetét.

-Sajnálom. –suttogta.

Seth csak vállat vont de nem nézett a gitáros szemébe. Elfordult és felment a lépcsőn. Nina tanácstalanul állt a gitárossal szemben.

-Ne haragudj. –szólalt meg végül Tom csendesen, valódi megbánással a hangjában.

-Semmi baj. –rázta a fejét Nina suttogva, majd követte a fiát.

Seth nagyot sóhajtva rogyott le a régi ágyára. A falon még mindig ott díszelgett az elfolyt betűkkel írt név, amit a végzetének akart.

*

Seth másnap reggel korábban ébredt mint Tom és Nina. Gyorsan felöltözött, reggelizett, majd Tom kocsikulcsával együtt kilépett a házból. Az udvaron bevágódott a gitáros R8-asába és kihajtott az udvarról. Negyed óra múlva egy ismerős ház vaskapuja előtt állt meg. A kapu automatikusan kitárult előtte ő pedig behajtott az udvarra. Kiszállt a kocsiból, majd az ajtóhoz ment és csöngetett. Egy percet sem kellett várnia, az ajtó szinte azonnal kitárult. Egy középkorú teltkarcsú nő állt a fiú előtt a szobalányok klasszikus öltözetében.

-Miben segíthetek? –kérdezte udvariasan.

-Öhm… -Seth zavartan vakarta a tarkóját. –én Mr. Stillsont keresem.

-Sajnálom, de nincs itthon. Dolgozik.

-Tudom! Azért keresem. A nevem Seth Walker.

-Doroty! –Seth összerezzent a lakás belsejéből jövő hangra, ahogy a szobalány is.

-Igen Ms.Taylor? –kérdezett vissza a szobalány még mindig az ajtóból.

-Ki az? –jött a kérdés, a következő pillanatban pedig megjelent egy fiatal lány a szobalány mögött.

-Taylor! –nyögte Seth csodálkozva.

-Doroty bemehetsz! –adta ki a lány az utasítást majd a fiúra nézett. –mit keresel itt? –kérdezte már sokkal kevésbé barátságosan.

-Apádhoz jöttem. A tetoválásaim miatt. Le kéne fedni őket.

-Tulajdonképpen nem is érdekel, hogy miért vagy itt. Csak az, hogy miért nem tűnsz már el!

-Nézd Taylor én sajnálom! Hidd el hiányoztál nagyon…

-Egyszer sem írtál! –vágta Taylor Seth arcába a szavakat. –nem hívtál, nem tudtam rólad semmit csak azt amit az újságokban olvastam.

-Sajnálom. –suttogta Seth lehajtott fejjel.

-Valahogy nem látszik rajtad.  –jegyezte meg Taylor kissé gúnyosan. –nem sajnálod. De majd fogod.

-Nézd ha már beszélünk ne arról beszéljünk, hogy nem írtam és nem hívtalak, hanem arról, hogy már nem érzünk semmit.

-Én éreztem! –kiabált Taylor. –miután elmentél én még nagyon sokáig éreztem, hogy szeretlek. Nem akartam elhinni, hogy ennyire nem érdekellek.

-Szerettelek. –suttogta Seth. –de a dolgok megváltoztak. Én is megváltoztam. Más lettem.

-Jaj ne gyere már itt ezzel az állszent dumával! Nem érdekel, hogy mennyire szenvedtél. Én is szenvedtem! Nekem is fájt! Átvertél!

-Figyelj nem érted a lényeget. Más lettem érted? Úgy más! Más érzések, más vágyak.

-Ezt hogy érted? –kérdezet Taylor összevont szemöldökkel.

-Én csináltam dolgokat… olyat amilyet eddig nem.

-Megcsaltál? –vágott közbe Taylor.

-Nem tudom. Azt hiszem nem. Vagyis… mi számít megcsalásnak?

-Lefeküdtél valakivel?

-Igen. –sóhajtotta Seth. –de…

-Ki a csaj? –vágott közbe Taylor idegesen.

-Félreértetted.

-Mi? Most akkor lefeküdtél valakivel? Igen vagy nem?

-Igen de nem éppen lánnyal.

-Ez komoly? –kérdezte hirtelen egy száraz hang Taylor mögül.

-Riley figyelj megmagyarázom. –kezdett megint mentegetőzni a fiú amint meglátta régi barátját. –minden alkalommal be voltam tépve, keményen drogoztam, heroint nyomok és nem mondom, hogy nem tudom mit csináltam, de…

-Egy fiúval csaltál meg? –döbbent meg Taylor.

-Igen. –nyögte végül Seth. –de nem ezért szégyellem magam, hanem mert megcsaltalak.

-Te rohadék! –morgott Riley és kiugrott a húga mögül majd nagyot lökött Seth-en.

-Hé! Ha akar, majd ő megver, de te ne avatkozz bele! –kiabált Seth.

-Tűnj el innen! –ordított Riley is.

Seth kérdőn nézett Taylorra, de mivel a lány semmi jelét nem mutatta, hogy marasztalni akarná, dühösen nézett Riley-ra, majd megindult a kocsija felé.

Seth remegő térdekkel lépett be a házba. Ideges volt, a szája kiszáradt, bántotta a szemét a fény, fájtak a végtagjai. Tom és Nina a konyhában ültek mikor ő megjelent.

-Mi történt veled? –kérdezte Nina aggódva. –szörnyen nézel ki.

Seth az asztalra nyomta remegő kezeit és nagyot sóhajtott.

-Adnátok… adnátok valamennyi pénzt? –kérdezte rekedtes hangon, miközben megtörölte izzadó homlokát.

-Mégis mire kell neked a pénz? –kérdezte Tom gyanakodva.

-Taylor nem hajlandó megbocsátani nekem. Ezért valahogy ki kell engesztelnem. Szeretném meglepni.

-Nála voltál az előbb?

-Igen. –válaszolt Seth Nina kérdésére. –de akkor adtok pénzt?

-Mennyi kéne? –Tom már elő is vette a tárcáját és kérdőn nézett a fiúra.

-Pár ezer dollár. –nyögte Seth és megdörzsölte égő szemeit.

Tom megrökönyödve nézett a fiúra.

-Hát jó. –adta meg magát végül és Seth kezébe nyomta a pénzt.

-Kösz. –nyögte a fiú és azonnal felment a szobájába.

Sietve elővette a telefonját és remegő kézzel kereste ki benne a számot.

-Halló? –szóltak bele szinte azonnal a telefonba.

-Lana… -sóhajtott fel Seth megkönnyebbülve és az ágyára dőlt. –Seth vagyok.

-Seth? Jézusom! Mi van veled? Ezer éve nem hallottam rólad semmit.

-Most hallhatsz. –suttogta Seth, miközben az ujjai közt összesimította a százdollárosokat. –az a ribanc Taylor azt hiszi hogy én örökké kergetni fogom. De kurvára téved. Felidegesítettem magam. És hirtelen jelentkeztek az elvonási tüneteim. Remegek. Fáj a fénybe nézni, egyszerűen fáj bármit is csinálni.

-Értem. Szóval azt akarod, hogy segítsek?

-Igen. Szükségem van valami nagyon durvára. Meg persze rád is.

-Átmenjek?

-Ne. Inkább majd én. Nem akarok itthon lenni a szüleimmel. Vagyis anyámmal és Tommal.

-LSD-zel? –kérdezte Lana.

Seth sokáig tétovázott, de végül mint mindig, nem tudott nemet mondani.

-Igen. –sóhajtotta vágyakozással a hangjában.

-Rendben. Akkor indulj.

Seth letette és zsebrevágta a telefont, majd lerohant a lépcsőn.

-Elviszem a kocsidat! –kiabált Tomnak miközben az ajtó felé rohant.

-Hová mész? –kérdezte a gitáros idegesen.

-Taylorhoz. Aztán meg bulizni. Valamikor éjszaka jövök.

-Szórakozol velem? –kérdezte Tom felháborodva.

Seth megállt egy pillanatra és visszasétált Tomhoz. Lenézett az asztalnál ülő gitárosra, majd gúnyosan elvigyorodott. Tomot hirtelen kirázta a hideg. Szinte már el is felejtette, milyen ez a mosoly. Félelmetes. Valamint együtt jár a tudattal, hogy pár másodpercen belül irtózatosan megaláznak.

-Bill képes volt megütni, megalázni, kinevetni, gyűlölni, de mégis ő az apám. Ennek ellenére sem engedelmeskedtem neki. Szerinted akkor te mennyire tudod nekem megmondani, hogy mit csináljak? –Tom megrökönyödve bámult Sethre.

A fiú lejjebb hajolt a gitáros füléhez és újra elmosolyodott.

-Megsúgom, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mennyire odavoltam éred. Hogy mennyire imádtalak. Változott a helyzet. Már nem vagyok beteg. Nem kell megmenteni. Nincs rád szükségem.

-Valakinek segítenie kell neked. –nyögte Tom döbbenten. –még mindig drogokkal élsz.

Seth felegyenesedett és egy pillantást vetett Ninára aki összeroskadva ült az asztal másik végénél.

-Én nem élek drogokkal. –mondta a dühösen, a fogai közül préselve a szavakat. –a ti életetekben viszont én vagyok a drog. Tudjátok ti is. Imádtok, miközben tudjátok, hogy fájdalmat okozok. A rémálmaitokban pedig, szép lassan fegyverek és mérgek nélkül, de megöllek titeket.

Seth egy pillantást sem vetett a két felnőttre, hátatfordított és kiment, majd elhajtott Tom kocsijával.

Lana háza előtt megállt a kapu pedig kitárult. Mikor csöngetett a lány azonnal ajtót nyitott és bevezette őt a nappaliba, ahol azonban már várt valaki.

-Seth! –Milo elmosolyodott és lerántotta maga mellé a fiút a kanapéra.

-Ő meg mit keres itt? –kérdezte Seth értetlenül Lanát.

-Régi jó barátok vagyunk. –nevetett ravaszul a lány. –voltak nézeteltéréseink, de legalább olyan jó haverok vagyunk mint veled.

-Mit akarsz itt? –Seth gyanakodva nézett Milora.

-A kis buzi barátodat kergetem. Adamet. Elvitt tőlem egy nagyobb adag kokaint, aminek egyáltalán nem örülök. Mellesleg te is tartozol nekem.

Seth nyelt egy nagyot, és Lanára majd ismét Milora nézett.

-De még ráérsz. –nevetett Milo. –nem kell kapkodni.

-Seth a cuccunk pár óra múlva érkezik. –mondta Lana, majd ravaszul elmosolyodott. –addig is benne vagy egy hármasban?

-Egy hármasban? Miloval? –kérdezte megrökönyödve a fiú. Lana bólintott. –benne vagyok. –vigyorodott el Seth és egy beidegződött mozdulattal a hajába túrt.

*

Azzal a tudattal ébredtem, minden rendben, jól vagyok. De aztán rá, jöttem, hogy ez mégsem így van. Jól voltam, de a dolgok koránt sem voltak rendben. Egyedül feküdtem Lana ágyán. A hármasunk másik két tagját sehol nem láttam. Bealudtam volna egy pár órás szextől? Nagy nehezen felálltam és Lana tükrös asztalához léptem, hogy rendbeszedjem magam. A hajam kócos volt, a nyakamon pedig egy hatalmas vörös karmolás díszelgett. Csak remélni mertem, hogy Lana volt az, ugyanis az emlékeim elég ködösek voltak. A tükör előtt egy kis zacskóban várt rám az amiért ide jöttem. Apró fehér, tökéletes formájú tabletta. Megszállott gyönyörrel vettem a kezembe, majd azonnal le is nyeltem. Amint kiléptem a szobából megláttam Lanát és Milot. A nappali kanapéján ültek és mindketten be voltak tépve.

A gyomrom azonnal remegni kezdett amint megéreztem a fű szagát. Bár megvolt bennem a tudtat, hogy a gyomromban úszkáló kis tabletta gondoskodik a mennybe jutásomról, mégsem várhattam. Néhány óra… addig meghalok! Levágódtam Lana mellé és kérdezés nélkül tekerni kezdtem. Összemorzsoltam az édes kis zöld gumókat. A magokat idegesen söpörtem félre. Remegő kezembe vettem a cigipapírt, majd kerestem egy csigát is hozzá. A füvet és egy kevés dohányt a papírba szórtam majd tekerni kezdtem. 30 másodperc múlva végignyaltam a papírt és még egy utolsót sodortam a tökéletes jointon. Már előre kiszáradt a szám pedig még bele sem szívtam. Tökéletes, tökéletes, tökéletes csak ez a szó lebegett a szemeim előtt, miközben a számba vettem majd meggyújtottam a cigit. Nagyot szívtam belőle, és lenntartottam a füstöt, 5… 10… 15… 20… 30… 40… másodpercig. Nagyot sóhajtva lélegeztem fel, és azonnal le is hunytam a szemem. A fejemnek hirtelen hatalmas súlya lett. Hátradőltem és újra szívtam. Megint lenntartottam ameddig csak tudtam. Kellemes hullámzó érzés járta át a testem. Mintha a vérem kitörne az ereimből és szabadon folyna ide-oda amerre csak akar. Lassan kinyitottam a szemem és gyönyörködve néztem a hatalmas, lassan szétoszló füstfelhőket. Szinte láttam, ahogy az agyam helyén is csak ez van: sűrű, fehér, gyönyörű füst. Ez hullámzott a fejemben és az ereimben, ez feszítette szét a testem ez áramlott ki rajtam és töltött el olyan megnyugvással a távozása mint semmi más. Mikor pedig újra csöngetett én kérdezés nélkül kitártam neki az ajtóim és hagytam hogy megint belém másszon. Ide belém, mindenhová, ahova csak akar. A végső tudatalattimba, a vérembe, az arcomba, az ajkaimba. Húzott magával lefelé. Én pedig csak süllyedtem vele együtt, le mélyére magamba. Közben pedig szívtam, lenntartottam és újból fellélegeztem. Láttam magam. Ahogy a kezem nyúlik a mellkasom felé. Éreztem ahogy a körmeim áthatolnak a bőrömön, a húsomon, át mindenemen. A következő pillanatban pedig már valami furcsa melegség árasztotta el a tenyeremet. Belülről pedig hideg ürességet éreztem. Magam elé emeltem a kezem és a tenyeremben dobogó ocsmány szerve néztem. Tudtam, hogy a sajátom, mégsem akartam elhinni. Döbbenten emeltem közelebb magamhoz a véres, undorító szívet. Láttam magam. Ez vagyok én. Undorodom magamtól, a hányinger kerülget. A szívem csak dobogott, közben pedig fekete füstöt eregetett magából, amivel engem is köhögésre késztetett.

-Milyen undorító vagy! –suttogtam a kezemben dobogó szívnek.

Fintorogtam, de nem haltam meg, még ha a mellkasom közepén egy üres lyuk tátongott akkor sem. Éltem és látnom kellett, hogy mi vagyok belülről. Látnom kellett a szívemet, ami egy undorító, haldokló, automatikusan működő szerv. Végül pedig nem tehettem mást, mint halálos nyugalommal megint hátradőltem. A kezem megtalálta a mellkasom és fellélegeztem, miközben újra kifújtam a füstöt. Valahonnan próbált megközelíteni a zene. Éreztem, hogy közeledik felém és próbál ő is belémhatolni. Furcsa milyen perverzió… lágyan és melegen simogat. Kellemes mégsem foglakozom vele. Semmivel sem foglalkozom, csak magammal. Csak élvezni akarom. Meghalhat a világ csak ne ébresszenek fel. Megtöltötte a fejemet a zene. Simogatott. Vékony ujjai voltak. Öt a combomon, öt pedig a nyakamon. Az ajkai hidegek, szintén a nyakamon, majd az arcomon, majd a…

Azt hiszem kinyitottam a szemem. Ismerős mégis idegen alak sátáni vigyorával fürkészett a velem szemben álló kanapéról. Arany fény borult a szemem elé és finoman végigsimította az arcomat. Egészen kellemes volt. Mintha játszana velem. Már tíz ujjat éreztem az arcomon. Megint kinyitottam a szemem. Az a zöld mélység amibe belepillantottam csak is Lana szeme lehetett a valóságban. Itt viszont már csak egy újabb dolog volt amiben elmélyülhettem. A föld húzott maga felé. Megtántorodtam és valami arcon csapott. Később éreztem a többi testrészemen is az ütés erejét de nem fogalakoztam vele. Csak feküdni akartam. A kezem megmozdult. Szinte már egy különálló személyiség volt, nem én irányítottam. Felnyúlt a kávézóasztalra és egy teli pohárért nyúlt. A szám akarta azt a poharat és még jobban akarta a folyadékot ami benne volt. Láttam közeledni a kristálypoharat, majd éreztem, ahogy a jéghideg ital vigigcsorog a torkomon, az államon, az arcomon, a nyakamon. A következő pillanatban pedig tudatosult bennem, hogy mit is iszom.

-Vodka… -nyögtem erőtlenül köhögve, ahogy visszazuhantam a valóságba és azonnal hasra fordultam.

Borzasztóan szédültem, émelyegtem, forgott velem a világ és tudtam hogy hányni fogok. Azonnal hánytam is. Köhögve, fetrengve szenvedve, adtam ki magamból az italt. Gyakorlott vagyok a tépésben. Mégis ráittam. A kellemes hullámzás azonnal elmúlt. Ott feküdtem fejbe vágva, a kanapé mellett a földön az undorító utóizzel a számban és nem bírtam másra gondolni…

-Tekerek még egyet. –nyögtem erőtlenül miközben felültem a földön.

Milo csak röhögött rajtam, miközben Lana próbált összetakarítani utánam, de egyikük sem állított meg.  Függő voltam és az vagyok megint mert egymás után tekerem a jointokat. Remegett a kezem, láttam a fekete asztal üveglapján, hogy a szemem vér vörös, de semmi nem érdekelt. Csak az ami a kezemben volt, csak a fű és én, a fű és én… és megint robbantak az ereim, kitágult a periférikus látásom, rózsaszín lett a fény. Megint minden hullámzott és lüktetett. Valami hideget lenyomtak a torkomon, ami végigfolyt bennem és megint kitisztult a szám. Eljutott a tudatomig, hogy Lana valószínűleg megitatott vízzel, de a felismerés amilyen hamar jött olyan hamar távozott. Nem maradt más hátra mint megint szívni és lenntartani és kifújni. Valamint érzékelni a külvilágot de csak minimális keretek között. Lana megint a zenével együtt jött. Hideg csókjai között nagyokat szívtam a jointból.

-Adok egy shot-ot. –suttogtam neki és a nyakánál fogva egészen közel húztam.

Az arcunk majdnem összeért, én pedig lassan anélkül, hogy megcsókoltam volna átfújtam a szájába a füstöt. Lana szintén hosszan lenntartotta, majd lassan fellélegzett és elborította az arcomat a szájából kiáradó füst. Elkapott a vágy. Egy tizedmásodpercet gondolkoztam, hogy jó-e ez nekem, aztán döntöttem.

-Akarlak! –nyögtem és felálltam.

Nem vártam meg hogy Lana válaszoljon, rángattam őt is magammal.

-Jössz te is? –kérdeztem Milotól miközben Lana szobája felé tántorogtam.

Milo felnézett rám, majd lassan elvigyorodott. Ez az a mosoly volt amit annyira imádtam. Mert imádtam őt… szörnyű bevallani de a rajongója voltam. Imádtam Milot nem azért amilye volt hanem azért amilyen volt. Független. Úgy tudott mosolyogni hogy én is éreztem ezt a függetlenséget.

-Miért ne? –kérdezte vállat vonva és ő is felállt, majd követett minket.

Egy gruppen általában egy kettesből és egyesből áll. Lanáért jöttem ide, de mikor bevágtam magunk után a szoba ajtaját már tudtam, hogy ő lesz az egyes. Valami magával rántott, és most egészen máshogy viselkedtem mint az előző alkalommal ami alig egy órája volt. Ez a tömény fűszag ami a nyakából és a ruháiból áradt teljesen megőrjített. Tudtam, hogy bárhová bújna végül megtalálnám. Ebben a percben semmi nem állhatna az utamba annyira akarom őt. Az agyam legmélyebb zugában sem bújt meg a gondolat, hogy esetleg nem kéne ezt tennem. Nem kéne letépnem a ruhát és nem kéne megcsókolnom. Megtettem. Ezerszer is megettem. Bármi is volt amit gondoltam róla, azt most eltűnt a füstben ami megtöltötte a szobát. Olyan melegem volt, mint még soha életemben. Mégis rázott közben a hideg mikor hozzám ért. Őrjítő volt a gondolat, hogy ő az aki annyi mindenre rávett. Őt akartam végig. Ő volt a drog. Hazudtam, csaltam, loptam, drogoztam, beleőrültem a vágyba és most is csak még jobban beleőrülök. Nem tudom kezelni ezt az egészet amit érzek. Nem tudom hogy mit érez az agyam nem tudom min gondolkodik, csak a testem az ami igazán érez. Megfeszül és ellazul ahogy ledőlök az ágyra, miközben letépik rólam a pólómat és a gatyámat. És közben nevetek, mert soha nem volt még ennyire jó. Nem a szex, nem a fű, hanem ez a teljes képzavar. Nem tudom mit érzek, de nem is érdekel. Leszarok mindent. Élvezem, hogy ez nekem jó és élvezem hogy másnak rossz. Elképzelem Tomot és anyámat, hogy látnak most, elképzelem az arcukat és ez is boldoggá tesz. Közben pedig még mindig nevetek és üvöltök, az őrület szélén állok. Látom, hogy vörös a fehér ágynemű, és a számhoz nyúlók de a kezeimet lefogják a fejem mellé. Automatikusan csókolok, mindent visszaadok amit kapok. És valóban a szám vérzik, vagy az ő szája, mindkettőnk szája. Nem hiszem el, nem tudom elhinni, hogy annyiszor megalázott és most akar. Engem akar, úgy  csinálja érzem, érzékien. Én magam kellek. Annyi álmatlan éjszakán át gondoltam rá. Nem így hanem gyűlölködve és most itt vagyok itt fekszem alatta. Hirtelen pedig fordul velem a világ ahogy felrántanak ahogy a szemébe nézek, abba a végetlenül sötét de most vágytól izzó szemébe. Görcsösen szorítom a kezembe a lepedőt, miközben a takaró lágyan hullámzik felettem. Megfeszül a nyakam a hátam és lehunyom a szemem. Ringatózom mint egy hajó a lágy hullámokon, aztán vihart kavarok, gondoskodom róla, hogy nekem jó legyen nem lassítok, senki kedvéért nem lassítok. Érzek mindent, amit eddig még soha, érzem őt, tudom milyennek lát, tudom ki vagyok, tudok mindent amit akarok, mindent ami érdekel, mégsem szűnik meg a képzavar. Egybeköt a remegés. Olyan mint egy örvény. Ahogy húz lefelé magával, a másik irányba úgy nyom egyre feljebb. Feljebb és feljebb… soha nem akarnék túljutni a tetején. Ott maradnék örökké. Csak ő és én a romlott drogos világunk tetején. És most ott voltam a tetején. Remegtem, sóhajtoztam, mosolyogtam, a heroin százszorosa volt, az összes eddigi orgazmusom ezerszerese. Elfelejtettem mindenki mást. Az összes eddigit. Lanát, Adamet, Taylort és a többi lányt akinek nem emlékszem a nevére. Az összes embert és az egész világot elfelejtettem. Soha nem akarnám, hogy vége legyen… hátravetettem a fejem és felnyögtem. Hátulról erősen a hajamba markolt és hátrahúzta a fejem, hogy újra és újra megcsókoljon. Megtettem. Megtettem mindent amit akart. Az ujjaink összefonódtak a levegőben én pedig megint az ágyra dőltem és magammal rántottam őt is. Kiment a fejemből… a valóság. Kiment a fejemből, hogy ő 22 éves, kiment a fejemből, hogy egy dealer, kiment a fejemből… minden kiment a fejemből és ez mégis valahogy, egyáltalán nem érdekelt. Ugyan hogy lehetne bármi másra is gondolni mikor itt van ő mellettem? Azt érzi amit én azt éli át amit én. Ugyanazt a füvet szívja, ugyanúgy gondolkozik, ugyanarra vágyik mint én. Még többre és még többre. Bárki lenne aki ki akar elégíteni, ha nem ő lenne nem tudná megtenni. Úgy érzem soha többé nem is akarok már mást. Nem akarok mást csinálni, nem akarom mással csinálni, csak vele akit annyira gyűlöltem. Ez szenvedély, nem szerelem, rajongás, nem vonzódás.

-Kinn azt asztalon… -kezdte erőtlenül miközben mellettem feküdt és engem nézett. –van egy csomag ecstasy. Kell valami amíg beüt az LSD.

Felfogtam érzékeltem amit mondott, mégis olyan nehezen jutott el az agyamig. Mintha az agyamnak újra meg kellett volna tanulnia hirtelen hogy mi az az ecstasy és mi az az asztal. Nagy nehezen felálltam és a lepedővel a derekamon kivonszoltam magam a nappaliba.

-Hát te meg mit keresel itt? –kérdeztem csodálkozva Lanát, ahogy megláttam a kanapén feküdni a vodkás üveggel a kezében.

-Hát olyan jól egymásra találtatok, hogy nem akartam zavarni. –Lana a szemeit forgatta. –a hármasunkból kettes lett. Pedig az elején hogy óckodtál tőle…

Nem reagáltam, felkaptam az asztalról a csomagot amiben a kék tabletták voltak és már mentem is vissza. Nem tudtam addig várni, hogy Miloval együtt vegyem be öt másodperc múlva. A zacskóba nyúltam majd mikor kihúztam belőle a kezem, egy másodpercig gondolkoztam. Kell ez nekem? Kell ez nekem? NEM! A számba vettem és lenyeltem a tablettát. A szobába érve Milo elé dobtam a zacskót az ágyra és elkezdtem felöltözni.

-Ez tiszta MDMA? –kérdeztem ahogy figyeltem őt lenyelni egy tablettát.

Bólintott de nem válaszolt, csak elterült az ágyon és a plafont bámulta. Felöltöztem és megint a tükröt bámultam. Tűnődve néztem Lana sminkjeit. Régen nem csináltam már. Tétovázva a kezembe vettem egy sminkecsetet és a fekete festéket. Lassan újra elkezdtem kifesteni magam. Mikor felnéztem Milo már nem volt az ágyban a zacskó viszont ott pihent a lepedő gyűrődései közt. Nem tudtam neki ellenállni. Megtettem.

-Srácok én elhúzok! –mondtam a nappaliban állva miközben magamra rángattam a dzsekimet.

Lana csak bólintott de nem válaszolt. Lehajoltam hozzá és nyomtam egy puszit a homlokára, majd tétovázva megsimogattam az arcát.

-Vigyázz rá. –mondtam Milonak miközben Lanát néztem.

-Nem az én dolgom. –nyögte hanyagul a másik kanapéról.

Igaza volt. Nem az ő dolga volt vigyázni Lanára. És nem is az enyém. Nem mondtam semmit, csak elnidultam kifelé és bevágtam magam mögött az ajtót.

Fellélegeztem amint kiléptem a házból. Bevágódtam Tom kocsijába és kihajtottam az udvarról. Azon tűnődtem vajon hány darab lehet abban a zacskóban. Az egyik piroslámpánál elővettem a zsebemből és gyorsan elkezdtem számolni. Fél perc múlva rámdudáltak én pedig automatikusan a gázra tapostam. A zacskót az anyósűlésre dobtam és kiszóródott belőle az összes tabletta.

-A picsába! –nyögtem idegesen, miközben a sofőr aki rám dudált jobbról húzta rám a kormányt. –kurva anyád! –kiabáltam neki miközben a ülésen pattogó kék tablettákat figyeltem.

Villogott a szemem előtt a kép ahogy Tom fél év múlva esetleg talál egyet belőlük az ülés alatt. Visszarántottam a kormányt az ellenszenves napszemüveges görényre, aki vigyorogva bevágott elém, közben pedig lerángattam magamról a dzsekim és a mellettem lévő ülésre dobtam azt. Így legalább nem szóródnak szét mindenhová. Biztonságban tudtam őket. Dühösen vicsorogtam és a gázra tapostam. Fél másodperc alatt utólértem a fekete mercedest. Bekapcsoltam a hangszórókat és felcsavartam a hangerőt. Lehúztam az ablakot és röhögve mutattam be a szőke  harmincas éveiben járható férfinak miközben egyre többször rántottam rá a kormányt. Magam elé meredtem az útra majd felkaptam a pillantásom a nagy zöld táblákra. Kifelé tartottam Los Angelesből. Előttem vegíg csak autópálya, néhány lassan haladó autóval. A sofőr röhögve rántotta rám a kormányt, én pedig nem figyeltem eléggé. Lassított képekben néztem végig ahogy a mercedes letöri az R8-as tükrét.

-Baszd meg! –ordítottam idegesen és megint a gázra tapostam. Egyre csak gyorsítottam. Mintha egy lánc lenne a két kocsira kötve úgy követtük egymást. Cikáztunk az autópályán egymás és mások életét veszélyeztetve. A nap már éppen lemenőben volt. A mercedes ablakai mindig csak annyira voltak lehúzva hogy a sofőrnek csak a napszemüvegét és szőke haját láthattam. Undorítóan ellenszenves volt. Egyszer csak néhány centivel lejjebb húzta a sötétített üveget és előre mutatott. Az előttünk haladó kisebb piros audira. Gyorsított és felzárkózott a piros kocsi mellé, majd lassan elkezdte leszorítani. Értettem. Játszani akart. Felhúzódtam a piros kocsi másik oldalára és megelőztem őket. Rögtön követett. Nem hagytam hogy utólérjen. Bevágott az ablakon a hideg szél, szinte belepréselődtem az ülésbe de nem lassítottam. Imádtam játszani. Hirtelen megcsörrent a telefonom a dzsekim zsebében. Óvatosan odapillantottam majd az engem követő mercedest figyeltem. Fél kézzel elengedtem a kormányt és a telefonomért nyúltam. Döbbenten pillantottam a kijelzőre.

-Bill? –szóltam bele, de kár volt mert egy pillanatig nem figyeltem és a mercedes felzárkózott mellém.

-Mi lesz ha Tom R8-asa nem tud tovább gyorsulni? –kérdezte és éreztem, hogy közben kárörvendően vigyorog.

Lassan oldalra fordítottam a fejem és néztem ahogy a sofőr teljesen lehúzza az ablakot.

-Nehogy lassíts! –nevetett Bill és letette a telefont, majd átvigyorgott rám miközben lehúzta a napszemüvegét.

Úgy éreztem úgy lángol fel bennem a gyűlölet, hogy kigyulladhatna tőle a kocsi. Nem álltam meg. Hallgattam rá és gyorsítottam. Méterek választottak el bennünket, üvöltött a zene, a fülembe süvített a szél, szétszedte az agyamat az ecstasy mégis hallottam ahogy nevet. Miért nem tart vissza semmi? Miért jár a fejemben ez a gondolat? Miért nem gondolom hogy ez már túlzás? NEM! Én nem állok meg!

Hagytam hogy megelőzzön, majd tövig tapostam a gázt.

A következő pár pillanat előre lejátszódott a szemem előtt. Az R8-as a mercedes hátuljába rohan. Bill kocsija kipörög vagy felfordul…

Nem így történt. Bill félrerántotta a kormányt de elvesztette az irányitását a kocsi felett és az enyémnek csapódott oldalról. A kocsi mindegyik kereke az aszfalton maradt de többé már nem tudtam irányítani őket hogy merre menjenek. Sodródtam együtt a kocsival. Beleül az iszonyatos sokk, kívül pedig… nevettem. Élveztem.

A kormány után nyúltam és visszarántottam a kocsit. Hirtelen egyenesbe jöttem. A tükörben mindenhol Billt kerestem. Kivágott az egyik sávból és megint fej-fej mellett haladtunk. Már nem érdekelt. Hatni kezdett az ecstasy, nem volt elég ha vele versenghettem. Figyeltem oldalt, hogy hol hajthatnék le. Olvastam a táblákat: Cube Club. Már messziről láttam a hely hatalmas lézereit amivel az eget világították és ha akartam még a zenét is hallottam. Jobb helyet nem is találhattam volna. Már tartott az ecstasy, utána jön majd az LSD, mindez  egy szórakozóhelyen, jobbat nem találok.

Intettem Billnek és lehúzódtam. Követett.

A Cube nagyon közel volt az autópályához, Bill közben végig mögöttem cikázott. Mikor megálltam a parkolóban nem szálltam ki. Gyorsan elkezdtem összeszedni a sok ecstasyt. Nem számoltam pontosan de kb. 35 darabnál tartottam mikor Bill felrántotta a kocsi ajtaját.

-Mi a faszt akarsz? –néztem fel rá, miközben körülöttem minden tele volt drogokkal. A ruháimból áradt a fűszag, a kezemben egy nagy zacskó tele kék tablettákkal amiknek a fele még szét van szórva mindenhol a kocsiban.

-Látom éppen leszokóban vagy! –nevetett kárörvendően.

-Remélem kifizeted Tomnak a letört tükröt. –morogtam neki.

-Biztos lehetsz benne, hogy nem. –mosolygott le rám.

-Szarul vezetsz. –mondtam neki miközben tovább pakoltam a zacskóba a tablettákat.

-Szarul hazudsz. –nevetett fel.

-Te is tudod nem. –felnéztem rá és, egyenesen a szemébe, ettől mintha kicsit elkomolyodott volna.

-Valóban. Talán ebben vagy a legjobb. De csak mert a szemed sem rebben közben. Nem akarsz meggyőzni, nem könyörögsz hogy higyjenek neked, egyszerűen csak kimondod a hazugságot, mintha ez lenne az igazság ami teljesen alapvető.

-Ismersz. –nyögtem hirtelen csodálkozva.

Valóban így volt. Így csináltam mindig. A kesztyűtartóba dobtam a csomagot és kiszálltam a kocsiból. Felnéztem rá és próbáltam koncentrálni. Csak arra az egy szóra… hogy ki tudjam mondani. Annyira pörgetett már annyira nem kellett volna ott állnom, de valamiért ki akartam mondani csak egyszer csak most az egyszer most utoljára. Még ha gyűlölöm akkor is ő az…

-Apa figyelj…

Nem ezt a reakciót vártam. Bill lemerevedve nézett rám, majd az égre emelte a tekintetét és felsóhajtott.

-Seth valamit tudnod kell.

-Rendben. –bólintottam. –lökheted.

-Valószínűleg meg akarsz majd ölni de meg kell értened, hogy miért… miért… -láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam mit beszél. Nem tudtam rá koncentrálni. Lehunytam a szemem. Annyira élveztem a dübörgő zenét ami a club belsejéből áradt kifelé.

-Seth! Figyelsz te rám? –Bill dühösen nézett rám.

-Nem! –röhögtem önfeledten.

-Mi bajod van már? –kérdezte idegesen és meglengette a kezét a szemeim előtt.

-Őszintén? –kérdeztem a tarkómat vakarva. –ma reggel kirakott a lány akibe tényleg szerelmes voltam, ezután felhívtam azt a lányt akivel az egyik koncertetek után jöttünk össze és csomószor dugtunk. Találkoztunk és lenyomtunk egy gruppent, ez után beszívtam és dugtam egy sráccal, aztán bevettem egy ecstasyt és elloptam az egész zacskóval, aztán versenyeztem veled az autópályán, megrongáltad Tom kocsiját, most pedig be fogok menni és szétbulizom az agyam amig be nem üt az LSD.

-LSD? –kérdezte Bill döbbenten és úgy láttam tényleg megijedt.

-Nem kell paráznod, már heroint is nyomtam.

-Eszednél vagy mondd csak? –hirtelen egészen erősen a kocsinak nyomott.

Meglepődtem. Mit foglalkozik ő velem? Majdnem megölt.

-Attól félsz hogy mit tesznek velem ezek? Pont azt amit te. Megölnek, de csak szépen lassan, kiélvezik amíg szenvedek.

-Egy percig sem féltelek téged. –suttogta hidegen. –már régen elengedtelek, hogy csinálj amit akarsz. Nyugodtan tedd csak tönkre magad. Jobban izgat az anyád és az öcsém.

-Baszd meg! –nevettem Bill arcába és bezártam a kocsit. –miért nincs benned meg az az érzés hogy mindent leszarsz? Önző vagy te is, tudom, de most az egyszer szarj le mindent. És… bulizz! Adott a hely, adott vagyok én, adott a zene. Minden adva van egy jó bulihoz. Ha akarod adok neked a cuccból.

-Te nem vagy normális! –nevetett Bill.

-Legalább igyál valamit!

-Bill nagyot sóhajtott, majd megvonta a vállát. –rendben. –egyezett bele.

-Kiveszem a tárcám a kocsiból, menj előre! –gyorsan bepattantam a kocsiba és amint Bill hátatfordított a kesztyűtartóba nyúltam.

-Csúnyán be leszel drogozva! –nevettem magamban és zsebrevágtam néhány tablettát.

Kiszálltam és Bill után siettem. Éppen a biztonságiakat fizette le, mert már tele volt a hely. Fizetett helyettem is és bementünk.

Hatalmas tömeg volt. Üvöltött a zene, mindenki táncolt. Aki nem az csukott szemmel állt vagy feküdt valahol és flesselt vagy már ki volt ütve. Mellettem egy hatalmas fal ami egy az egyben egy hatalmas akvárium volt. Szinte beleszédültem. Sötét volt, csak a színes lézerfények világítottak. Máris imádtam a helyet. Éreztem ahogy beüt az ecstasy. Kitágult a periférikus látásom, hallottam mindent. Eljutott a fülemig a wc-ből áradó folyamatos nyögés és sóhajtozás. Másodpercek alatt felmértem a terepet. Láttam, ki hogy néz rám. Láttam, hogy végigmérnek és felismernek. Leszartam. Megindultam a pult felé, közbe kiabáltam Billnek, hogy várjon meg. Úgy éreztem a szívem percenként 300-at, ver, egyre jobban pörögtem, remegett a gyomrom, bizsergett a szám. Kértem egy koktélt és a rendelés előtt egy százdollárosban a mixer elé csúsztattam egy tablettát. Azonnal vette a lapot. Feltűnésmentesen elrakta a pénzt és belekeverte a piába a cuccot. Így nagyon durván ütni fog. Alapszabály, hogy ne keverd alkohollal…

-Parancsolj! –nyomtam Bill kézébe az italt ő pedig azonnal le is húzta a felét.

Elégedetten vigyorogtam rá, majd vállon veregettem és eltűntem a tömegben. Táncolni akartam. Csak táncolni. Nagyon durván kezdett fokozódni a cselekvési kényszer. Nem tudom honnan de mellém került egy lány. Vele táncoltam. Hozzám simult, beszívtam a nyaka illatát, élveztem. De nem sokáig…

A következő kép, hogy a wc-ben dugom a csajt a mosdó tetején. A fejemben belül lüktet a zene, amire valahogy furcsán passzolnak a nyögései. Lüktet mindenem. Bármit csinálok nem bírom abbahagyni. Betörik a tükör. Néha megszakad a film és mindent fekete-fehérben látok. A csaj le akar állni, de én nem hagyom abba a szájába nyomok egy ecstasyt. Már nem tudom hányadik meneten nyomjuk, vagy nyomom, kezd olyan lenni mint egy rongybaba. Elmúlik az élvezet, már nem izgat. Egyre többet hallucinálok. Színesnek látok mindent. Vibrálnak a színek. Hirtelen megállok. Bizsereg a karom. Olyan érzés mintha bogarak mászkálnának a bőröm alatt. Kétségbeesetten kezdem karmolni az alkarom.

-Seth?

Hirtelen felkapom a fejem.

-Milo? –döbbenten nézek rá.

-Hol a cuccom? –kérdezi erőszakosan.

-Nincs nálam. –automatikusan hazudok, pont úgy ahogy Bill mondta.

Milo mellett áll egy másik srác is valamivel fiatalabb mint ő, talán tizenkilenc éves lehet. Magas, szőke, tág pupillák, a vállán kamera, éppen engem vesz vele.

Látom Milon hogy valamennyire hisz nekem, bár nem tudom miért, de mégis így van.

-Akarsz még valamit? –kérdezem lazán.

Nem válaszol én pedig elhaladok mellettük. A szőkétől néhány milliméterre megyek el. Érzem amit ilyenkor érez az ember. Nagyot sóhajt.

Nevetek mikor meglátom Billt, egy hatalmas mellű, nála sokkal fiatalabb lánnyal.

Képszakadás.

Megint a mosdóban vagyok. Látok valakit aki úgy görnyedezik mint egy kutya. A sminkje elfolyt, kócos a haja. Szemlátomást élvezi amit csinál. Vagyis… élvezi amit csinálnak vele. A tükörképem az, vagyis én vagyok az. A kamera a mosdókagyló mellett. Fogalmam nincs hogy veszi-e ami történik, de valamiért világít rajta egy kis zöld gomb. A tükörben még egy szőkét látok… Arthur? Az hiszem így hívják… fogalmam nincs. De nem is ez a lényeg. Semmi sem lényeges. Remeg minden. A képek előttem. Vibrálnak. Fejrefoldul az egész világ. Nem érzek már semmit kívülről, csak belülről.

Kiléptem a wc-ből. Közvetlenül utánam Arthur is. Éppen láttam ahogy a női mosdóba beráncigálják Billt. Nagyon szét volt esve. Szó szerint a csaj rángatta. Nagyot nyögve beleverte a fejét az ajtófélfába majd ködös tekintettel nézett fel.

-Seth. –dadogta kábán én pedig elvigyorodtam.

-Jól vagy? –kérdeztem kiabálva.    

-Te meg ki a szar vagy? –kérdezte a lány aki még mindig próbálta betépni Billt a wc-be.

-Ő az apám. –nevettem  lányra.

-Együtt jártok bulizni?

-Csak mert ennyire jó arc vagyok! –nevettem rá és ott is hagytam őket.    

A tekintetem megint megakadt egy percre a hatalmas akváriumon. Szédültem. Szakadoztak a képek. Vonzott maga felé a föld. A testem automatikusan reagált mindenre. A kezem mindig mozgott. Mindenhonnan áradt belém a zene. Ha kinyitom a szám lefolyik a torkomon. Túlfűtött minden. Repülni tudnék. Hullámzik a testem, semmi nem korlátolja. Beleolvad a tömegbe tánc közben, beleolvad a zenébe, teljesen semleges leszek, mintha a halmazállapotom  is megváltozna… teljesen kivülálló lettem mindennek. Befogadom a dolgokat, senki nem tud befolyásolni, nem irányítanak.

-Seth! –valaki elkapta a vállam és maga felé fordított.

-Riley! –csodálkoztam a miközben félre rángatott a bárpult mellé.

-Igazad volt. –mondta a vállamra téve a kezét.

-Tudom. –röhögtem hangosan. –de miben is?

-Nem akarok beleszólni a Taylorral közös dolgaidba.

-Hát akkor ne tedd. –nevettem tovább.

Kezdett beütni egy felhőtlenül vidám, mindenféle hallucinációval teli állapot.

-Nem fogom. Mit keresel itt?

-Bulizom! –mondtam vihogva.

-Nem megyünk fel a tetőre? –kérdezte már Riley is vigyorogva. –álla a kilátás.

-Toltál valamit? –kérdeztem és reménykedtem hogy igennel válaszol és nem köztünk a pörgés szintkülömbsége.

-Téptem. –mondta miközben felfelé vezetett egy nem túl látványos helyen felfelé vezető lépcsőn.

Csalódottan próbálkoztam továbbra is megállni a lábamon és felérni a tetőre Rileyval együtt.

-Nagyon kivagy. –jegyezte meg röhögve mikor megtántorodtam ő pedig elkapott. –na gyere. –felhúzott a lépcső tetejére, majd kiléptünk a tetőre.

Amint felnéztem volna a fényekre, elestem és röhögve terültem el a betonon. Riley is leült mellém és várost bámulta. Sokáig nem szóltunk semmit.

Csak feküdtem a földön és bámultam az eget. Lassan pedig kezdtem úgy érezni, hogy a felhők szívnak maguk felé. Repültem. A szél kisöpörte a hajamat az arcomból, a tüdőmet megtöltötte a friss, hideg levegő. Olyan volt mint valami szürreális álom. A fülemben még halkan dübörgött a zene. Mintha egészen mélyről a fejemből jönne. Ahogy ott repültem a felhők között néhány madár hasította végig a levegőt mellettem. Hangosan beszélgettek. Minden féle faszságról. A légáramlásról, meg ilyesmikről. Panaszkodtak, hogy alacsonyan repülnek a repülők, ők pedig akármikor nekicsapódhatnak a hatalmas szélvédőknek. Még káromkodtak is. Én meg csak vigyorogva bámultam, ahogy elsuhantam mellettük.

-Mit röhögsz köcsög? –kérdezte az egyik és egy éles kanyarral egészen az arcomba mászott.

Hirtelen fogalmam nem volt róla, hogy mit mondjak. Leálljak dumálni egy madárral?

-Te is lementél nullára? –kérdeztem vissza ködös tekintettel a madár pedig hülyén felvihogott.

-Én minuszba tesó! –az eszem megáll… tesónak hívott egy madár. És tényleg durván vörös a szeme. Nem hiszem hogy a sírástól lenne olyan. Egy beszívott madárral dumálok. Mélyebbre már nem is süllyedhetnék. Hirtelen zuhanni kezdtem és egy pillanat alatt megint a tetőn találtam magam.

-Na én lementem szarni! –Riley szavai totál kizökkentettek. Gondoskodott róla, hogy ne tudjam békében élvezni az alfaszintet.

Felkeltem én is és valahogy letáncoltam a lépcsőn, vissza az üvöltő zenébe. Úgy forgolódtam, mint aki eltévedt egy idegen városban. Riley felszívódott, beállva pedig már elég nehezen boldogultam egyedül. Értetlenül néztem körbe. Kezdtem kicsit megijedni. A hirtelen rémület viszont csak addig tartott amint megint észre nem vettem azt az óriási akváriumot a bejárat mellett. Őrült sebességgel kezdtem beleszédülni a vizinövények és a színes halak vizébe. Csak lehunytam a szemem és már úsztam is.

-Szia! –köszönt az egyik aranyhal egy műanyag díszkoponya mögül.

Féltem ha kinyitom a szám megfulladok, de végül mégis csak megszólaltam.

-Szevasz! –nagyot csaptam a hal síkos kis uszonyára, mire ő csak vigyorgott. Ez még a beszélő madárnál is morbidabb…

-Toltál egy trippet? –kérdezte a szemöldökét vonogatva.

-Ja. –nyögtem és azon csodálkoztam hogy még nem fuldoklom. –mások is szoktak beesni ide?

-Igen. –válaszolt gyorsan bólogatva és forgott néhányat miközben felém úszott. –egy LSD-s utazás sokáig tart. Addig sok helyet megjárnak az utazók.

-Nem fura neked, hogy aranyhal létedre, emberekkel beszélgetsz?

-Te is tudod, hogy nem beszélgetünk.

-Nem? –értetlenül a magasba lendítettem a kezeim.

Valaki megrántotta a vállam és megint kiszakadtam a hatás alól.

-Na szartál? –kérdeztem Rileyt ködös tekintettel.

-Mi van? –röhögött értetlenül.

-Azt mondtad, elmész szarni.

-Nem! Azt mondtam, hogy elmegyek baszni!

-És basztál? –kérdeztem miközben elindultunk kifelé. –ilyen gyorsan?

-Ja, a wc-ben gyorsan mennek a dolgok. –vigyorogva rángatott maga után, én pedig hagytam magam.

Kint a kocsinál megálltam és körbenéztem. Senki nem volt rajtunk kívül a parkolóban. A szél kissé ijesztően susogva fújta az előttünk álló vékony kis fa lombjait.

-Te, Riley… -kezdtem idegesen figyelve, de elakadtam.

-Igen? –kérdezett vissza és gyanakodva méregetett.

-Az a fa stíről engem.

-Mi bajod van? –kérdezte röhögve.

-Komolyan stíröl. Nézd meg! És kacsingat! Riley! Úr isten, most elkezdte simogatni magát! Ez egy perverz!

-Egy perverz fa? –Riley hangosan felröhögött. –mennyire volt durva az a cucc amit bevettél?

-Riley esküszöm, hogy stíröl. Atya isten már veszi elő a farkát! Én félek! Tűnjünk el innen. Még a végén seggbekúr egy fa!

-Meglep, hogy te olyat még nem csináltál! –vihogott Riley és kinyitotta a kocsit én pedig bevágódtam a volán mögé. –normális vagy? –kérdezte idegesen. –nem fogsz vezetni.

-Szállj be! –kiabáltam rettegve. –csak tűnjünk el mert megbasz a fa. Utána átadom neked!

Riley gyorsan beszállt én pedig a gázra tapostam. A fa még egyszer rámkacsintott aztán már nem tudtam oda nézni. Kikanyarodtam a parkolóból és az egyik kisebb úton mentem tovább. Riley folyamatosan beszélt hozzám, hogy adjam át neki a volánt, mert valami baj lesz, de én valahogy alig hallottam. Sokkal inkább figyeltem a fülembe suttogó ismerős hangra. Már megint kezdte…

-Seth! Seth hallasz? –igen sajnos tisztán hallottam, miközben Riley hangja egyre jobban csak összemosódott, ahogy az előttem futó út is. –mit fog szólni Tom ha így mész haza? Nem gondolod, hogy csalódni fog? De tudod, hogy megint csalódást okozol neki! miattad fog szenvedni! –ahogy a visszapillantó tükörbe néztem a tükörképem gonoszul rámvillantotta a szemeit és elvigyorodott. Pedig nekem egyáltalán nem volt kedvem nevetni.

Riley kiabálására kaptam fel a fejem de már későn. Valami tompán poffant a kocsin orrán, majd megdobta a kocsit és kis zökkenéssel vitt tovább.

-Baszd meg! –üvöltött Riley pánikolva.

-Áthajtottam egy macskán. –nyögtem zavartan. –várj visszatolatok és megnézzük. –tolattam a kocsit pedig megint megdobta valami.

-A kurva életbe, állj már meg! –Riley dühében két kézzel verte a műszerfalat.

-Mi bajod, ez csak egy macska?

Riley kivágódott a kocsiból, de amint hátra nézett el is hányta magát. Én is kiszálltam és a földön fekvő alakra néztem.

-Ennek annyi. –nyögte döbbenten Riley.

-Nem, nem jól van. –mondtam és megráztam a földön fekvő férfit.

-Seth, az agya öt méteren belül minden beterít. Nem hiszem hogy jól lenne.

-Figyelj, vigyorog! –röhögtem a férfi arcára mutogatva és felbuktam, majd a földön fetrengve nevettem tovább.

Amennyi még megmaradt az ipse arcából, az inkább valami morbid grimaszba torzult, de egyáltalán nem vigyorgott.

-Hát ez kurva nagy! –röhögtem. –elbasztam egy embert a kocsival, ő meg a csak vigyorog! Itt fekszik és vigyorog bazmeg!

-Seth, elütöttünk egy embert! –kiabált Riley rémülten.

-Igaz! –felpattantam és a magasba emeltem az ujjam. –de figyeld meg, hogy mindjárt helyre jön.

-Seth baszd meg! Nem lehet megállapítani, hogy voltak-e lábai! Szerinted mennyire fog helyrejönni?

-Riley! Véleményem szerint az életed túl sztresszes. Kicsit lazítanod kéne. Állandóan olyan feszült vagy. Fogadok, hogy már a húsvéti nyusziban sem hiszel!

-Normális vagy? –idegesen lerántotta magáról a kezeim és aggódva nézett a földön fekvő… "roncsra."

-Nézd már tök jól van! –mondtam vihogva és elkezdtem felrángatni a férfi maradványit.

-Seth, a kurva életbe fejezd be! Ez undorító!

-Figyeld milyen hajlékony a csávó. –röhögtem fejhangon vihogva.

-Fejezd már be! –kiabált idegesen és teljes erejéből bemosott nekem.

-Na, nézd már milyen erős vagy! –nyögtem még mindig nevetve, ahogy a kocsinak tántorodtam. Annyira kiütöttem magam, hogy még a fájdalmat sem éreztem. –lejártál gyúrni? –kérdeztem az arcomat masszírozva.

-Seth… -Riley elborzadva nézett rám, majd a hullára.

-Mi van? –kérdeztem még mindig az arcomat dörzsölve és lassan felnéztem rá.

Ködös volt minden. Követtem a tekintetét. A férfira néztem és hirtelen kirázott a hideg. Mintha áramot vezettek volna végig a gerincembe. Az a kép szinte beleégett a szemembe.

-Megöltél valakit. –suttogta Riley és pedig újra megborzongtam.

Lassan kezdett eljutni a tudatomig a valóság. Megint az eszembe jutott amit az előbb láttam. Nem nem nem! Az nem lehet!

-Riley… -gondosan ügyeltem rá, hogy még véletlenül se nézzek a hullára miközben Rileyhoz beszéltem. –kérlek megtennéd, hogy megnézed az arcát?

-Minek? –kérdezte idegesen.

-Nézd meg! –kiabáltam kétségbeesetten a fejemet elfordítva.

Riley odahajolt.

-Mit látsz? –kérdeztem remegve.

-Harmincas, szőke, férfi. –nyögte és hallottam a hangján, hogy fojtogatja a sírás.

Állandóan csak arra az ecstasyra tudtam gondolni, amit Bill italába kevertettem. Nagyon ki volt ütve tőle. Akárhogy ide kerülhetett…

Nem bírtam tovább, odafordultam. Kitörtek belőlem a könnyeim.

Nem lehetett felismerni. Szőke haj, összezúzott arc, betört orr… piercing a szemöldökében és az szájában… a többit nem lehetett kivenni. Sötét volt, véres volt, nem láttam a könnyeimtől.

-Seth, tűnjünk el innen! Nem éreztem semmit, csak Riley rángatását. Tűnjünk… el… innen…

Riley a gázra taposott én pedig megint az ülésbe préselődtem.

-Riley…-kezdtem fuldokolva. –azt hiszem… azt hiszem tudom ki volt az.

-Mi? –döbbenten nézett rám. –ki?

-Az apám. Bill volt az…