Ments meg! 10. Rész

Kezdet

Nina a nappali kanapéján ült, az ölében néhány papírlappal és próbált elmerülni a rajzaiban. Már hajnali három is elmúlt.

Tom idegesen rohant le a lépcsőn, majd megállt Nina előtt.

-Hol van már? –kérdezte dühösen és a kanapéra vágta a telefonját.

-Hívtam egy csomószor. –suttogta Nina miközben még mindig csak a rajzokat figyelte.

-Én is! –pattogott tovább Tom miközben fel-alá járkált. –miért nem lehet megbízni benne?

-Nem karja hogy megbízz benne. –mondta Nina és felnézett a lapokról. –a legkevésbé sem érdekli. Ő nem bízik benned, akkor miért érdekelné, hogy te megbízol-e benne?

-Téged nem is érdekel, hogy valószínűleg most ott fekszik valahol, bedrogozva és… és…

-Nem kellett volna elhagynod őt! –csattant fel Nina hangosan és fel is állt. –nem kellett volna elengedned tegnap, nem kellett volna pénzt adnod neki, nem kellett volna elköszönnöd tőle, mikor elköltöztünk, nem kellett volna levelet írnod neki karácsonykor, és végképp nem kellett volna magamrahogynod engem 15 évesen!

-Mi? –Tom megállt és értetlenül ráncolta a szemöldökét.

-Jól hallottad. –morgott Nina és gyorsan összekapdosta a rajzait.

-Várj, várj. –nyögte Tom a fejét fogva és Nina után indult de megállt amint meghallotta, hogy kitárul a bejárati ajtó. –úr isten. –sóhajtott fel fájdalmasan amint meglátta az öccsét karjaiban a fiúval.

-Bill! –döbbent meg Nina és a gitárossal együtt azonnal odarohant, hogy segítsen az énekesnek. –mi történt vele?

Bill és Tom lefektették Seth-et a kanapéra, majd zavartan néztek egymásra. Tom szeme gyanakodva megállt öccse tág pupilláin, de aztán gyorsan elkapta a tekintetét.

-Most hozta haza a haverja, nem tudott kiszállni a kocsiból. Nem tud járni se beszélni, se semmit. Eszméleténél van, de a lélegzésen kívül semmilyen életfunkciója nem működik.

-Te mit keresel itt? –kérdezte Tom, miközben Nina az aggódva figyelte Seth-et.

-Itt töltök pár napot.

-Igen? –kérdezte Tom a szemöldökét felvonva. –pontosan hol van az az itt?

-ITT. –válaszolt Bill lazán. –ez még az én házam is.

-Ugye nem szándékozol még jobban feldúlni az életünket? Megint.

-Ugyan öcsi… Sethnél jobban hogy a picsába tudnám szétbaszni az életedet?

-Örülök, hogy ITT vagy! –mosolygott negédesen Tom, majd Nina felé fordult.

-Segítesz felvinni? –kérdezte Nina meggyötört arccal.

-Persze. –bólintott Tom és felemelte Sethet.

Felment vele az emeletre és lefektette az ágyába a fiút. Mielőtt Nina is belépett volna gyorsan rá rántotta a takarót, Seth véres kezeire, majd magárahagyta Ninát a gyerekkel és lement Billhez.

-Mi történt vele? –kérdezte halkan, miközben a lépcső tetejét figyelte.

-Nem tudom. –rázta a fejét Bill.

-Véres a keze. –jegyezte meg Tom.

-Láttam.

-És veled mi történt? –Tom az öccse szemébe nézett és fájdalmasan összeszorította a száját.

-Hülye voltam. –nyögte Bill és megdörzsölte a szemét, mintha Tom pillantása megzavarta volna.

-Komolyan most akarod ezt elkezdeni? –kérdezte Tom sajnálkozva.

-Mit?

-Most akarod tönkretenni az életed?

-Most akarsz kioktatni? –Bill számonkérően nézett a bátyjára, majd megindult a konyha felé.

-Nem akarsz velem beszélni?

-Nincs mit mondanom neked.

Tom nagyot sóhajtott és követte az énekest. Megállt a konyhában és a pultnak támaszkodva nézett az öccse szemébe.

-Bill, tulajdonképpen miért utáljuk egymást?

Az énekes hanyagul vállat vont és kérdőn nézett a bátyjára.

-Ha te elmondod, hogy miért utálsz én is elmondom.

-Én nem utállak. –nevetett fel Tom hirtelen. –Bill te teljesen el vagy tévedve, ha azt hiszed, én utállak. Nem utállak, csak dühös vagyok és nem értelek.

-Miért vagy dühös? –kérdezte Bill halkan.

-Mert csalódtam benned. –suttogta Tom. –én… annyira szerettem Seth-et és Ninát. Eleinte harcoltam veled, ezért csináltam mindent. Dacból. Gyűlöltem, hogy mindig minden a tied lesz. Amit akarsz azt megszerzed. És most is így lett. A tiéd lett Nina és Seth is. De annyira szerettem őket, hogy a legjobbat akartam nekik. Iszonyatosan fájt mikor elköltöztetek és itthagytál. Nem az fájt, hogy megházasodtál, vagy hogy magaddal vitted őket is, hanem az hogy te elmentél. Olyan könnyű volt ez neked. Hirtelen nem volt semmim. Egyszer megöleltél aztán pedig hónapokig nem láttalak. Nem akartam elhinni, hogy ez könnyű volt neked. Minden nap úgy éreztem mintha teljesen elvesztem volna. Úgy éreztem… ezt is elcsesztem! Mintha én lennék a föld, a nap nélkül. Tudtam, hogy akiket szeretek biztonságban lesznek veled. Azt gondoltam bárhol is legyenek veled vannak a legjobb helyen. Még ha néha gyűlöltelek is, közben köszönetet mondtam, hogy vigyázol rájuk. Aztán egyre inkább kezdett kitisztulni előttem a kép, hogy te bármi is csinálsz Seth nincs biztonságban. Mikor kihoztam a rendőrörsről, napokig nem ment ki a fejemből az ahogy ott ült a cellában. Mintha nem is ő lett volna. És mikor most kiderült, hogy miattad került kórházba… azt kérdeztem magamtól, hogy direkt csinálod-e? Direkt okozol nekem fájdalmat? Visszaadod mindazt amit én tettem veled, vagy miért kínzol? Soha még ekkorát nem csalódtam. A hazugságod pedig… már nem tudom megérteni. Miért? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni.

-Mert hiába nyertem el előled mindent te akkor is boldog voltál. Nem volt szükséged senkire. Én magamhoz láncoltam Ninát és Sethet és reméltem, hogy most az egyszer tényleg boldog lehetek, mert mindent amit én adok, ők visszaadnak nekem. Én csak azt akartam, hogy szeressenek érted? Semmi másra nem vágytam. Nem akartam senkit se tönkretenni. Csak azt szerettem volna, hogy végre egyszer valaki jusson túl azon, hogy én vagyok Bill Kaulitz és valami másért szeressenek. De nem. Ugyanaz maradtam nekik. Se Nina se Seth nem tudott túljutni a nevemen. Az volt bennem, hogy neked sincs szükséged rám. Éveken át azt láttam, hogy téged bármikor boldoggá tesz egy egyéjszakás kaland. Minden fontosabb volt neked mint én. Mikor pedig elköltöztem reméltem, hogy megkérsz ne menjek el de…

-Túl büszke voltam.

-Igen. És nagyon jó színész voltál. Végig mikor Nina karácsony után ideköltözött, Seth-el pedig megromlott a kapcsolatotok. Annyira könnyen vetted. Elhittem, hogy leszarod az egészet. Úgy láttam nem érdekel. Szerettem őket, közben pedig mégis úgy éreztem megszakad a szívem mert elszakítottalak titeket egymástól. De rajtad nem látszott, hogy hiányolnád őket. Sőt, nagyon is jól elvoltál nélkülük.

-Mindez nekem óriási erőfeszítésekbe került.

Bill hallgatott, majd sóhajtott egy nagyot.

-Utállak mert most mégis csak itt vagyok, és Seth és Nina is itt vannak. Veled vannak. Látod? Nem győztem. Kurvára nem győztem.

Tom hallgatott. Hosszú perceken át, Billel együtt.

-Örülök, hogy itt vagy. –mondta végül sóhajtva.

-Én is. –Bill lassan kissé akadozva megölelte a bátyját, majd amilyen gyorsan lehetett el is húzódott Tomtól.

-Rendben leszünk? –kérdezte a gitáros.

Bill csak bólintott és halványan elmosolyodott.

*

Seth a Los Angelesi villa teraszán ült, a lépcsőn és kibámult az esőbe. Lassan újra és újra a szájához emelte a kezében remegő jointot és nagyokat szívott belőle, majd hosszú másodpercekig nem vett levegőt.

Bill kocsija hajtott be a ház elé, az énekes pedig kiszállt belőle. Seth elmosolyodott ahogy végignézett a férfin. Az esőtől vizes, csapzott haj, átázott ruhák, lógó kendő a nadrágon, óriási gyűrűk azokon a hosszú vékony ujjakon, amik között ott füstölök a cigi és a már szinte oda tartozó kávéspoharat szorítják.

Bill lehózta a napszemüvegét és elindult a ház felé, majd megállt a lépcsőnél.

-Mit csinálsz itt? –kérdezte a közönyösen és lenézett a gyerekre.

-Az apámat keresem. –válaszolt Seth, de nem nézett az énekesre, csak meredt tovább maga elé. –Már nagyon régen nem mondtam ezt. –suttogta halkan miközben a kezeivel átszorította a térdét és nagyot szívott a cigiből.

-Min gondolkozol? –kérdezte Bill kíváncsian és leült mellé.

A fiú csodálkozva nézett fel rá.

-Nem is tudom. Sokat tépelődök rajta, hogy mi van velem. Úgy teszek mintha normális lennék, miközben nem érzem annak magam. Nem tudok csak úgy elsuhanni a saját dolgaim felett. Rengeteget kattogok rajtuk. Ne tudom mit miért csinálok. Nem értem magam…

-Seth… -Bill, nagyot sóhajtott és kivette a fiú kezéből a cigit, majd beleszívott, közben pedig mintha halványan elmosolyodott volna.  –Mi a baj?

-Nem tudom! –suttogott Seth és fájdalmasan összeszorította a fogait. –már nem tudom hogy mit gondoljak. Úgy egyáltalán erről az egészről. Miért csináltam ezt? Emlékszem rá. Sajnos… jó volt. De mégis olyan rosszul érzem magam.

-Fáj valamid? –kérdezte Bill és esetlenül közelebb húzódott a fiúhoz.

-A szívem! –mondta Seth és a szája szánakozó mosolyba rándult. –Nem tudom… egyszerűen nem tudom, hogy… hogy… mi ez az egész? Mi van velünk? Ez az életünk? Neked, Tomnak, anyámnak és nekem? Ez hogy egymást baszogatjuk? Miért adunk okot erre egymásnak? Te és Tom miért vagytok ekkora pöcsök? És anyám? Miért ilyen? És én? Miért csinálom amit csinálok? Nem tudom, érted? Egyszerűen nem tudom!

-De tudod. –suttogta Bill halkan és ő is kibámult az esőbe. –Csak nem mered kimondani.

-De én… én nem akarok ilyen lenni. Ez… ez annyira nehéz, mert szeretem ezt csinálni, tényleg nem csak egyszerűen bírom, hanem imádom, vágyok rá. De néha megijedek tőle és magamtól is.

-Nos ha számodra nem lenne elég egyértelmű, akkor segítek kimondani… Szereted ezt az egészet. Ezt a felhajtást, az életed és saját magad körül. De közben tudod, hogy ez tulajdonképpen beteges és undorító, ezért nem akarod szeretni.

 Seth kétségbeesetten az ajkába harapott és lassan az énekes szemébe nézett.

-Sose beszélgettünk ilyenekről. –suttogta halkan.

-Hát, talán épp itt az ideje.

-Szereted az anyukámat? –kérdezte hirtelen Seth.

-Igen szeretem, de ne tereld a témát! –mosolygott Bill, a fiú pedig elcsodálkozott, ahogy ezt a mosolyt meglátta. –Engem az érdekel, hogy veled mi van.

-Tényleg érdekel? –kérdezte Seth hitetlenkedve.

-Igen.

-Megvagyok. –nyögte a fiú. –És te?

-Én is. –mondta az énekes, majd zavartan megvakarta a tarkóját. –Igazából nagyon rosszul érzed magad igaz? –kérdezte nevetve.

-Hát… -Seth kínosan elvigyorodott. –Igen.

-Mit szoktál rólam mondani a barátaidnak? –kérdezte Bill kíváncsian.

-Azt, hogy egy hülye fasz vagy! –röhögött a fiú.

-Király. –mosolygott az énekes. –legalább tudom, hogy nem szoktál hazudni.

-Egyébként… -kezdte Seth halkan és visszavette Billtől a jointot. –nincsenek igazi barátaim.

Bill nem reagált semmit, csak bólintott.

-Mit gondolsz miért nincsenek? –kérdezte végül.

-Mert mikor lehettek volna, nem érdekelt a barátságuk, nem kellettek. Csak egyvalami kötött össze minket igazán…

-A drog. –mondta Bill a fiú helyett.

-Igen. –nyögte Seth és kifújta a füstöt az esőbe. –most miért vagy ilyen jófej? –kérdezte és a válla fölött az énekesre nézett.

-Tom lefizetett. –nevetett Bill.

A fiú nem nevetett, csak lehunyta a szemeit, majd újra kérdezett.

-És te mit szoktál rólam mondani?

-Azt… -Bill elmosolyodott, majd felnézett a fiúra. –azt, hogy nehéz eset vagy.

-Te viszont hazudsz! –röhögött Seth.

-Magamban mindig tovább mondom. –nevetett az énekes is. –akkor jönnek az igazán jó tulajdonságaid.

-Most őszintén! –nyögte Seth zavartan. –Utáljuk egymást! –nevetett fel szánakozva.

-Figyelj, én nem utállak. –mondta Bill kissé akadozva. –Te se utálsz. Csak nagyon dühös vagy rám.

-Kurvára dühös. –helyesbített a fiú vigyorogva.

-Sajnálom. –suttogta Bill, Seth pedig hirtelen csak döbbenten bámult rá. –Sajnálom, hogy nem tudok elég jó lenni.

-Mondd csak… -kezdte a fiú elgondolkozva. –nem akarsz boldog lenni?

-Ki az aki nem akar? –kérdezte Bill mosolyogva.

-Akkor miért vagy ilyen fasz??

Bill nem tudott megszólalni.

-De most komolyan Bill! Ha nem lennél egy jellemtelen undorító kétszínű dög, aki direkt keresztbetesz és fájdalmat okoz másoknak, boldog lennél. Esküszöm neked, hogy minden oké lenne az életedben. Rendben lennék én is és anya is és minden.

-Miért befolyásolnám én azt hogy mi van veletek?

-Azért Bill, mert… -Seth elgondolkozott egy percre, majd folytatta. –azért mert az életünk nem csak a miénk. És ezt most nagyon jegyezd meg. Mert valószínűleg ez a legértelmesebb dolog amit valaha mondtam. Érted? Mi kötődünk hozzád és az hogy te milyen döntéseket hozol és hogyan éled az életed hatással van ránk. Az életed a miénk is. Amíg nem zársz ki belőle addig a miénk is, mert benne vagyunk. Érted? Érted most már? Nem lehetsz ennyire önző! Egyikünk sem lehet! Egymást tesszük tönkre. Mikor kimondtam, csak  most értettem meg én is. Az életünk nem csak a miénk! Ez az amit tudnod kell, és ha nem akarsz bántani minket akkor eszerint kell élned. És így rendben lesz. Rendben lesz minden.

Bill, csak bólogatott, de megszólalni nem tudott. Végül nagyot sóhajtott és felállt.

-Jól van kölyök. Jól van. nyögte miközben hátbaveregette a fiút.

Lassan Seth is felállt és kihúzta magát.

-Na? –vigyorogva nézett a fel az énekesre és a kezét nyújtotta neki. –spanok?

-Csak ha többet nem keversz drogot a piámba.

Seth elhúzta a száját, majd bűnbánóan felmosolygott Billre.

-Nem tudom miért csináltam. Dühös voltam. Gondolkoztam rajta, hogy miért, de egyszerűen nem... nem tudom. Nincs oka.

-Mindennek van valami oka. De néha az ok az, hogy hülye vagy és rossz döntéseket hozol.

-Akkor spanok? –kérdezte Seth vigyorogva és megragadta az énekes kezét.

-Ja. Mondjuk… spanok. –bólintott Bill és megrázta a fiú kezét.

Hirtelen kivágódott a ház ajtaja és a gitáros rohant ki rajta dühöngve.

-Tom! –szólt utána Bill csodálkozva, miközben követte a bátyját a kocsik felé. –mi történt?

-Semmi. –morogta a gitáros és feltépte a kocsija ajtaját.

-Tom, bazmeg mi a szar bajod van?

-Gyere velem! –kérte az öccsét.

Bill egy kérdő pillantást vetett Seth, majd mikor a fiú bólintott, beszállt a kocsiba.

Seth hátatfordított és visszament a házba.

-Anya! –felszaladt az emeletre és belépett Nina szobájába. –mi történt?

Nina az ágyon nyitva fekvő bőröndökbe dobálta a ruháit, miközben próbálta letörölni a könnyeit.

-Fogd a bőröndjeid és csomagolj. –mondta ingerülten, miközben kirángatta az összes fiókot és mindent a táskákba dobált.

-Mi? Miért?

-Mert elmegyünk! –folytatta idegesen a nő és tovább csomagolt.

-Hova? –értetlenkedett a fiú.

-Haza! –kiabált Nina és dühösen a fiú felé fordult.

-De hát itthon vagyunk. Nem értem mégis hová…

-New Yorkba Seth! –Nina megfogta a fia karját és átrángatta a szomszéd szobába. –gyerünk! Csomagolj! Lássam, hogy elkezded. A ruháidat, a gitárodat, mindent amit hozni akarsz!

-Én nem megyek innen sehová. –ellenkezett Seth.

-Elég idős vagy már hozzá, hogy elviseld, ha egyszer valami nem úgy történik ahogy te akarod. Szóval gyerünk, siess!

-Nem érted, hogy végre kezdenek rendbejönni a dolgok?

-Nem Seth, nem kezdenek. Semmi sincs rendben. Nem vagy rendben! Tegnap este megint ájultan hoztak haza! Megint drogoztál. Nem maradunk itt!

-Csak ezért? –üvöltött a fiú idegesen.

-Nem, nem csak ezért! –kiabált Nina is. –Tom miatt is és Bill miatt is!

-Miért nem próbálsz egy kicsit…

-Én próbáltam Seth! –Nina dühösen megrángatta a fiút, miközben elővette a szekrényből a bőröndöket. –próbáltam őket szeretni. És még ha kis ideig ment is az neked volt a legkevésbé jó.

-Utállak! –ordított Seth.

-A szíved joga utáni. De attól még elmegyünk.

-Nem!

-De igen! –kiabált még mindig Nina miközben Seth ruháit a bőröndökbe dobálta.

-Miért? –kérdezte dühösen a fiú.

-Azért mert azt mondtam!

-Jól van! –tárta szét a kezeit tehetetlenül Seth és dühösen csomagolni kezdett. –de nem értelek. És nem tisztellek. Olyan vagy mint egy óriási tinédzser.

-Ezt majd később megbeszéljük. –mondta idegesen Nina és visszament a saját csomagjaiért.

Tíz perc múlva Seth levitte az összes csomagot az esőben várakozó taxihoz.

-Most komolyan nem fogunk elbúcsúzni tőlük? –kérdezte Seth miközben beszálltak a kocsiba.

-Nem. Jobb ha nem is látod őket többet.

A kocsi elindult a reptér felé. Seth nem nézett hátra a ház felé, nem sírt, nem mondott búcsút, csak a fejét fogta és két oldalról szorította a halántékát, mintha az ujjaival tartaná össze szétrobbanni készülő fejét.

-Add ide a telefonod. –kérte Nina, miközben a sajátját a kezében szorongatta.

-Minek? –kérdezte Seth értetlenül, miközben átnyújtotta a telefont.

Nina a következő pillanatban kivágta a két készüléket a kocsi ablakán.

-Megőrültél? –háborodott fel a fiú. –ezt miért csináltad?

-Gondolkozz rajta egy kicsit. –mondta Nina dühösen, többet pedig nem szóltak egymáshoz, csak Seth vágott dühösen az ülésre és sziszegett a fogai közt.

*

-Seth! –kiabált fel Tom az emeletre, amint beléptek a házba.

Nem jött válasz. Minden csendes volt.

-Seth! –kiabált Tom újra, közben Bill  felszaladt az emeletre.

Az énekes benyitott a fiú szobájába, de senkit nem talált ott. Az ágy rendetlenül össze volt túrva, néhány üres fiók volt a padlón szétdobálva, a szekrény ajtaja pedig szétnyitva tátongott.

-Nincs itt! –mondta Bill csodálkozva, ahogy lefelé haladt a lépcsőn, a nappalaiba.

-Nina sincs? –kérdezte Tom aggódva.

-Nincs. –rázta a fejét Bill.

Tom elővette a telefonját és tárcsázta a nő számát. Néhány másodpercen belül a telefon szétkapcsolt.

-Ez meg mit jelent? –kérdezte Bill csodálkozva.

Tom összeráncolta a homlokát, majd az asztalon pihenő borítékra pillantott, melyen hosszan elnyújtott, rendetlen betűkkel az ő neve állt. Remegő kézzel nyúlt a boríték után és gyorsan feltépte azt. "Majd egyszer, egy másik életben találkozunk…" –Seth írása szinte kiégette a gitáros szemét. A levél az asztalra hullott, Tom pedig csak üveges tekintettel bámult maga elé, majd az asztalon pihenő másik borítékra pillantott, amelyen Seth neve állt az ő dőlt betűivel.

-Elmentek. –suttogta döbbenten.

-Mi? –Bill értetlenül olvasta el a levelet.

-Leléptek. –ismételte Tom, ahogy Bill ráemelte a tekintetét.

-De hát hová mentek?

-Talán vissza New Yorkba… vagy akárhová máshová.

-Nem értem. –töprengett Bill. –miért hagyta itt Seth a leveledet felbontatlanul?

-Mert nem akarja, hogy bármi is hozzám kösse. Vagy csak Nina nem akarja. Tökéletesen mindegy. Elmentek.

-De hát akkor most…

-Most nincsen semmi Bill! –kiabált Tom idegesen. –ennyi volt. –suttogta a karjait széttárva. –ez volt a nagy sztori! Itt a vége, érted? Vége… vége... ennyi volt.

-Még utánuk mehetünk.

-Nem Bill. Soha többet. Kaptunk egy lehetőséget, hogy helyrehozzuk amit tizenhat évesen elrontottunk. És újra megetettük. Elbasztuk! Kész, ennyi volt, itt a vége. Nem érted?

-De, hát Seth…

-Jobb lesz neki nélkülünk. Hidd el.

-Nem, nem hiszem! Szüksége van… rád! Rád mindenképpen szüksége van!

-Csak nézd meg hová jutattuk. És én hová jutattam. Lelkibeteg, depressziós, drogos és ki tudja még mi minden baja van.

-Veled jobban volt. Te mindig segítettél neki.

-Vagy inkább ő segített nekem. Nem vetted észre mondd csak? Mindent amit tőled nem kaptam meg, mert te jobb voltál nálam tőle szereztem meg? A tiszteletet, a rajongást, a félelmet? Kierőszakoltam belőle ezeket az érzéseket, mert szükségem volt rájuk. Kihasználtam őt. Most legalább ha lassan is de elfelejthet és tiszta lappal kezdhet.

                                                                                      

Az a tudat a legnehezebb, hogy nem lesz könnyebb. Soha nem lesz könnyebb. Hogyan lehetne újrakezdeni egy városban ahol már van múltam. Nem lesz új, nem lesz más. Nehezebb lesz mint valaha. Mert meg fognak találni. Meg fognak talán a drogok, a balhék, meg fog találni minden ami elől menekülnöm kéne. Egyáltalán… akarok én menekülni? Akarok harcolni? Kiért harcolok, kiért menekülök? Magamért? Anyáért? Értük? Nem… már senki sem érdekel annyira. Már én magam sem vagyok olyan fontos, hogy megérje ezt a fáradságot. Annyi mindent magam mögött hagytam. Először magam mögött hagytam New Yorkot, aztán Billt és Tomot, Los Angelest és most megint itt vagyok. Megint New Yorkban. Otthagytam mindenkit. Taylort, Rileyt, Lanát, Sharont, Adamet, Milot, Billeet, Tomot, Billt mindannyiójukat. Miért? Magamért? Mert muszáj volt? Ki maradt? Ki maradt velem? Hiába ül itt mellettem már őt is rég elvesztettem. Hogyan pótolhatnám be azt a sok mindent, amiből kizártam őt? Hogyan lehetne kevésbé nagy a bűntudatom, hogy amíg én az apámat kerestem folyamatosan csak bántottam őt, hogy csalódást okoztam, hogy hátatfordítottam. És mi lett a vége, mi történt? Nem történt semmi. Többször majdnem meghaltam, majdnem öngyilkos lettem, híres lettem, imádott lettem, harcok tárgya lettem. Megtaláltam az apámat. Megérte? Nem. Nem pótoltunk be semmit, nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, nem t képeltem el, nem őt akartam. Nem érte meg. Nem érte meg semmi!

A repülőúton nem beszélgettünk, egyáltalán. Tizenkét órát csöndben töltöttünk el egymás mellett. Végig rajtuk gondolkoztam. Vajon fognak keresni? Vajon mit gondolnak? Vajon hiányzom nekik? Vajon anya melyikőjüket szereti? Vajon szereti bármelyikőjüket is? Vajon  ennek az egésznek miért kellett így lennie? Miért, miért, miért? Vajon valaha fogok választ kapni ezekre a kérdésekre?

A taxiban váltottunk két szót, arról, hogy milyen kaját rendeljünk, de egyikünk sem volt képes tovább vinni a beszélgetést. Én hátul ültem a kocsiban csodálkozva bámultam ki az ablakon. Hol vannak a pálmafák? Hol vannak a szörfdeszkával rohangáló fiatalok? Hol vannak a fotósok, a paparazzik, a sok híresség? Miért ennyire más? Miért nem érzem hogy én valaha itt laktam és ez volt az otthonom. Annyira más. Más mint Hollywood, más mint LA. Mások az épületek, a felhőkarcolók, más a tenger, más a tengerpart, mások az emberek, más a közlekedés, más az érzés.

Mikor kiszálltunk a taxiból, megszédültem ahogy felnéztem az óriási üvegépület tetejére. Bevillantak előttem a tetőteraszos lakás képei. Hirtelen izgatott lettem. Segítettem kipakolni a csomagokat és egészen a liftig vittem őket. Figyeltem ahogy haladunk emeletről emeltre fel az épület legtetejére. Mikor a lift megállt követtem anyát a csomagokkal együtt. Vártam amíg előveszi a régi kulcsokat, és kitárja az ajtót. Beléptem a hatalmas lakásba, aminek minden ablaka a plafonig ért és rajtuk keresztül láttam egész Manhattant. Valahogy tetszett. Letettem a bőröndöket a nappaliban majd anyámra néztem. Engem figyelt az üres konyhapult mögül. Lassan megindultam felé, majd megálltam előtte. Olyan más volt mint eddig. Olyan gyönyörű mint eddig de mégis más. Megviselt, de láttam rajta hogy talán hosszú ideje most először könnyebbült meg igazán. Furcsa volt a szemébe nézni. Lefelé nézni rá. Más lett a város… mások lettünk mi is. Vajon mennyi idő telt el? Érzékelhetetlen eseménykavalkád.

-Ne haragudj! –tört ki belőlem a szó miközben átöleltem és a karjaim közé zártam. Olyan kicsinek tűnt olyan esetlennek.

Mi történt ami miatt ennyire megváltoztunk? Miben tört meg ő is ennyire, hogy most én vagyok a nagyobb és erősebb? Sosem tűnt fel… hogy magasabb lennék nála. Soha nem zártam még így a karjaim közé, sosem tartottam őt még így, sosem védelmeztem ennyire. Sosem akartam még ennyire elzárni minden rossztól.

Mi lett a várossal, mi lett velünk? Más emberek lettünk? Megviselt az élet? Felnőttünk?

Néhány hónap múlva tizenhét éves leszek. Lehet… lehet, hogy tudok változni, lehet, hogy képes vagyok rá, lehet, hogy nem kell menekülnöm, lehet, hogy érdemes küzdenem, lehet, hogy erősebb vagyok, mint azt bárki is gondolná. Még ha én nem is hiszek benne, és még ha az ikrek hisznek is benne… az sem elég. De ő… ő tudja, hogy elég erős vagyok, mert hisz bennem.

-Szeretlek. –suttogtam miközben magamhoz szorítottam.

Nem válaszolt, de nem is vártam el tőle. Elég volt hogy éreztem lefolyni a könnyeit a karomon.

-Soha többet nem bántalak! –ígértem és megpusziltam a homlokát. –minden rendben lesz. –suttogtam remegve és még jobban átöleltem.

Az új élet megkezdésének legnehezebb pontja az indulás volt. Gyakorlatilag csak álltam egyhelyben és vártam hogy anyám taszigáljon ide-oda. Bútorokat, ruhákat vásárolt nekem, mindenből újat és teljesen mást, nehogy véletlenül is emlékeztessen a régire. Interjúkat adott helyettem, bejelentette hogy kis időre leállok a zenéléssel a tanulás miatt. Persze nem álltam le, új zongorát kaptam, szebbet mint az eddigi összes, gyönyörű hangja volt, de őszintén fogalmam nem volt hogy mit kezdjek vele. Ő persze tudta: magántanár a Juilliard-ról. Nem csak a zenélést tanultam otthon hanem minden mást is. Tele voltam feladatokkal, anyám zseniálisan betáblázta minden napomat. Nem volt időm, depresszióval, vagy elvonási tünetekkel foglalkozni… pontosítva nappal nem volt idő ilyesmikkel foglalkozni. Az éjszakák borzalmasak voltak. Ez hasonlított leginkább a régi dolgokhoz. A szörnyű éjszakák. Annyi minden kavargott a fejemben, amire nappal még csak gondolni sem tudtam. Elsősorban a vágyaim, hogy mennyi mindent csináltam volna. Hol kezdeném, melyik emberrel melyik droggal melyik helyen… végtelen volt az összes lista, csak úgy kavarogtak a fejemben az óriási hullámok és mindig újabb és újabb kis emlékfoszlányok kerültek a felszínre. Nem unhattam meg! Tudtam hogy nem unhatom meg egyszerűen ezt amit most csinálok. Most nem lehet csak úgy szembeszegülni, mert nekem nincs kedvem a dolgokhoz. Ezt most csinálni kell!

Felkeltem az ágyból és a sötétben tapogatózva átmentem a fürdőszobába megmosni az arcom. A kezem folyamatosan remegett, nem tudtam olyan jól zongorázni mint amikor Tom rájött, hogy valójában mennyire is tudok. Tom. Tom. Tom… vajon gondol…

Megráztam a fejem és megtöröltem az arcom, majd felnéztem a tükörbe. Nevetséges… semmivel sem néztem ki jobban. Ugyan az az ember voltam. A menekülőút az ikrek elől saját magam elől nem vezet sehová. Ugyan az a szörnyeteg vagyok. Beesett arc, fehér bőr, lenőtt fekete haj, cserepes kiszáradt száj, szürke élettelen szemek. Mit gondoltam? Vajon miért? Miért pont így nézek? Óvatosan a szemöldökömhöz nyúltam és kiszedtem onnan a piercinget. Lassan ugyanígy a nyelvemből is, majd próbáltam úgy a hajamba túrni, hogy az ne lógjon a szemembe. Még mindig botrányos volt a helyzet. A kezeimre néztem. Nevetnem kellett. A hülye tetoválások… minek kellettek? Bárcsak… bárcsak meg se történt volna, az egész. Bárcsak erősebb lettem volna bárcsak ne lettem volna annyira kíváncsi. Ha nem drogozom nem történik ez. Nem történik meg ez a tragédia, hogy tehettem, hogy lehettem olyan állapotban, hogy nevethettem, hogy lehet hogy nem fogtam fel…

Vége. Egyszer csak hirtelen vége. Elszakadt a cérna eltörik a mécses, zuhanás, koppanás. A térdeimen támaszkova tartom a fejem, több mázsának tűnik, alattam egy egész folyó folyik végeláthatatlanul. Homályos minden. Valaki azt suttogja semmi baj. Hát persze ő az. Ki más lenne? Vajon mit lát? Milyennek lát? Mit csinálok éppen?

-Semmi baj. –mondja miközben a hátamat simogatja én pedig fuldokolva a vállába fúrom az arcomat.

Lassan úgy érzem elmerülök a folyóban, érzem mindenhol a karomon az arcomon  a nyakamon.

-Minden rendben lesz! –suttogja, én pedig bólintok.

-Jól vagyok.

-Feküdj le és pihend ki magad. Ne gondolkodj csak aludj, reggel majd beszélünk.

-Jó. –bólintok. –jó. –mondom megint. –jó… rendben. Rendben. Minden rend…

látja rajtam hogy valószínűleg nem megy ez az egyszerű dolog sem. Megáll velem szemben, a tekintetemet fürkészi.

-Mi a baj? –a kezei közé fogta az arcomat és úgy nézett a szemembe.

Annyira borzalmas volt. Kisgyereknek éreztem magam megint.

Megfogtam az arcomon a kezeit, nagyot sóhajtottam és megszorítottam őket.

-Semmi. –suttogtam fellélegezve és lehunytam a szemem.

-Jobba vagy? –kérdezte reggel mikor mellé léptem a konyhába.

-Persze. –nyögtem álmosan és megdörzsöltem az arcomat.

Nagyot sóhajtva leültem az asztalhoz és belekortyoltam a kávémba. Figyeltem ahogy leül velem szembe, majd engem néz.

-Mi volt a baj?

-Semmi. –ráztam a fejem lesütött szemekkel.

-Mondd el, hátha tudok segíteni!

-Nem tudom. –suttogtam erőtlenül, mire ő gyanakodva nézett rám. –tényleg nem tudom.

-Biztos?

-Én csak… olyan nehéz felfogni ezt az egészet. A sok hirtelen változást.

-Tudom. –mondta és láttam rajta, hogy nagyon sajnál.

Ez nem tetszett. Nem akartam ilyennek látni és nem akartam hogy megint én legyek a sajnálata tárgya. Azt akartam, hogy boldog legyen, hogy szerelmes legyen, hogy végre rendben legyen minden az életében.

-Nem baj. –mondtam mosolyogva. –rendben lesz minden.

Minden erőmmel azon voltam, hogy így legyen. Furcsa volt a gondolat de meg akartam adni neki a teljes életet, azt amiben eddig miattam nem lehetett része. Tenni akartam érte, hogy boldog legyen. Így pedig a napok hihetetlen gyorsasággal teltek, nem hiányzott a los angelesi kánikula élveztem a kellemes időt. A délelőttjeimet a magántanárjaimmal töltöttem, úgy terveztem hogy egész nyáron tanulni fogok, hogy bepótoljam a sok hiányzást. Bőven volt időm zongorázni is amit imádtam. Nem kellett sokat gyakorolnom hozzá hogy visszahozzam magam arra a szintre amin korábban voltam. Nagyon élveztem. Viszont gyakorlatilag egyedül voltam, szinte senkivel nem kommunikáltam anyámon kívűl. Őt viszont imádtam, fantasztikusakat beszélgettünk, csak most vettem észre hogy mennyire hasonlítunk. Csodálatos nőnek tartottam, örültem hogy boldog. Látszott rajta hogy megkönnyebbült, kisimult az arca, állandóan mosolygott, jókedvűen jött haza a munkából, együtt főztük meg a vacsorát, aztán kiültünk a tetőteraszra és együtt cigiztünk. Végre elfogadott. Igyekeztem nem visszagondolni a régi dolgaimra, próbáltam elfelejteni a jelenemet megrontható emlékeket.

Annyira könnyed volt az egész, hihetetlen gyorsasággal telt az idő észre sem vettem ahogy eljött a nyár, fejlődtem a zongorázásba, bepótoltam a tanulnivalóm nagyját. Június elején kicsit leálltam a tanulással és javasoltam anyának, hogy hozza létre a saját márkáját és hagyja ott a chanel-t. azt éreztem hogy most annyira jól van és olyan jól érzi magát hogy nem fog kételkedni a sikerben. Igazam lett. Hamarosan elővette az összes kapcsolatát és óriási tervezésbe kezdett. Még sosem láttam ilyen izgatottnak. Annyira boldog volt. Mosolyognom kellett ha rá néztem. Új ruhák új tervek, tele volt papírokkal a lakász, anya egész nap rohangált, hol  a lakásban hol a városban. Nagy stílusváltásra készült. A haja szőkébb lett, látszott rajta, hogy ki van virulva, egyre szebbnek láttam. Sokat kísértem mindenhová, jó hatással volt rám is. Levágattam a hajam, fel volt nyírva csak a fejem tetején volt hosszabb, végre az eredeti volt a színe. Nem festettem már magam, elhagytam a sok hülye kiegészítőt, normálisan öltözködtem legtöbbször anya vadonatúj tervezésű ruháiból. Büszkén kísértem őt, sokat vacsoráztunk együtt, amikor nem velem volt, akkor egész éjszaka kimaradt, nem jött haza csak reggel. Láttam rajta, hogy fáradt, de azt is hogy boldog. Nem kellett magyarázkodnia, csak ráéreztem és tudtam, hogy jól van és nekem ennyi elég is volt.

-Be szeretném mutatni őt neked! –mondta lelkesen miközben ebédeltünk.

-Rendben. Már alig várom!

Trace és anyám nagyjából egy hónapja ismerkedtek meg, én pedig azóta láttam anyámon hogy olyan boldog mint talán még soha. Sokat mesélt róla, hogy mennyire kedves megértő. Állítólag mesélt neki rólam is. Alig vártam, hogy megismerjem részese akartam lennyi anyám élményeinek, közös emlékeket akartam azt, hogy együtt legyünk minden jóban.

Éppen zongoráztam és nem hallottam ahogy anyám és Trace, csak a köszönésükre kaptam fel a fejem.

-Sziasztok! –ugrottam fel lelkesen és odarohantam hozzájuk.

-Trace Sparks! –mutatkozott be a srác.

Azonnal láttam rajta, hogy fiatalabb anyámnál, úgy kb. három évvel.

-Seth Walker! –kezet ráztunk és leültünk a nappaliban.

Trace eszméletlen jó fej volt. Arculattervezőként dolgozott, így találkoztak anyámmal. Imádtam az első perctől kezdve. Anyámat sokat fiatalította az hogy vele volt. Trace még az én elvárásaimnak is megfelelt.

Éppen a teraszon cigiztem, amikor hallottam, hogy kilép mögém. Már sötét volt, csak a város fényei világítottak.

-Van tüzed? –kérdezte én pedig lassan a gyújtóm után nyúltam.

Ez a kérdés… beleégett az agyamba, bele teljesen a legmélyébe, csak nem ezen a hangon nem ezzel az arccal.

Meggyulladt a gyújtó Trace pedig közelebb hajolt a cigivel. Közben végig a szemembe nézett, rendkívül bizalmasan. Más volt, teljesen más volt, mint akkor.

-Köszönöm. –mondta mosolyogva.

Bólintottam. Sokáig nem szóltunk semmit aztán egyszer csak elkezdtem mosolyogni.

-Vicces hogy…

-Akár a bátyád is lehetnék. –fejezte be, ő is nevetve, a mondatot.

Csodálkozva néztem rá. Vajon honnan tudta? Honnan tudta hogy ezt akarom mondani?

-Ezért nem is próbálok bevágódni. Nina nagyon sokat mesélt rólad és azt hiszem hasonlítunk egymásra.

-Úgy gondolod? –kérdeztem kíváncsian.

-Igen. –bólintott. –nekem is történtek tragédiák az életemben.

Nem kérdeztem rá, csak várakozva néztem rá.

-Tudod… én igazán nagyon szeretem az anyukádat. Tényleg szeretem, szerelmes vagyok belé. És azért kell hogy elhidd ezt nekem, mert rajta kívűl csak egyetlen nőbe voltam szerelmes, őt pedig elvesztettem. Anyukádat pedig azért nem fogom így elveszíteni mert mindent meg fogok tenni érte.

-Mi történt az előzővel?

Trace hallgatott, csak később szólalt meg.

-Elveszettem. –mondta nagy nyomatékot adva ennek a szónak.

Elszorult a szívem.

-Sajnálom. –mondtam a szememet lesütve. –mármint… még senkit nem vesztettem el így, de azt hiszem tudom milyen mikor… fel kell fognod hogy valószínűleg nem látod őt többet. Mégsem vagy képes felfogni, hogy egyszerűen kész, vége, ennyi volt.

-Az ikrek miatt éreztél így igaz? –csodálkozva néztem rá.

-Hát persze hogy miattuk. Én egész életemben csak az apámat kerestem. Nem kellett, hogy híres legyen, nem kellett hogy rocksztár legyen, csak annyi, hogy tudjam, ő az. Tizenöt év szenvedés után pedig hirtelen lett két apám. És nem tudtam eldönteni hogy mit érzek. Nem tudtam melyiküknek higyjek nem tudtam melyiküket szeretem jobban nem tudtam melyikük vagyok én, melyiknek vagyok a véréből, melyik vagyok testileg melyik lelkileg, nem tudtam mi az a sok érzés ami szétszed... szeretet, utálat, közben szerelmes lettem. Szerelmes a drogokba, lányokba, fiúkba, zenébe, hírnévbe, saját magamba. Annyira összezavarodtam ettől a sok dologtól ami folyamatosan pezsgett körülöttem, hogy már nem tudtam mindent bent tartani. Elengedtem dolgokat. Emlékeket, tárgyakat, magamat. És mikor ezt megtettem, mikor elengedtem magam, igazán szörnyű dolgok történtek, borzalmas dolgokat műveltem. Úgy éreztem soha nem lesz vége. Aztán egyszer csak már senki nem bírta tovább. Olyasmit csináltam amibe bele is halhattam volna. Anyám sem bírta az ikrek sem bírták valahogy szerencsére vége szakadt az egésznek. Persze most olyan mintha üldöznének, a saját gondolataim elől mindig menekülnöm kell. De ez… ez a csalódás számomra megmagyaráz mindent, mert én csak egy hülye kölyök voltam, aki az apját kereste. Nem bírtam feldolgozni azt a világot amibe belekerültem.

-Nina sokat mondta hogy nagyon okos vagy. –jegyezte meg mosolyogva.

-Igen, annak tart. –mosolyogtam én is. –én is annak tartom magam. Annak ellenére amiket csináltam. Az előttem lévők akiket követni akartam ebbe az irányba vittek.

-Seth én lennék az apád! –mondta nevetve, miközben kifújta a füstöt.

-Te? –nevettem fel én is, aztán magamba fojtottam, mert láttam, hogy elkomolyodik.

-Tudod… nekem volt egy fiam.

-Volt? –kérdeztem összeszorult torokkal.

-A nő, akit szerettem Sarah belehalt a szülésbe, Shane pedig egy nappal utána…

-Ne haragudj! –nyögtem elcsukló hangon.

-Semmi baj. –rázta a fejét. –látod mindenkivel történnek tragédiák ezért tudunk annyira együttérezni.

Bólintottam. Igaza volt.

-Hát… elhiheted, hogy tudok én nagyon rossz lenni, de téged bírlak, és ami fontosabb anyám szeret téged. Nem leszek köcsög gyerek. Sosem ment egy család tagjának lenni, de tőlem megpróbálhatjuk.

-Miért nem harcolsz? –kérdezte csodálkozva. –Nina mondta, hogy ha régen valami nem úgy volt, ahogy te akartad pokollá tetted a körülötted lévők életét. –felnevettem.

-Most ezt kéne csinálnom? –kérdeztem röhögve. –bedrogozva kéne felgyújtanom a lakást össze-vissza dugnom ordítoznom vele és veled, közölni, hogy egy farok vagy és nem érdekel a szerelmed és a gyereked. Fájna, hidd el. Bele tudok találni, hogy mi az, amivel a legjobban megbánthatlak. Úgyis csak az lenne a vége, hogy megütnél, visszaütnék, elszöknék, korházba vagy rendőrségre. A rendőrség pedig már necces, mert itt manhattanben már több ügyem volt. Nem éri meg, és nem is akarom, nincs rá szükségem, de nem is adsz okot rá. Nem ezért akarok harcolni.

-Hát miért?

-Magamért… magunkért. A jövőért. Azért hogy más legyen. Azért hogy legyenek dolgok, amik elfeledtetik a múltat. A jövő emlékeiért. Azért hogy minden rendben legyen. Velem, velünk velük. Igen velük is minden legyen rendben. –vártam hogy rákérdezzen: vajon miért akarom, hogy azok az emberek is jól legyenek, akik fájdalmat okoztak nekem. De, nem. Nem kérdezett, értette.

-Harcolunk együtt? –kérdezte rövid hallgatás után.

Gondolkoztam. Soha nem csináltam ilyet, de valamiért benne megbíztam.

-Harcolunk! –mondtam és kifújtam a füstöt, majd elnyomtam a cigit.