"Ments meg!"
-Tom! Nem tudod, hol lehet a telefonom?
-Bill, ezerszer mondtam már, hogy ne rajtam keresd a cuccaid. Mégis honnan a francból tudnám, hogy hol van az a rohadt telefon? Te vagy a fő rendes, nem én.
-Jól van, na, de ebben a karácsonyi felfordulásban semmit nem találok. Ezer dolgot kéne még csinálnom holnapig és már tizenegy óra, van.
-Rendben. –sóhajtott Tom. –Segítek. Felmegyek és megnézem ott a telefont te, addig vidd le az alagsorba ezt a rohadt sok ajándékot.
-Azt majd később. Előbb telefonálnom kell. Nina huszonhatodikán érkezik. Ti pedig elsején indultok nyaralni ugye?
-Igen.
-Oké, akkor még anyáékat is meg kéne látogatnunk valamikor.
-Elintézed nem? Vagy megkéred Davidot?
-Nem, mostanában csak Seth-el foglalkozik, szervezi a videóklip forgatást. Nincs ideje rá, majd én megoldom.
-Rendben.
-Csak tudod kéne hozzá a telefonom! –Bill nagyot vigyorgott, mire Tom a szemeit forgatva elindult felfelé az emeletre.
A gitáros gyorsan felszaladt az emeletre és benyitott az énekes szobájába. Ahogy szétnézett rögtön kiszúrta az asztalon a telefont. Sietve zsebrevágta a készüléket és már indult is volna visszafelé, amikor hirtelen megállt. Az íróasztal egyik fiókja félig ki volt húzva. Nem szándékosan de megakadt rajta a szeme. Az egyik legfelső papír furcsán ismerős külleme felkeltette a figyelmét. Tom kelletlenül kihúzta a papírt a fiókból, és lassan végigfutatta rajta a szemét. A lap pont olyan volt, mint amit Bill mutatott neki, mikor kiderült, hogy ő Seth apja. Kivéve a lap alján álló eredményt. A gitáros halkan az asztalra tette a papírt, majd a kezét lassan végighúzta az arcán. Hirtelen egészen közelről hallotta a szíve dobogását, mintha csal elkezdett, volna befelé zuhanni. Ahogy kinyitotta a szemét forgott vele a világ. Megkapaszkodott az énekes székében, majd ahogy elvesztette az egyensúlyát, lassan leereszkedett a földre. Arcát zihálva a tenyerébe temette és kétségbeesetten belemart a szájába.
-Tom! Jössz már? –Bill türelmetlenül kiabált fel az emeletre.
A hang lassan eljutott a gitároshoz de reagálni nem tudott rá. Csak ült a földön kifacsarodva, belül már teljesen meghalva és üveges tekintettel nézett maga elé. Tompán hallotta, ahogy Bill cipője a lépcsőn kopog, várt, amíg az énekes eljutott a szobáig, azt gondolta, hogy akkor majd feláll, de mikor Bill megjelent az ajtóban képtelen volt megmozdulni.
-Jézusom! Jól vagy? –az énekes aggódva lehajolt a bátyjához és a gitáros homlokára tette a kezét. –Mi történt? –a gitáros nem válaszolt, csak elfordította a fejét, hogy ne kelljen az öccsére néznie. –Tom! Válaszolj már! Mi van veled? –Bill leguggolt a földre és meglengette a kezét a bátyja üvegesen meredő szeme előtt.
A gitáros lassan félrebiccentette a fejét és az öccsére emelte a tekintetét.
-Hogy tehetted ezt? –kérdezte halkan elcsukló hangon.
-Mi? Miről beszél? –értetlenkedett Bill.
-Te szemét! –fakadt ki a gitáros dühösen és felállt. –Miért csináltad Bill? Miért kellett?
-Mi az isten bajod van? –háborodott fel az énekes.
Tom idegesen az öccse arcába vágta a papírt és a falnak lökte Billt.
-Magyarázd meg! Gyerünk! Hogy tehetted ezt velem? Hogy lehetsz ekkora idióta? Hogy voltál képes…
Az énekes szótlanul nézett a papírra, az arca pedig lassan eltorzult.
-Nem hiszem el… én ezt nem hiszem el Bill! Komolyan? Komolyan az egész csak… képzeltem az egészet? Tényleg ez lenne az igazság?
-Tom én… megmagyarázok mindent.
-Igen? Igen, megmagyarázod? Tudod, mit? Már nem kell! Nem fontos, értek mindent! Én vagyok a rosszfiú, aki meghal a történet végén. Te pedig… megint te vagy az a kibaszott hős!
-Tom…
-Fogd be! –ordított kétségbeesetten a gitáros. –Nem érdekel a magyarázkodásod! Csak azt mondd meg, hogy most mi legyen! Mert én már nem tudom! Hová menjek, mit csináljak most? Gratuláljak neked? Igen? Ezt kéne tennem? Mondjak köszönetet, amiért ilyen rohadt kedves voltál? Talán tiszteljelek? Gyerünk Bill, most legyél okos! Legyél önzetlen! Mi legyen a folytatás?
-Kérlek, hagyd abba. Sajnálom, nem gondoltam, hogy megtalálod. Azt hittem, minden rendben lesz így.
-Igen? Mégis honnan van ez neked? –kérdezte dühöngve Tom és kitépte a lapot az öccse kezéből.
-Ez az eredeti. –suttogta Bill.
-Az eredeti? Szóval, amit én kaptam tőled az mi volt? Hamisítvány?
-Igen. –nyögte Bill fájdalmasan. –Én csináltattam.
-Hogy te mekkora egy önfeláldozó, jóságos, seggfej vagy! Most már értem az egészet! Elmentél a dokihoz egyedül, és megtudtad az igazságot! A papírt, ami szerint nekem, nem lehetne gyerekem, meghamísítattad, az eredeti iratot pedig elrejtetted. Én megkaptam a hamisítványt, amin az áll, hogy te vagy az, akinek soha nem lehetne gyereke. Számomra ebből vált egyértelművé, hogy én vagyok Seth apja. Szóval te feláldoztad magad, csak hogy mi boldogok lehessünk! Igazán nemes gesztus! De arra nem gondoltál, hogy mi történik, ha ez mind kiderül? Nem jutott eszedbe, hogy Seth és én egy rohadt álomvilágban éltünk? És miért nem jutott eszedbe, hogy én… én össze fogok törni, ha megtudom, hogy igazából… te vagy Seth apja?
-Azt hittem, soha nem fogsz rájönni.
-Hagytad volna, hogy mindenki, Nina, Seth, te és én is egy ekkora hazugságban éljünk? Képes lettél volna Ninának is hazudni a saját fiatokról? Mondd csak normális vagy? Összeházasodtál volna Ninával úgy, hogy közben én nevelem Seth-et?
-Én… én csak azt akartam, hogy boldogok legyetek. Azt hittem, hogy minden rendben lesz így.
-Gyűlöllek! –suttogta remegve a gitáros, és megint meglökte Billtt. –Gyűlöllek érted? –kiabált zokogva. –Hogy tehetted ezt? Hogy lehetsz… hogy lehetsz ekkora hős? Mondd miért kellett így lennie? Miért nem mondtad el az igazat? Nem tartasz ennyire? Nem Seth miatt de… Azt hittem egyszer az életben tényleg én vagyok az… én vagyok a jó. De nem! Megint, megint és megint csak te vagy! Soha… soha nem fogod hagyni, hogy kilépjek a rosszfiú szerepből! Ez az igazság nem? Amíg csak élünk ez már így lesz, mert nem tudunk elszakadni egymástól. Soha nem lehetek, majd olyan jó, mint amilyen te vagy!
-Tom, nem erről van szó. Én nem akartam, hogy így lásd a dolgokat. És nem vagyok hős, mert elrontottam, nem vettem észre, hogy téged közben elnyomlak.
-Ne! Könyörgöm, csak ne magyarázkodj! Ne mondd, hogy sajnálod! És ne mondd, hogy nem vagy hős! Ez is annyira jellemző rád. Ha megmentenéd az egész világot, akkor is csak szerényen magyarázkodnál. Legyél már büszke arra a rohadt győzelmedre!
-Tom, én annyira sajnálom!
A gitáros az összes eddiginél erősebben lökte meg az öccsét és dühösen ordítva a falhoz, szorította Billt.
-Te vagy a világon a legszánalmasabb győztes! –Tom durván megrángatta az énekes vállát, majd lassan feszülten leengedte a kezeit. Sokáig csak a padlót nézte és a száját harapdálta. –Mit gondolsz, mit tettél most velem? –kérdezte végül halkan és remegő tekintetét az öccsére emelte.
Az énekes nem válaszolt. Nem tudott már mit mondani. Fogalma nem volt róla, hogy Tom mit akar tőle hallani. Csak állt némán és várt. Várta, hogy megmentsék. A filmek végén az utolsó jelenetekben, a főhős is mindig majdnem meghal. Súlyosan megsebesül és már csak az utolsó erejéből, tudja legyőzni a gonoszt. Kiáll a golyó elé, hogy megvédje, azt, akit szeret, vagy egy hatalmas és ostoba áldozatot hoz, lemond mindenről, csak hogy mások boldogok legyenek. Mégis a végén, ha szenvedve is de mindig ő győz. A rossz meghal, a jó pedig boldogan él tovább. A valóságban viszont semmi ilyesmi nem történt. Tom nem halt meg, nem halhatott meg. Bill sem ölhette meg őt. Hiszen ez nem egy film. Ez csak a valóság volt, ami mindig ezerszer bonyolultabb, mint egy film. A jó és a rossz ebben a különleges esetben szinte egy és ugyanaz volt. Testvéreik, ikrek voltak. A két kulcsfigura soha nem tudott elszakadni egymástól. Nem tudtak volna véget vetni a filmnek. Az utolsó jelenetben a jó és a rossz egyszerre haltak volna meg. Soha nem lett volna vége a filmnek, az ártatlanok tovább szenvedtek volna, mert az imádott hős meghalt. Lassan pedig az egész világ elaludt volna, mert a gonosz soha nem fenyegette volna őket többé. Hősök és szörnyek nélkül nem lett volna értelme a világnak. Ezt az ikrek is tudták. A valóságban talán mindenki túllépett volna az ő halálukon. Kivéve egy valakit. Seth világa azonnal romokba dőlt volna nélkülük. Kellet egy hős és kellett egy szörny. Más nem. Sethnek semmi másra nem volt szüksége.
-Bill… -kezdte a gitáros és próbálta elnyomni a torkából egyre inkább feltörő zokogást. –Összetörtél. Elvettél tőlem mindent. Röhögj ki, mert sírok de… tényleg minden… minden tökéletes volt. Szeretem őt. Tudod, hogy szükségem van rá. Mert… megnevetett és mellette soha nem akarom többé feladni. Most először… akartam példát mutatni. De te… te betörtél a világomba, abba, amit én építettem fel. Az enyém volt, csak az enyém, tökéletes nélküled is. Boldog voltam. Érezted te is, és mégis elvetted őt tőlem.
-Nem akartam, hogy így legyen. –hadarta Bill és kétségbeesetten kereste a bátyja tekintetét. –Tom! Tom én esküszöm nem akartam, hogy így legyen. –Tudom, hogy Seth mennyire fontos neked és nem akartam őt elvenni tőled. Ezért csináltam. Istenem, ha tudnád, hogy mennyire sajnálom! –Bill szörnyülködve nézte, ahogy a gitáros arcát végigszántották a könnyek. –Ne kérlek, ne csináld ezt! Én nem akartalak bántani! Hidd el, én csak segíteni akartam! Fogalmam sem volt róla, hogy ekkora bajt csinálok. Nem számoltam vele, hogy valaha is kiderülhet az igazság. Annyira szeretlek Tom! Soha nem bántanálak igazán! Hiszen te vagy a mindenem. Te vagy az, aki mindig lealáz, ha már éppen elszállnék magamtól. Te mindig visszarántasz a földre. Nem érdemled ezt, jobb vagy ennél, nem te vagy a vesztes, hanem…
-Fejezd már be! –fakadt ki fásultan Tom. –Nincs szükségem a sajnálatodra. Ne alázz meg vele, még ennél is jobban! Inkább mondd meg, hogy mi lesz most!
-Hát… -Bill kínlódva a bátyjára nézett. –Gondolom minden, megy tovább. Úgy ahogy eddig is volt.
-Mi? –kérdezte Tom döbbenten. –Ugye nem mondod komolyan? Nem hiszem el Bill! Azok után, ami történt, te képes lennél tovább játszani.
-Te talán nem ezt akarod?
-Nem. Én azt akarom, hogy Seth végre megtudja az igazságot! Ő az apját keresi nem engem. Nem fogok színészkedni, még akkor, se ha talán boldog lehetne velem. Mostanában amúgy is… A lényeg, hogy én nem fogom őt ilyesmibe kényszeríteni.
-El akarod mondani neki?
-Persze. El fogom mondani.
-De Tom mi van, ha nem tudja elfogadni? Engem… engem nem fog úgy szeretni, mint téged. Megint sírni fog és… és… Én nem tudom őt boldoggá tenni.
-Nem ajánlom neked, hogy elcseszd! Beszéli, fogsz te is! Elmondod neki, hogy mi történt, bocsánatot kérsz és megmondod, hogy szereted. Te nem félhetsz Bill! Ha bántod őt, ha fájni fog neki, amit csinálsz, akkor úgy éljek, hogy tényleg fogom és elviszem őt magammal. Téged pedig olyan igazi rosszfiú módon foglak kicsinálni. Nem bánthatod őt érted? Nem lehet rossz neki! Nem szenvedhet többet. Belehalna. Szeretem őt, nem akarom, hogy szenvedjen.
-Sziasztok! –kiabált fel hirtelen Seth és becsapódott mögötte a bejárati ajtó.
-Ezt nem hiszem el! –nyögte fásultan a gitáros az öccsének és lerogyott az ágyra. –Már csak ő hiányzott ide.
-Tom? Fent vagytok? –kérdezte Seth vidáman, a két férfi pedig hallotta, ahogy a fiú egyre közeledik a lépcsőn.
-Most mi a szart csinálunk? –suttogott tanácstalanul az énekes.
-Most Bill… -kezdte nagyot sóhajtva Tom és lassan felállt, majd folytatta. –Most megyünk és összetörjük Seth-et.
-Ne, könyörgöm, ne most kelljen elmondanom neki!
-De Bill most fogod elmondani! Te csináltad ezt a szart! Te kezdtél hazudozni, úgyhogy te is fogod lezárni!
-Tom! Tom én nem tudom ezt megtenni!
-Sziasztok! –Seth mosolyogva állt az ajtóban, majd hirtelen elkomolyodott, ahogy az ikrekre nézett. –Valami baj van? –kérdezte félve és kezét az ajtófélfának, támasztotta.
Az énekes és a gitáros szótlanul álltak egymás mellett. Mindketten arra vártak, hogy a másik megszólaljon.
-Hát az attól függ, hogy minek vesszük! –nyögte végül kínosan Bill, mire a bátyja azonnal dühösen hátba vágta őt.
-Seggfej! Persze, hogy baj van!
-Mi történt? –kérdezte a Seth a szemöldökét felvonva.
A gitáros várakozva nézett az öccsére.
-Gyerünk Bill, mondd el neki, hogy mi történt!
Az énekes csak nézte gyereket, de nem mondott semmit.
-Bill? –a fiú tétovázva bámult fel a férfi nagy barna szemeibe.
-Az istenit, Bill kérlek, mondd már meg neki! Így mindannyiunknak csak nehezebb lesz. –sürgette Tom is az énekest.
-Micsoda? Miről beszéltek?
-Figyelj Seth! –Bill még alig kezdett bele a mondandójába mikor már el is akadt. Nem tudta folytatni, rettegve fordult vissza Tom felé. –Én ezt nem tudom megtenni. –suttogta a bátyjának.
-A rohadt életbe Bill! Nem csinálhatod ezt! Megmondtam, hogy nem hátrálhatsz meg! Fáj neki nem, látod? Mondd meg gyorsan, legyünk túl rajta!
-De…
-Bill! Beszélj! Ha már ennyire elcseszted magyarázd meg neki is!
-Figyelj inkább, beszéljük meg ezt ketten! Előbb veled kéne…
-Mi a franc van már? –vágott közbe Seth türelmetlenül.
-Na jó nekem ebből elegem van! –csattant fel a gitáros dühösen. –Seth menj ki!
-De miért? Valamit mondani akartatok.
-Menj már ki! –kiabált türelmetlenül Tom, a fiú pedig azonnal engedelmeskedett.
Értetlenül hallgatta, ahogy a két férfi hangosan veszekszik. Lassan lesétált a földszintre majd leült a lépcső aljára. Bill és Tom ordítozása áthallatszott az ajtón, szinte lefolyt az emeletről csak, hogy neki hallania kelljen. A fiú fájdalmasan nézett vissza a válla fölött, majd fáradtan a kezeibe temette az arcát. Gyűlölt minden szót, amit hallania kellett, Tom és Bill hangját, ahogy olyan szavakkal dobálóztak, amik a világon a legdurvábbak voltak a számára.
-Miért? Miért kell nekem még inkább tönkretennem mindent? –kérdezte Bill kiabálva az ajtó mögül.
-Nem élhetünk tovább a te hazugságaidban. Ez így nem megy.
-De menne Tom! Tudom, hogy szeretnéd és te jobb vagy ebben. Neki is jobb lenne talán. Hiszen annyira imád téged.
-Nem fogok tovább színészkedni miattad!
-Én képtelen vagyok erre Tom! Félek! És ő nem is hasonlít rám, alig ismerem. Mondd meg, mit csináljak így vele?
-Fejezd ezt be! –üvöltött a gitáros, Seth pedig szenvedve a szájába harapott. –Hülyeségeket beszélsz! Igen is ismered és szereted őt!
-Nem fogjuk tudni, elfogadni egymást. Ő jobban szeret téged, sőt hozzád képes én semmi sem vagyok neki! Hogy éljek így vele? Mindig téged akar majd helyettem. Ezt fogom látni, ha a szemébe nézek. Téged! Hogy téged szeretne, és hogy olyan, mint te! Ez bánt a leginkább. Ezért nem tudok beszélni vele, ezért nem tudom őt elfogadni. Olyan, mint te, olyan a szeme, mint neked. Kivéve, hogy ő nem úgy néz rám vele, ahogy te. Nem szeretettel, hanem csalódottsággal. Ez az, amit nem bírok elviselni.
A gitáros dühöngve kirontott a szobából és lerohant a lépcsőn. Az énekes egyedül maradt fent. Tom megállt a gyerek előtt és kínlódva nézett le rá.
-Mi ez az egész? –kérdezte a fiú és felnézett a gitárosra.
-Figyelj, azt hiszem…
-Mi történt? Miért veszekedtek?
-Na jó, Seth, figyelj én csak egy dolgot, szeretnék kérni tőled.
-Igen?
-De tényleg… ne bonyolítsuk túl. Neked is és nekem is fájdalmas lenne.
-Mondd már mi az?
-Búcsúzzunk el! –kérte a férfi csendesen.
-Szórakozol? –kérdezte a fiú értetlenül. –Ez is egy átverés? A játék folytatása?
-Nem, Seth. Ez itt a vége. Vége az egésznek.
-Mi? Miről beszélsz?
-Mondom, vége Seth! Nem érted? Ennyi volt! Ez volt a nagy sztori!
-Ne viccelődj!
-Én nem viccelek! –csattant fel hirtelen a férfi és dühösen megrángatta a gyereket. –Hidd, el kérlek! Nem akarok hosszasan beszélni, mert annyira fáj. Csak értsd, meg kérlek, döbbenj rá magadtól, mert én nem tudom kimondani.
-Mit? –a gyerek értetlenül nézett fel a férfira.
-Nem érted igaz?
-Nem. –rázta a fiú a fejét.
-Jaj Seth! Kérlek, csak kicsit gondolkozz. Csak kicsit legyél felnőtt és fogd fel, hogy miről van szó.
-Sajnálom. –suttogta a fiú és félve nézett fel a felnőttre. –Nem értem.
-Hát jó. –sóhajtott a gitáros és elengedte a fiút. –Akkor kimondom. De ígérd meg, hogy nem fogsz sírni!
-Rendben. –mondta a gyerek csendesen.
-Seth… nem én vagyok… -a gitáros nyelt egy nagyot és elszorult a torka. –nem én vagyok az apád.
-Jó vicc! –nevetett fel hirtelen a fiú, Tom pedig úgy érezte, mintha kifacsarodna a szíve.
Seth nem hitte el. Elképzelhetetlennek tartotta az igazságot.
-Összetöröd a szívem. –remegte Tom és fájdalmasan nézett a gyerekre.
-Mi a francról beszélsz? –kérdezte Seth még mindig nevetve és a szenvedő férfira emelte a tekintetét.
-Nem én vagyok az apád, hanem Bill! –ismételte a gitáros keményen, Seth pedig már csak erőltetetten nyögdécselt de nevetni nem tudott.
-Hogy mi? –kérdezte köhögve és megtámaszkodott a térdén.
-Ez van! –mondta Tom kínosan a magasba lendítve a kezeit.
-Mi? Miről beszélsz? –Seth hitetlenkedve fordult a gitáros felé és várakozva nézett a magas férfira.
-Hogy mondjam még neked Seth? Nem vagyok az apád! Hamisítvány volt a papír, nem lehetne gyerekem. Bill az, akit kerestél.
-Nem! –rebegte a gyerek a fejét rázva. –Te vagy az! Érzem, az nem lehet, hogy…
-Rosszul érezted! –fakadt ki Tom dühösen. –Oké? Rossz volt minden megérzésed! Engem is félrevezettél! A megérzésed táplálta bennem a reményt. Hittem neked, érted? Hittem az érzéseidnek!
-Ne, ne mondd ezt! –kérte a gyerek elszoruló torokkal és fel kart állni, de Tom visszatolta őt a lépcsőre. –Kérlek Tom, én nem hiszem el ezt!
-Pedig ez az igazság! Nem tudod megváltoztatni! Bele kellett volna gondolnom, hogy miért pont úgy nézel ki, mint Bill. Még az ízlésed is olyan, mint az övé. Logikus az egész. Ha hittem volna a szememnek nem, csalódtam volna. De én reménykedtem benne, hogy te nem tévedhetsz. Azt hittem ilyesmiben nem hibázhatsz.
-Tom én nem gondoltam volna…
-Mit? Hogy totál rosszak a megérzéseid?
-Sajnálom. –suttogta a fiú és a szeme elkönnyesült, mire a gitáros azonnal ráordított.
-Meg ne lássam, hogy miattam sírsz! Én is sajnálom, hidd el, de nem tudok mit csinálni. A sajnálkozás nem segít. Ennyi. Ennyi az egész.
-Most hová mész? –kérdezte Seth ijedten, ahogy Tom megindult az ajtó felé.
-Nem tudom. –nyögte a gitáros fájdalmasan, de nem nézett a gyerekre.
A fiú kétségbeesetten ült a lépcsőn és tehetetlenül nézte a férfit. Egy percre az arcába csapott a hideg téli szél, ahogy Tom kilépett az ajtón, aztán megint csak a fülledt szobai levegő nyomasztotta már. Tudta, hogy az énekes fönt végighallgatta az egész beszélgetést és tudta, hogy Bill most éppen őt nézi az emeletről. Szinte érezte, ahogy az énekes lassan megindult lefelé. Amint felfogta, hogy mi is történt legszívesebben azonnal az énekesnek esett volna. Szeretett volna üvöltözni, de Tom teljesen lebénította őt. Hirtelen nem tudta mit jelent ez az egész, nem tudta hogy hová, milyen messzire mehetett a gitáros. Seth dühösen az ajkába harapott és megvárta, hogy Bill leérjen a lépcsőn. Az énekes megállt a fiú előtt. Lassan kinyitotta a száját, de a fiú megelőzte őt.
-Már értem. –suttogta Seth és dühösen falpattant a lépcsőről. –Már értem, hogy miért gyűlölsz! Túlságosan más vagyok, mint te! Olyan vagyok, mint Tom. Szégyent hozok rád! Utálsz mindennel együtt, ami csak én vagyok! A hangommal, zenémmel, az érzéseimmel együtt gyűlölsz. A csalódottsággal a szememben!
-Seth! –kezdte Bill idegesen és próbált higgadtságot erőltetni a hangjába. –Kérlek…
-Nem! Te nem kérhetsz tőlem semmit! –ordított a fiú. –Én kérhetnék!
-Na és mit? –kiabált Bill is dühösen. –Mit tudsz még kérni? Hiszen mindent megadtam neked, mindened megvan!
-Nincsen semmim! –vágott vissza Seth. –Elárasztottál pénzzel, azzal a pénzzel, aminek egy része úgyis az enyém, lenne majd! De nem kaptam tőled semmit! Semmit, ami igazi lenne!
-Ne merészelj az örökségedről beszélni! Eddig semmi közöd nem volt ahhoz a pénzhez! Én pedig igen is sokat adtam neked. Egy hatalmas lehetőséget. Tanítottalak, híres lettél! Hogy akarhatsz még ennél is többet?
-Én csak azt akartam, hogy szeress! Büszkévé akartalak tenni! De most már értem! Szívből gyűlölsz engem, amiért nem tudtam olyan lenni, mint te. A te fiad vagyok, és mégsem vagyok az, mert kitagadsz, szégyent vallasz velem. Ezért hazudtál igaz? Soha nem is akartál már az apám lenni, mikor rájöttél, hogy úgysem tudok olyan lenni, amilyennek te szeretnél. Letagadtál, ellöktél magadtól és hazudtál csak, hogy ne kelljen felnevelned!
-Nem, Seth félreértetted! –magyarázkodott hangosan az énekes.
-Igen, félreértettelek téged! Rohadt nagy félreértés vagy Bill! Te nem vagy az apám!
-Seth! –ordított dühösen az énekes és keményen megragadta a fiú vállait.
-Soha nem is akartál az apám lenni, igaz? Csak kínoztál egem és Tomot is. Hihetetlenül önző vagy Bill!
-Elég legyen már ebből! –csattant fel a férfi. –Igen is akartam… akartam az apád lenni. Soha nem szándékosan bántottalak meg, úgyhogy kérlek, ne vádolj ezzel. Tudom, hogy talán nem látszik, de igyekeztem. Nem az én hibám, hogy nem vagyok neked ideális.
-Sajnálom, hogy nem tudtam tökéletes lenni! Tessék, ezt akartad hallani?
-Nem, én hidd el…
-Miért várod el ezt tőlem? Sose foglalkoztál velem. Az egyetlen biztos pont az életem mostani szakaszában Tom volt. Még ő is képes volt túlszárnyalni téged. Semmire nem tanítottál meg! Semmire, ami fontos lett volna! Nagy dolgokat akartál tanítani, miközben én még a legkisebbekkel sem voltam tisztában. Nem tudom, hogyan kell a lányokkal beszélgetni, nem tudok beszélni velük. Csak azt csinálhatom, amire magamtól is rájöttem. Semmiben nem segítettél nekem. Még borotválkozni sem tanítottál meg!
-Borotválkozni? –csodálkozott az énekes. –Ha akarod, megtanítalak. –mondta zavartan.
-Hány évesnek nézel? –dühöngött a gyerek, majd ellökte magától Billt. –Megtanultam egyedül is! Nem volt más választásom, mert senki nem volt velem. Nem voltál sehol!
-Seth én szeretnék segíteni neked! –kiabált az énekes is a fiú arcába.
-Nem! Nem! Nem! Nincs szükségem a rohadt segítségedre! Egyedül is remekül elvagyok! Nélküled! Nem kellesz!
-Kérlek, ne ellenkezz, csak had mondjam el, amit szeretnék!
-Nem, nem! Soha többet nem foglak meghallgatni! Átvertél! Ennyit sem érdemelsz meg tőlem!
-Seth, ne ordíts!
-De igen ordítok! Addig fogok ordítani, amíg csak tudok és úgy, ahogy csak a torkomon kifér. Soha nem fogom abbahagyni! Bármivel is próbálsz majd lenyűgözni én mindig, visszatérek majd a kezdetekhez. Mert gyűlölsz. Nekem már mindegy! Ordítani fogok, bármit is akarsz majd tőlem. Soha többet nem fogok neked engedelmeskedni.
-A francba már, Seth! Fejezd be! Én igyekszem! Nem tehetek róla, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy szeretted volna! Én vagyok az apád!
-Ahogy én szerettem volna? Mindenki így akarta! Tom is és te is! Hiszen te intézted el ezt az egészet, te hazudtál. Te rendezted meg, a boldogságunkat! Mindent elvettél tőlem. Az anyámat és Tomot is!
-Istenem Seth, nőj már fel! Úgy viselkedsz, mint egy gyerek!
-Azért mert az vagyok! –kiabált a fiú. –Mit vársz tőlem?
-Azt várom, hogy állj fel és mutass egy kis tiszteletet magad iránt! –Bill dühösen beszélt a fiúhoz, aki közben még mindig azt figyelte, hogy mikor vághatna a férfi szavába. –Állandóan hibáztatod az egész világot, mindenkit, Tomot, Ninát és engem csak magadat nem! Miért nem mész tovább? Miért adod fel? Csak sajnáltatod itt magad, mintha gyenge lennél! Pedig nem vagy az! Sokkal erősebb, vagy mint hittem, mégis csak szenvedsz itt és játszod a szerencsétlent.
-Értem, szóval ezt is én csesztem el! –ordított még mindig a gyerek. –Ezért is csalódtál bennem! Tudd meg, hogy mindent elrontottál! Mindet, érted? Annyira boldog voltam! Te vagy az apám, igen tudom! De mit csináljak veled? Gyűlölsz engem!
-Nem gyűlöllek! Hidd, már el kérlek! Hidd el nekem. Miért hazudnék még ezek után is?
-Nem tudom. De tudod mit? Mindegy! –kiabált a fiú és hátatfordított de az énekes visszarántotta.
-Semmi sem mindegy! –a férfi dühösen megrázta a gyereket, mire az ijedten összerezzent.
-De igen is mindegy! Már nem érdekeltek! Nem érdekel, hogy melyikőtök az apám!
-Miért nem? –kérdezte Bill csodálkozva.
-Mert én nem téged akartalak! Tessék hát ezért! Nem csak te csalódtál! Nem te voltál az, akiről álmodtam. Igazán jó lennél Bill, de nem nekem.
-Szart sem érek neked igaz? –ordított Bill kétségbeesetten és ellökte a fiút.
Seth a falnak vágódott és döbbenten nézett fel az énekesre.
-Mi bajod van? –kérdezte a gyerek, ahogy magára nézett. –Megmondtam az igazat. Talán rosszul tettem? Nekem is úgy kéne hazudnom, mint neked? Csak, hogy te boldog legyél?
-Bocsánatot kértem már! Miattad csináltam! Miattad és Tom miatt! Nagyon szeretlek titeket. De te… istenem, csak egy telhetetlen kölyök vagy! Könnyebb volt Tomra hagyni téged, mert magamban nem voltam biztos.
-És most mit csináljak? Elvesztetem Tomot! Többé már ő sem az, akinek szerettem volna. Egyedül maradtam. Most akkor mondd meg, hogy mi legyen? Semmire sem megyek a tizenhat évemmel!
-Én mindent megettem érted! Mindent, amit csak tudtam! Hiába szeretnéd én nem ő, vagyok, nem tudok olyan lenni!
-Ne Bill, ne! Kérlek, ne hagyj egyedül. –fakadt ki a fiú és kétségbeesetten hadart tovább. –Nekem nem megy, ha nincs velem senki. Meghalok, megfulladok! Legalább te maradj itt! Tudom nehéz, megbántottalak, de félek. Mindennél jobban félek… -suttogta a gyerek, majd megint hangosan folytatta. –Nem vagy olyan, mint ő ez igaz, de az ikertestvére vagy! Nem várom el tőled, nem mernék ilyet kérni, de csinálj valamit. Ha itt hagysz, egyedül maradok. Az anyám… nem tudom mi lesz vele. És Tom… ő is eltűnik. Csak ne mondd, kérlek, hogy nem kellek. Ugye… ugye nem hagysz itt? Vagy… -Seth elhallgatott és lesütötte a szemét, majd lassan megrázta a fejét. –Nem, el fogsz menni. Nem érdemes miattam bármit is kockáztatni. Nem fogok kelleni, nem fogod folytatni…
-De folytatni fogom! –mondta keményen Bill, Seth pedig felkapta a fejét. –Ígérem csak… segíts! Kérlek Seth segíts!
-Te segíts! Segíts nekem apa…
Bill elhallgatott és döbbenten nézett a gyerekre, ahogy az ott állt előtte és most először kimondta ezt… "apa." Soha még, Tomnak sem mondott ilyet.
Seth közelebb lépett a férfihoz és értetlenül csillogó szemekkel nézett fel az énekesre.
-Miért gyűlölsz engem? –kérdezte, Bill pedig elfordította fájdalmasan eltorzuló arcát.
Nem akarta megint látni… a világon ettől irtózott a legjobban. Seth könnyeitől. Annyira gyűlölte megríkatni ezt a gyereket.
A fiú az első néhány könnyet még egy-egy erős mozdulattal letörölte az arcáról, majd lassan egyre inkább belelovallta magát a sírásba és hangosan felzokogott. Néhány másodpercig Seth fuldokolva sírt, majd lassan kezdte elnyomni a gyors ütemes rázkódást.
-Ne kérlek, ne gyűlölj. Bocsánatot kérek. Én annyira szeretlek téged… nem akartam, hogy így legyen, nem akartam sírni csak… -Bill közelebb lépett a fiúhoz és félve várt. –csak nem tudtam visszatartani. De én szeretlek Bill, tényleg szeretlek. Ne haragudj rám.
-Hogy történhetett ez veled? –kérdezte az énekes szörnyülködve, és lassan megfogta a fiú karjait. –Hogy lettél ilyen elveszett? Én tehetek róla? –Seth megrázta a fejét és újból felzokogva az énekes kezei közé fúrta magát. –Sss! Ne sírj! Most már vigyázni fogok rád. Nem kell, hogy tökéletes legyél. –az énekesnek hirtelen fogalma nem volt róla, hogy mit kéne mondania. Tom mindig tudta mit kell tenni az ilyen helyzetekben, de ő nem. Tehetetlenül átkarolta Seth vállait és hatalmas kezét a fiú tarkójára szorította. Egyetlen dolog jutott az eszébe, ami Seth-nek rengeteget jelentett volna. De ezt kimondani hatalmas és vakmerő ígéret lett volna. Az énekes végül nagyot sóhajtott és szomorúan lenézett a fiúra. –Rendes család leszünk. Ígérem. Együtt leszünk, úgy ahogy megálmodtad. Te, Nina és én. Boldogok leszünk. Rendben? Jó lesz így?
-Igen. –bólintott a fiú, de nem hitte el, amit az énekes mondott. Reménytelen volt már minden apró ígéret, ez pedig a világ legnagyobb fogadalma volt. Ezerszer lehetetlenebb, mint a többi.
-Minden rendben lesz. –hazudta Bill, Seth pedig újra felzokogott.
-Hazudsz! –rebegte a fiú, de nem nézett fel az énekesre.
-Nem, nem hazudok. Minden rendben lesz. –ígérte újra Bill a fiú pedig kétségbeesetten megrázta a fejét.
-Hazudsz, Bill hazudsz! Te is tudod. Kérlek, ne akarj ezzel megnyugtatni. Ne nézz ennyire gyereknek, mert ezt még én sem veszem be.
-De, boldog leszel! –győzködte Bill, Seth-et és magát is.
-Ne, kérlek! Széthazudod magad! Nem vagyok hülye, tudom, hogy semmi nem lesz rendben! Ezzel csak még inkább tönkreteszel mindent! Elrontod a holnapot is!
-Seth én megígérem…
-Ne ígérd meg! –csattant fel a gyerek és elhúzódott az énekestől. –Ne ígérgess nekem hazugságokat! –Seth megindult felfelé a lépcsőn, de Bill megragadta a kezét.
-Figyelj! Én tudom, hogy nehéz neked de…
-Nem hiszek neked Bill! Szeretném, de nem tudom elhinni, hogy minden rendben lesz. –a fiú kirántotta a kezét az énekes szorításából és felrohant az emeletre.
Az énekes tehetetlenül nézett a gyerek után, majd nagyot sóhajtva hátatfordított az emeletnek.
Seth magárazárta a szobája ajtaját és remegve lecsúszott a fal tövébe. Teljes erejéből az ajkába harapott, megfeszült az arca és lehunyta a szemeit. Ökölbe szorította reszkető kezeit és letérdelt a földre.
A szobában teljes volt a sötétség, csak a város fényei emlékeztették, a valóságra. Kint hosszasan, nyugodtan hullott a hó. Nem állította meg semmi. Nem változott a világ, nem állt meg az idő. Csak, mert Seth szenvedett a kinti világ ugyanúgy élt tovább.
A fiú összeszorította a száját a kezei, pedig feszülten megremegtek. Ordítani akart, üvölteni, hogy valaki észrevegye. Az arca eltorzult saját magát kínozta, ahogy erősen a földhöz vágta a karjait. Egész testét rázta a keserves zokogás. Gyűlölte magát, amiért nem tudott felállni. Gyenge volt, gyámoltalan, szerencsétlen és árva. Olyan árva, amilyen még sose volt. Senki nem mosolygott már rá. Senki nem értette őt. Úgy érezte, mintha megkötözték volna a saját álmai. Azok az álmok, amik most már olyan nagyon távolinak tűntek. Elérhetetlenek és lehetetlenek voltak mind. Mindegyik meghalt, kipusztultak a fiúból. Reménytelen volt már az összes álom. A valóságban minden, ami rossz volt, az most csak még ezerszer rosszabb lett. Kegyetlen, szívtelen volt az egész világ. Nem léteztek álmok, nem létezett fény, világosság, remény. Nem voltak emberek, akik utatmutattak, minden sötét és kétségbeesett volt. Sehol nem volt kiút a valóságból. Már csak hazudni lehetett, úgy ahogy eddig is. Ígérni, és csalódást okozni. Ez volt a valóság. Nem olyan, mint egy rémálom. Ezerszer rosszabb. Nem lidérces és borzongató, hanem kétségbeejtő, fényevesztett, halott. Itt senki nem segít, még akkor, sem ha lassan meghalsz egyedül. Nem húznak fel igazán. Talán megszólítanak, beszélnek hozzád, ígérgetnek és tesznek dolgokat, de nem változtatják meg a világot.
Seth gyűlölte a valóságot, a történetet, aminek ő volt a főszereplője. Utálta a sorsot, amiért az így kínozta őt. Nem akarta elhinni, hogy mások fájdalom nélkül élnek. Nem, nekik is szenvedniük kellett, nem létezhetett boldogság. Hiszen neki mindig csak csalódnia kellett. Még ha néha nevetett is, ha boldog is volt néhány napig, akkor is mindig visszatért belé az az ismerős üresség. Nem volt vele senki, végleg elvesztett mindenkit. Már nem tudta kinek mondja "szeretlek!" Nem tudta, hogy ki az, akinek ezt igazán mondhatná. Szembeköpték őt a saját érzései, hatalmasat tévedett. Rossz helyen volt, rossz emberekkel. Teljesen eltévedt, elveszett. Elborult előtte minden, nem hitt már semmiben. Nem tudta már miért, máskor nevetségesnek találta volna de most először tényleg igazán imádkozott. Nem tudta, hogy kihez csak fohászkodott remegve valami jóért. Nem is magáért, csak a szeretteiért volt képes felébreszteni magát a szenvedésből. Fájdalmasan zokogott tovább a kezeit pedig összekulcsolta maga előtt. Mindent, ami csak eddig benne volt kisírt magából. Gyötrődve hajolt a kezei fölé. Könnyei végigfolytak az ujjain, majd a tetoválásain. Esdekelt annak, akiben sosem hitt. Annak, aki a legnagyobb csalódást okozta neki. Könyörgött, megalázkodott. Imádkozott, mert most először tényleg szüksége volt valakire, akiben hihetett. Már nem tagadta meg magától ezt. Régen csak suttogni, mert, a sötétben az apjának, hogy az hallja meg őt. Lassan a földre hajtotta a fejét és a tenyerét az arcára, tapasztotta.
-Ments meg! –zokogta kétségbeesetten, vakon a sötétben.
Gyűlölte magát, amiért nem volt már senkije, akinek ezt mondhatta volna. Senki nem volt, már aki tudna segíteni neki. Senki nem lenne képes őt igazán felszabadítani. Értelmetlen volt már minden. Seth csak látni akarta az apját. Azt a férfit, akinek a vére az ő ereit is szétfeszíti. Azt az embert akarta, aki megmérgezte őt. Azt, aki összevarrta a fia szemeit, hogy ne láthassa őt soha. Tudta már, hogy ki az, mégsem állt elé. Beszélt vele de nem, úgy ahogy kellett volna. Neki kellett volna mondania, hogy "ments meg!" Most mégis csak egyedül suttogott a sötétben és szánalmas imádságokban reménykedett. Minden addig gyűlölt menekülőút gyönyörűnek tűnt hirtelen. Seth undorodott volna bármikor is ilyesmire gondolni, de most annyira eltévedt, hogy már magából is kifordult teljesen. Zokogva, szédelegve felállt és áttámolygott a fürdőszobájába. Végignézett a fürdőn, majd gyűlölködve pillantott fel a saját tükörképére. Lesöpörte az összes cuccát a mosdókagyló mellől és a polcokról. A rengeteg üveg nagy zajt csapva tört össze a csempén. A fiú kétségbeesetten fuldoklott tovább, ahogy leguggolt a földre a rengeteg apró tárgy mellé. Ujjait végighúzta az összetört parfümös üveg szilánkjain, majd hirtelen a kezébe akadt, amit keresett. Kitörte a pengét a borotvából és megtántorodott, ahogy megint felállt. Lassan megint felnézett a tükörbe, majd megforgatta az ujjai közt az apró éles tárgyat. Gyorsan felhúzta a kezén a pulcsit és tétovázva nézett az alkarjára. Iszonyatos fájdalom képei villogtak a szemei előtt. Betegesen sötét szemekkel nézte a kezeit és nem tudott választani, hogy melyik tetoválást tegye tönkre előbb. Melyik kezével kezdje? A fiú nagyot sóhajtott és belegondolt, hogy milyen fájdalmas dologra készül. Nem, ezt ő képtelen volt megtenni, túl gyenge és gyáva volt hozzá. Ez túl lassú halál lett volna. Seth hirtelen visszarántotta a pulcsiját a kezére, majd lassan a fogai, közé vette a pengét. Lenyelni könnyebb volt, mint bármi mást tenni vele. A forró könnyek égették Seth arcát, miközben a hideg pengét a fogai közt tartotta.
"Szeretlek!" –vízhangzott a szó a fülében és lehunyta a szemeit a sötét fürdőben.
Seth nagy levegőt vett és remegve várt. Nem csinált semmit, csak zokogott tovább és várt. Megremegett a válla, de összeszorította a száját. Lassan elengedte a pengét a fogai, pedig üresen csattantak egymáson. A szájpadlásán érezte a hideg éles tárgyat a nyelvét, pedig azonnal elöntötte a keserű vér.
"Elrontod a holnapot!" –hallotta a saját hangját és kinyitotta a szemeit.
Felnézett a tükörbe és nézte, ahogy a vér kifolyik a szájából. Seth hirtelen undorodva fuldokolva köpte ki a pengét a mosdókagylóba. Köhögve a pultra roskadt és szenvedve öklendezett a saját vérétől.
Végül teljesen beleborzadva a látványba, hátrált ki a fürdőből. Ott hagyott mindent szilánkokat, vért, pengét, könnyeket. Lassan visszatántorgott a szobába és erőtlenül az ágyára dőlt. Kétségbeesetten markolászta a lepedőt. Hiába húzta magára a takarót, még mindig a hideg rázta, nedves volt már a ruhája is és még mindig csak sírt. Órákon keresztül csak álmatlanul zokogott. Hangokat hallott, ismerős nevetéseket. Azét, akihez imádkozott. A férfiét, aki megmérgezte és megátkozta őt. Az apja nevetését hallotta, a szíve pedig lassan megnyugodott. Már nem zihált, nem sírt csak lehunyta a szemeit és halkan suttogva szép álmokat kívánt Bill-nek.
*
Reggel az énekes első útja Seth szobájába vezetett. Mikor belépett az ajtón csodálkozva vette észre, hogy a bátyja már megelőzte őt. Tom szótlanul ült a fiú ágya mellett és álmosan figyelte, ahogy a gyerek aludt. Bill végignézett a szobán, majd bepillantott a fürdőbe, végül pedig szörnyülködve bámult az ágyon fekvő Sethre. Ha a fiú ütemes szuszogása nem törte volna meg a csendet az énekes minden bizonnyal halottnak, hitte volna a gyereket. Seth arca sápadt volt, néhol fekete a festéktől, szájára rászáradt a vér, amit az egész szobán végigcsöpögtetett. A fürdőszoba szilánkjai néhol még a szőnyegen is megcsillantak. Bill a gitárosra nézett, majd szótlanul bólintott és lassan kihátrált a szobából. Tom remegve felsóhajtott és a gyerek arcára emelte a tekintetét. Mindennél jobban ismerte már azt az arcot, hiszen látta magát a tükörben, és látta Billt is minden nap. Ez az ő arcuk volt. Nem csak az egyiküké, hanem mindkettőjüké. Sethben mindketten ott voltak, egyszerre éltek a fiúban.
*
Kedves Seth!
Ezt az üzenetet nem kell majd évekig keresned. Akkor bontod fel, amikor akarod. Rád bízom ezt a választást. Biztosan jól döntesz majd, és érezni fogod, ha eljön az ideje, hiszen hasonlítasz rám. Én is éreztem, hogy most kell megírnom ezt a levelet. Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani neked. Azért amit velem és az öcsémmel tettél. Köszönöm, hogy felbukkantál. Soha nem fogom tudni ezt eléggé, meghálálni. És soha nem tudom majd jóvátenni azt a sok szörnyűséget, amit veled tettem. Azt hiszem te is, jól tudod, hogy az emberek mind önzők. Remélem, megbocsátod nekem, hogy én is az vagyok. Én a hibáidat mindig is imádtam. Pont azok miatt szerettelek annyira. Te nem tartozol semmilyen bocsánatkéréssel, legalább is nem nekem. Gyerek vagy még, ezért semmi nem állíthat meg téged. Egyelőre. Én pedig felnőtt vagyok és iszonyodom magamtól. Utálok felnőtt lenni, pont az olyan emberek miatt, mint amilyen én is vagyok. Azt gondolom próbáltam mindent úgy csinálni veled, ahogy én is élveztem volna, ha annyi idős vagyok, mint te. Én igyekeztem, és ha csak rövid ideig lehettem az apád, akkor is nagyon élveztem. Nem is értem, hogy lehet ez, de példakép akartam lenni. Azt akartam, hogy büszkén gondolj rám, úgy ahogy én is rád. Nagyon büszke vagyok rád Seth. Bármi is történik, bárki is leszel én mindig nagyon büszke, leszek rád. Már csak az bánt, hogy ezt nem úgy mondhatom neked, mint a fiamnak. Mindig is ilyen gyereket akartam, mint amilyen te vagy. Nehéz elfogadni, hogy nekem már soha nem lehet fiam, mint Bill-nek. Ő nagyon szerencsés veled. Néha még próbálom elhitetni magammal, hogy ez az egész csak véletlenül történt így. Éppen annyira lehettél volna az én fiam, mint az övé. Velem találkoztál először, én voltam a legjobb barátod. Szeretném elhinni, hogy lehetnél az enyém, de azt hiszem, ezzel már elkéstem. Egyszer megígértem, hogy mindig melletted leszek, hogy segíteni fogok neked. Tudnod kell, hogy az ígéreteimet mindig betartom. Szóval ne félj. Soha ne félj Seth, mert én, még ha csak másodiknak is de mindig itt leszek. Bill pedig mindig ott lesz neked. Ezt én garantálom. Remélem valóra, válnak az álmaid és tényleg lesz még normális családod. Ami engem illet, amíg lehet veled, maradok. Ha majd felbontod a levelet, akkor is ott leszek. Pont úgy, mint a levél mindig várni foglak, akármikor jöhetsz majd. Kérlek, hogy a jövőben is küzdj majd a vágyaidért. Helyettem is bizonyítsd be, hogy tudsz jó lenni. Vigyázz Bill-re, Ninára és legfőképpen magadra. Remélem nem vagy csalódott, mert nagyon jól jártál. A nyaralásunk elmarad, de én azért még itt leszek. Ne haragudj, de úgy éreztem, hogy nem igazán tudnánk csak ketten akárhová is elmenni. Nem kell megijedned, nincs semmi baj. Tudod kis idő múlva talán jót, nevetünk az egészen. Így tökéletes a mi mesénk. Ha majd felbontod a levelet, kérlek, gondolkozz el rajta, mert én nem tudom eldönteni… Szerinted ez egy happy end? Keress majd meg és mondd el, hogy mit gondolsz! Addig is boldog karácsonyt neked!
Tom
