A nyaklánc

Fogalmam nincs, hogy miért tettem, de a koncert után még egyszer visszamentem a színpadra. Nem szoktam ilyet csinálni, nincs is ennek semmi jelentősége. Most egyszerűen csak kedvem volt ezt megtenni. A díszleteket már bontották én, pedig szótlanul rugdostam félre magam elől a rengeteg ajándékot, amiket feldobáltak a színpadra. Levelek, plüss figurák, minden szar, amit csak el lehet képzelni. A csapat, ami a díszleteket szerelte mindig iszonyat hangos volt. Most is kiabáltak, mint az állat. De hát végül is egy ekkora stadionban, nem is csoda, ha nem hallják egymást rendesen. A hidat, amin a fél koncerten keresztül ugrálva tomboltam, nagy robajjal engedték le a földre, majd néhányan elkezdték szétszedni. Már éppen indultam volna visszafelé, mikor valami hirtelen megcsillant előttem a földön. Leguggoltam és a kezembe vettem az apró tárgyat, de még mielőtt ránézhettem volna, ösztönösen összeszorítottam a szemem, ahogy éreztem, hogy mögöttem valami hatalmas erővel a földbe csapódik. Rengetegen kiabáltak nekem, mindenki döbbenten nézett rám, miközben én lassan felegyenesedtem. Szinte fel sem fogtam, hogy mi történt. Döbbenten néztem le a hátam mögött lezuhanó óriási tartóoszlopra. Még szinte azt is éreztem, ahogy a lendülete megcsapott. A színpad beszakadt hatalmas súlya alatt. Alig néhány centi választott el tőle. Majdnem rám zuhant. Majdnem meghaltam. Nem tudtam elég gyorsan felfogni az egészet. Ha nem hajolok le valószínűleg az egész rámaszakadt volna.

-Mi az isten volt ez? –még mindig sokkos állapotban voltam, mikor meghallottam David hangját.

Gyorsan lépett ki a backstage-ből, majd döbbenten meg is állt. Én csak néztem magam elé lemerevedve a hatalmas szerkezetre, ami rajtam is törhetett volna darabjaira.

-Bill! –kiabált nekem ijedten, mikor látta, hogy az egész munkás csapat körülöttem, tolong.

-Mi történt? –kérdezte a főépítőtől, aki a többieket is irányította.

-Leszakadt a fő tartószerkezet. Egyenesen Billre.

-Nem, nem esett rám. –szólaltam meg határozottan David pedig alaposan végigmért, majd az építőknek esett.

-Mi az, hogy leszakadt? Hogy lehettek ekkora barmok? Bill majdnem meghalt! És mi van, ha a koncert közben szakad le?

-David figyelj, már elkezdtük lebontani az egészet, csak is ezért történhetett. Megjegyezném, hogy ilyenkor csak nekünk szabadna a színpadon tartózkodni.

-Hát ezt nem hiszem el! Miért kell ilyen amatőrökkel dolgoznom?

-Profi csapat vagyunk!

-Ja, csak majdnem megöltétek Billt. –na, erre már Tom is előkerült és aggódva keresett engem.

Kisétált a színpad mögül, majd ijedten rohant oda hozzám. Félrelökött pár munkást, hogy egyenesen mellém állhasson.

-Bill mi ez az egész, mi folyik itt? Minden rendben?

-Igen jól vagyok. –mondtam a fejemet fogva.

-Mi a franc ez? –kérdezte Tom döbbenten, ahogy a mellettünk beszakadt színpadra nézett.

-Leszakadt a cucc, ami az egész díszletet tartja. –válaszolt David, közben pedig megalázó pillantásokat vetett a munkásokra. –Majdnem Billre.

-Jézusom! Biztos jól vagy? Ki volt ez a balfasz, aki ezt így elcseszte?

-Tom nem tehetnek róla. –suttogtam fásultan és elindultam befelé a színpad mögé.

Tom azonnal mellém szegődött és figyelte minden mozdulatomat. Ez lényegében teljesen felesleges volt, mivel én tökéletesen jól éreztem magam, kivéve, hogy a vérnyomásom hirtelen az egekbe szökött és még mindig nem tudtam magamhoz térni.

David még hosszasan veszekedett az építő csapattal, akik tényleg profik voltak. Ez persze nem zavarta őt, már aznap elkezdett új embereket keresni.

Én bezárkóztam az öltözőmbe és levágódtam a kanapémra. Lehunytam a szemem és próbáltam lassan feldolgozni a történteket. –"Majdnem meghaltam." –csak ez visszhangzott bennem. Az a majdnem, pedig hirtelen eszembe jutatta, hogy miért is csak majdnem. Mert lehajoltam… lehajoltam, hogy felvegyem a földről azt a csillogó valamit. Hirtelen döbbenten emeltem magam elé a kezemet. Egészen el is feledkeztem róla, hogy ott maradt nálam. Gyengéden az ujjaimra fonódott a lánc, amiről lelógott az a csillogó medál. Láttam már ijedt. Ilyen van a katonáknak is, ezt szokták visszaküldeni a családjuknak, ha ő elestek. Ezért nevezik dögcédulának. Megforgattam a medált a kezemben és elolvastam a rávésett betűket. –"Alex Lawrence" –néhány percig csak forgattam az ujjaim közt a cédulát. Kellet egy kis idő, amíg rájöttem, hogy ott fent a színpadon, mikor majdnem rám zuhant az a hatalmas szerkezet, nem csak rohadt nagy mázlim volt. Akárhogy is magyaráztam magamnak, hogy az ilyesmi azért mégis csak lehetetlen, mindig oda lyukadtam ki, hogy ennek így kellett lennie. Hihetetlen de ez valami ép ésszel felfoghatatlan volt számomra. Én hittem benne, hogy ez egy csoda volt.

Este megünnepeltük a koncertet, aztán pedig mindenki ment kipihenni magát. Tommal a lakosztályunk nappalijában ültünk én unottan néztük a TV-t. Ő már szinte aludt mikor én megszólaltam.

-Tom?

-Ha? –kérdezte álmosan és felült a kanapén. –Mi van?

-Tudod, azon gondolkoztam, hogy miért nem haltam meg ma délután.

-Mert kurva nagy mázlid volt! –nevetett én pedig elkomolyodtam.

-De mi van, ha nem? Mi van, ha ez nem csak egyszerűen mázli volt? Mi van, ha valaki, vagy valami így rendezte?

-Mi a jó büdös francról beszélsz? –kérdezte nevetve.

-Csak azért nem haltam meg, mert észrevettem ezt a színpadon. –elővettem a nyakláncot és megint a kezembe szorítottam. –És lehajoltam érte. Ezért nem pont rám zuhant. Mert valaki feldobta a színpadra. Én pedig neki köszönhetem az életem.

-Soha életemben nem hallottam még ekkora marhaságot. –nevetett Tom és kivette a kezemből a nyakláncot.

-Mondj, amit akarsz, de ez akkor is jelent valamit. Ez a lány megmentette az életemet én, pedig hálával tartozom neki érte.

-Te tök hülye vagy! –röhögött Tom és visszadobta nekem a láncot. –Nem is biztos, hogy csaj! Az Alex uniszex név. Szóval lehet, hogy egy pasi mentette meg az életed.

-Barom! Ez akkor is…

-Bill figyelj! Tök mindegy, hogy minek nevezzük az okát sorsnak, végzetnek, mázlinak, vagy Alex Lawrence-nek, a lényeg akkor is ugyanaz. Életben vagy!

-Egyáltalán nem mindegy! És ezredszer mondom, hogy ez nem mázli volt! Alex Lawrence-nek fel kellett dobnia ezt a nyakláncot a színpadra, nekem pedig meg kellett találnom. Meg kellett mentenie engem. Érted?

-Szerintem feküdj le! –sóhajtott fel Tom fásultan miközben a halántékát masszírozta.

-Hülye vagy, hogy nem hiszel nekem. –mondtam és lassan felálltam.

Aznap este a lánccal a nyakamban vergődtem az ágyamban. Valahogy nem tudtam elaludni. Órákon keresztül csak Alex Lawrence járt a fejemben. Elképzelhetetlennek tartottam, amit Tom mondott. Az én szemeim előtt Alex egy csodálatos barna hajú lány volt. Szinte már egy angyal ki tudta, hogy mikor kell majd megmentenie. Tudtam, hogy ezt nem lehetne egyszerű véletlennel vagy mázlival magyarázni. A bátyámmal ellentétben én hittem a sorsban és a végzetben. Ilyesmire viszont soha nem számítottam. Valaki megmentette az életem. És azért végtelenül hálás voltam neki. Meg akartam köszönni.

*

Kiszálltam a kocsiból, és ahogy felegyenesedtem alaposan végigmértem a házat. Egy szép kertesház volt, gondosan ápolt előkerttel. A kezemben lévő névlistára pillantottam. Ő volt a 209.  Alex Lawrence. Már több mint kétszáz rossz helyen voltam. Éreztem, hogy hamarosan meg kell őt találnom. A ház kapuja elé álltam és becsöngettem. Hosszas várakozás után egy kisfiú szaladt ki a kapuhoz a hátsó udvarból.

-Szia! –köszönt mosolyogva a kapu mögül.

-Helló kölyök.

-Anyukám nincs itthon és nem szabad idegeneket beengednem a házba. –közölte, mire én elmosolyodtam.

-Rendben értem. Akkor azt mondd meg, hogy kivel laksz itt.

-Anyukámmal és a nővéremmel.

-A nővéreddel? –kérdezte kíváncsian. –És hogy hívják a nővéredet?

-Alexsis.

-Szoktátok őt becézni?

-Igen. –válaszolt kicsit csodálkozva és visszább húzódott a kerítéstől.

-Itthon van a nővéred? Beszélhetnék vele? –a kissrác határozatlanul bólintott, majd megindult hátrafelé az udvarba.

A ház sarkához érve még egyszer visszapillantott rám, majd elkiáltotta magát az udvar felé.

-Lexy! Lexy gyere egy idegen beszélni szeretne veled.

A becenevet meghallva dühösen megremegett a kezem, majd fásultan felsóhajtottam. Nem érdekel már a Lexy nevű lány. Még mielőtt találkoztam volna vele visszaszálltam a kocsiba és gyorsan elhajtottam.

-Szia! –köszöntem bele idegesen a telefonba. Egyáltalán nem volt kedvem most Tom lekicsinylő stílusához.

-Na? Megtaláltad? –kérdezte a már megszokott gunyorossággal a hangjában.

-Nem. –válaszoltam dühösen és mérgesen összegyűrtem a nevekkel teli lapot.

-És mennyi van még hátra?

-Rengeteg. Kezd elmenni a kedvem.

-Hány éve is keresed őt? –kérdezte számonkérve rajtam az időt.

-Kettő. –válaszoltam fásultan. –Talán abba kéne hagynom. Annyiszor csalódtam már.

-Két éve nem találkoztunk. –jegyezte meg és akaratlanul is bűntudatot ébresztett bennem. Hallgattam és vártam, hogy folytassa. –Tudod Bill, lehet az ember valaminek a megszállottja, amíg csak magát kínozza vele.

-Hagyjam a francba? –kérdeztem fáradtan.

-Igen Bill. Hagyd a francba és gyere haza. Nem gondoltál bele úgy komolyabban, hogy mennyire lehetetlen megtalálni egy embert a több milliárd között? Rég nem gondolkodsz reálisan!

-Sajnálom. –mondtam és nagyot sóhajtottam.

-Hol vagy most?

-Chicago-ban.

-Jól van. –nyögte lemondóan. –Én nem fogom erőltetni, neked kell eldöntened, hogy lemondasz-e róla.

-Ezen még… még gondolkoznom kell rajta. Hívni foglak.

-Rendben.

Kinyomtam a telefont és fáradtan vetettem hátra a fejem. Tomnak mindenben igaza volt. Ez a dolog már rég a rögeszmémmé vált és rengeteg más –sőt szinte minden –dolgot kiszorított az életemből. Az, hogy már két éve nem találkoztam az ikertestvéremmel, valóban tragikus. Önző dolog volt egy ismeretlen miatt otthagyni mindent. Mégis ha a nyakamban lógó cédulára tettem a kezem még mindig elöntött valami különös forróság. Még mindig hálás voltam. Tom mindig megpróbált lebeszélni. Sokszor kinevetett, én mégis kerestem tovább a nyaklánc tulajdonosát. Most viszont kezdem azt hinni, hogy a lánc örökre az enyém marad.

Másnap visszavittem a kocsit az autókölcsönzőbe és fel is szálltam a legelső Los Angeles-i repülőgépre. Fogalmam nem volt róla, hogy mit fogok mondani Tomnak mikor, megérkezem. Azt sem értem, hogyan tudtam őt otthagyni ilyen egyszerűen. Nem aggódtam miatta, az biztos. Nem féltettem tudtam, hogy nem lesz baja. Mégis önző dolog volt őt otthagyni. Kínozott a bűntudat.

Mikor megérkeztem gyorsan fogtam egy taxit, amivel haza mehetek. Fáradt voltam és nem tudtam, mire számítsak otthon veszekedésre, vagy másra ezért aludtam a hazafelé vezető úton.

Amint megérkeztem kiszedtem a bőröndjeim a csomagtartóból, kifizettem a taxit és előkerestem a kulcsaim. Elgondolkozva léptem be az ismerős udvarra, majd elkezdtem a ház felé vonszolni a csomagjaim. Csodálkozva álltam meg mikor észrevettem a parkoló előtt nevetgélő Tomot.

-Marly! Marly ne csináld! –nevetve kergetett egy szőke lányt, a kocsija körül. A Marly nevű lány viháncolva locsolta őt a kerti slaggal miközben Tom autóját mosták.

-Sziasztok! –köszöntem zavartan, ahogy odaértem hozzájuk.

-Oh! –Tom kizökkenve állt le, majd közelebb lépett hozzám. –szia! –kezet fogtunk, majd mikor elhúzódtam tőle, közelebb húzta magához a szőke lányt. –Bill, szeretném bemutatni neked, Marlyt. Talán már említettem neked őt, bár az, hogy állandóan utaztál megakadályozta, hogy elmeséljem mi is történt köztünk. Szóval Marly-val több mint másfél éve együtt járunk.

-Szervusz! –köszönt a lány mosolyogva és felém nyújtotta vizes kezét, majd felnézett a szemembe. –Marly vagyok!

A lány tejfölszőke haja tépett tincsekben lógótt a válláig. Olyan volt, mintha nem is a szájával, hanem hatalmas zöld szemeivel mosolyogna. Az alakja tökéletes, magas és vékony volt.

-Én… én… Bill… Bill Kaulitz vagyok. –zavartan lesütöttem a szemem, majd Tom megvető pillantásai által vezérelve bevonszoltam magam a házba.

Az, hogy megbámultam a bátyám barátnőjét a lehető legenyhébb kifejezés arra, amit csináltam. Nem csak megbámultam, hanem egyenesen végigmértem. Részletesen megfigyeltem minden egyes porcikáját. Az, hogy Tom ilyen régóta vele van, csak egy dolgot jelenthet. Azt, hogy nagyon is komolyan gondolja ezt a kapcsolatot. Részemről, ez teljesen rendben van, örülök, ha ő boldog.

Este együtt vacsoráztunk Tommal és Marly-val. Számomra szokatlan volt, hogy rendes otthon főzött ételt, ettünk, de mint kiderült Marly egy igazi konyhatündér volt. Mikor Tomra néztem, láttam, hogy szereti őt, ilyenkor pedig mindig elmosolyodtam. Sokat meséltek, magukról, én pedig élvezettel hallgattam a történeteiket. Igazán kellemes este volt.

-Örülök, hogy itt vagy! –mondta Tom nevetve a vacsora vége felé és felém emelte a poharát.

-Én is ürülök, hogy itt lehetek! –mondtam és Marly-val együtt koccintottunk Tommal.

-Akkor igyunk rád Bill! –javasolta a lány. –Arra, hogy megérkeztél.

-Igyunk inkább ránk! –mondtam, és a bátyámra vigyorogtam.

-A családra! –jelentette ki Tom, majd belekortyolt a pezsgőbe.

Már késő este volt mikor úgy döntöttünk, hogy lefekszünk. Tom elsőnek tűnt el, persze rám és Marly-ra maradt a pakolás. Gyorsan elraktam a maradék kajákat miközben, Marly bepakolta a mosogatógépbe a koszos tányérokat.

-Mindent tudok rólad! –mondta ravaszul mosolyogva, ahogy felnézett rám.

-Csak jókat tudhatsz! –nevettem, miközben kidobtam néhány használt szalvétát.

-Ez igaz. De tudod én egészen másnak képzeltelek. Mármint még Tom előtt.

-Ezt, hogy érted? –kérdeztem kíváncsian és a pultnak dőltem.

-Tudod… rajongói szemmel egészen máshogy néztem rátok.

-Értem. Vagyis… nem! Nem értem! Te most akkor… rajongó voltál?

-Igen. És azt hiszem még most is az vagyok.

-Szuper! –mondtam mosolyogva, majd ellöktem magam a pulttól. –Ha nem bánod én most lefekszem.

-Persze, menj csak nyugodtam. –már úgysincs sok cucc, gyorsan végzek.

-Rendben. Isteni volt a vacsora. Örülök, hogy Tommal ilyen jól egymásra találtatok. És neked is örülök. Jó, hogy itt vagy.

-Én is örülök neked.

Felmentem az emeletre és gyorsan beálltam a zuhany alá, majd fáradtan vágódtam az ágyamba. Szégyelltem magam, amiért délután úgy végigmértem Marlyt. Nagyon kedves lány volt és igazán szerette a bátyámat. Örültem, hogy boldogok. Hirtelen a lehető legjobb döntésnek éreztem, hogy haza jöttem. Nem is kellet más. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy kis meghitt családban. Fantasztikus volt. Nagyon boldog voltam. Ám ez a hirtelen boldogság nem tartott sokáig. Másnap este Tom elém állt egy meglehetősen furcsa kéréssel. Éppen a teraszon ültem, és a cigimet szívtam. Bentről hangosan szólt Tom szar zenéje, Marly pedig vásárolt.

-Figyelj csak… -Tom mögém állt én pedig tétován hátra néztem.

-Igen? –kérdeztem kíváncsian és vártam, hogy leüljön, de ő állva marad, mintha fölém akarna magasodni.

-Csak azt akarom mondani, hogy legközelebb, ha azt mondom, ne menj el, vagy azt mondom, gyere vissza, akkor tényleg tegyél is úgy. –csodálkozva bámultam Tomra, majd nyeltem egy nagyot, hogy a hangomból eltűnjön a felháborodás.

-Igazad volt. –mondtam beismerve, hogy tévedtem.

-Nem létezik sors! –nevetett fel lazán és miután már megalázkodtam előtte kényelmesen levágódott mellém az egyik székbe.

-Ja. –bólintottam miközben igazat adtam neki.

-Ugye nem akarod tovább keresni? –kérdezte és reménykedve nézett rám.

-Nem. –ráztam a fejem.

-Helyes! –vigyorodott el és ő is rágyújtott. –esélytelen, hogy valaha is megtaláld, és nem akarom, hogy még többet csalódj.

Hallgattam. Nem tudtam mit mondani. Még mindig bántott, hogy nem tudtam megtalálni a nyaklánc tulajdonosát, de éreztem, hogy nem csak én szenvednék, ha tovább keresném őt.

-Bill… én… -Tom rám emelte akaratos pillantását, majd határozottan folytatta. –Azt akarom, hogy add nekem a nyakláncot!

-Mi? –kérdeztem, miközben a felháborodás remegés formája hirtelen eluralkodott a kezeimen.

-Add nekem! Azt akarom, hogy elfelejtsd!

-Tom, ez nyaklánc megmentette az életem!

-Hagyd már a hülye babonáid! –csattant fel kicsit idegesen.

-Ez a kabalám! –mondtam dühösen, miközben az ujjaim közt szorítottam a nyakamban lógó medált.

-Leszarom! Az a szar elvette az eszed! Teljesen meghülyültél tőle! Ráadásul semmi értelme nem volt az egésznek! Elvesztettél két évet az életedből! Engem is itt hagytál! Nem tudtad, hogy mi van velem! Megismertem életem szerelmét, te pedig nem voltál sehol, csak a hülye sorsot kergetted! Olyasmit üldöztél, ami nem is létezik!

-De igen is létezik! Mondd, csak honnan veszed, hogy Marly életed szerelme?

-Érzem! –mondta Tom dühösen és felállt.

-Én is éreztem valamit! Azt, hogy meg kell keresnem a nyaklánc tulajdonosát!

-Jó! Tudod mit? Elhiszem! Létezik sors! De néha… az ember… egyszerűen csak eltéved. Vagy rossz úton jár.

-Most miért mondod ezt? –kérdeztem halkan.

-Csak mert… nem akarlak még egyszer elveszíteni. És a véletlenen kívül nem hiszem, hogy sok közöd lenne ehhez a nyaklánchoz.

-Rendben. –sóhajtottam fásultan és levettem a láncot a nyakamból. –De akkor soha többet nem akarom látni.

-Ezt, hogy érted? –kérdezet Tom, a hangja pedig olyan volt, mintha hirtelen megijedt volna.

-Dobjuk a tengerbe.

-Talán nem kéne. –jegyezte meg Tom zavartan, mire felvontam a szemöldököm. –vagyis… persze! Szabaduljunk meg tőle.

Aznap éjszaka Tommal kimentünk a tengerpartra és felmásztunk egy sziklára. Hosszasan tétováztam mielőtt a tengerbe, dobtam volna a láncot. Furcsa de fájt elszakadni tőle. Attól a tárgytól, amibe annyira kapaszkodtam. Annyira hittem benne, szinte szerelmes voltam belé. Azt vártam, hogy megnyugodok majd, amint kiszakad a lánc az ujjaim közül, de nem! Nem néztem, ahogy a tenger elnyeli a nyakláncot, gyorsan elfordultam. Tom hosszasan figyelte, az elsüllyedő medált.

Másnap reggel tizenegykor frissen ébredtem. Amint felkeltem leszaladtam a konyhába. Marly éppen kávét főzött, miközben aranyosan ringatózott a rádióból szóló zenére.

-Szia! –köszöntem mosolyogva.

-Szia! Jól aludtál?

-Igen köszi! Tom hol van?

-Öhm… azt mondta, hogy lemegy a tengerpartra.

-Igen? –kérdeztem a szemöldököm rángatva.

-Igen. Azt nem mondta, hogy miért.

Tomnak persze volt magyarázata: este a parton hagyta a pulcsiját. Emlékeztem is rá, hogy ledobta a földre, arról viszont nem voltak emlékeim, hogy elhozta-e este.

A napok, hetek, hónapok nagyon gyorsan teltek így hármasban. Nagyon jól éreztük magunkat. Rengeteget jártunk szórakozni. Marly és én legjobb barátok voltunk. Teljesen természetes volt, hogy így laktunk együtt hárman. Számomra is furcsa volt, de soha többet nem tudtam úgy nézni Marly-ra mint az első alkalommal. Csodálatos és gyönyörű lánynak tartottam, aki azért van velünk, mert a bátyám nagy szerelme. Sokat segített nekünk, jobb lett vele az életünk. Nekem pedig egyáltalán senki nem hiányzott. Tényleg igazán boldog voltam. Lassan kezdtem elfelejteni a nyakláncos históriát. Alex Lawrence neve többé már semmit nem jelentett számomra… amíg hirtelen újból fel nem bukkant… egymás után többször is.

*

Tom, Marly és én talpig feketében szálltunk ki a kocsiból. Marly mindig vidám arca most meggyötört és fáradt volt. A temetés alatt annyira zokogott, hogy semmit nem hallottam a pap beszédéből. Meghalt az édesapja, Marly pedig már napok óta csak sírt. Én nem sokat tudtam Marly családjáról. Mindössze annyit, hogy a szülei elváltak. Megvártuk, amíg mindenki elment, mi maradtunk a legtovább. Tom elég zavart volt, nem igazán tudta oldani Marly fájdalmait. Mi ketten kicsit lemaradtunk, amíg Marly az apja sírja előtt állt. Tom nem tudott neki segíteni, számlátomást fogalma nem volt róla, hogy mit kéne tennie. Lassan már háromnegyed órája álltunk Marly mögött, az eső pedig kezdett eleredni.

-Menj! –suttogtam Tomnak a kocsi felé intve a fejemmel, majd elindultam Marly felé.

Lassan megálltam mellette, és átkaroltam a vállát.

-Gyere. –magamhoz szorítottam őt és megpróbáltam a kocsi felé vonszolni, de egy lépést sem mozdult. –Marly… gyere, kérlek. –finoman a vállamhoz szorítottam a fejét és próbáltam megnyugtatni. A teste folyamatosan remegett, ahogy zokogott. Egy pillanatra elfordítottam a tekintetem és lenéztem a sírra. Hírtelen úgy éreztem, megfagy bennem a vér.

-Marly… suttogtam döbbenten, és lassan elengedtem őt. –az apukád… -Alex Lawrence –mit mondtál, hogy mit is dolgozott?

Marly lassan megrázta a fejét.

-Katona volt. –suttogta halkan és belemarkolt a kabátomba.

-Gyere. –ismételtem automatikusan és még midig lemerevedve bámultam a sírra.

Aznap ez volt az első alkalom, hogy Alex Lawrence neve megint felbukkant. Volt bennem annyi emberség, hogy nem piszkáltam Marlyt, nem kérdeztem az apjáról. A temetés után, a lány anyjához mentünk. Nem sok időt töltöttünk itt, kellemetlen lett volna. Az esti eset viszont azt hiszem még a délutáninál is érdekesebb volt, ha lehet így fogalmazni. A gépünk este tízkor indult Los Angeles-be. Minden rendben volt, kipakoltuk a szalagra a cuccunkat, amit magunkkal akartunk vinni az útra és átmentünk az ellenőrző kapun. Nyugodtan indultunk meg tovább, a gép felé, mikor azonban Tom is átlépett volna a kapun, a riasztó hirtelen beindult.

-Ne, már! –sóhajtott fel Tom kelletlenül, ahogy félrehívták és elkezdték végigtapogatni.

Marly-val azonnal visszafordultunk és megálltunk mellette.

-Nem, hagyott magán valamilyen ékszert? –kérdezte a biztonsági őr rutinosan végigmérve Tomot.

-Nem. –válaszolt határozottan a bátyám, majd hirtelen zavartan rám pillantott. –Vagyis… de. –Tom szégyenkezve lesütötte a szemét, majd leakasztotta a nyakából a láncot, amit a tengerbe dobtam.

Dühösen az égre emeltem a tekintetem, majd Tomra pillantva széttártam a kezeim.

-Mi ez? –kérdeztem indulatosan, és kitéptem a biztonsági őr kezéből a láncot. –Képes voltál visszamenni érte és megkeresni a tengerben?

-Tom… -suttogta Marly döbbenten, ahogy a láncra nézett.

-Engem illetne. –suttogta Tom Marly-ra nézve, miközben átsétált a kapu alatt. –viszlát! –köszönt el a biztonsági őrtől, majd csatlakozott hozzánk.

-Még mindig nem tudom elhinni, hogy visszamentél érte! Miért mentél vissza?

-Otthon megbeszéljük! –mondta lekicsinylően, majd átkarolta a még minidig szörnyű állapotban lévő Marlyt, többet pedig nem is foglalkozott velem.

Nem igazán mondhatnám, hogy otthon megbeszéltük a dolgokat. A beszélgetés két ember közt történő kultúrált kommunikáció… mi inkább csak üvöltöztünk egymással.

-Mi a fasz volt ez? –kérdeztem dühösen, amint beértünk a lakásba. –Miért volt nálad?

-Erre én is kíváncsi vagyok. –mondta csendesen Marly.

-Marly… előbb talán te mesélj. A nyaklánc története azt hiszem, érdekelné Billt.

Marly csodálkozva nézett Tomra, majd felsóhajtott, ahogy a tenyerét végighúzta az arcán.

-Az a nyaklánc az apámé volt. Miután leszerelt, nekem adta, hogy tudjam soha többet nem fog visszamenni. Két és fél évvel ezelőtt, mikor tizenhét éves voltam eljutottam a koncertetekre. A láncot pedig feldobtam a színpadra… Tomnak. Mert… rajongó voltam és már akkor is szerettem őt. Azt akartam, hogy megtalálja és, hogy őt is úgy védelmezze, mint az apámat. Hittem benne, hogy megvédi a szeretteimet.

-Hogy tudtad pont őt megtalálni? –kérdeztem Tomot, miközben még mindig Marlyt figyeltem.

-Én… én versenyeztem veled. –suttogta bűnbánóan, mégis határozottan. –Én is kerestem Alex Lawrence-t. Te viszont előbb kezdted, mint és a névlista elejéről haladtál a vége felé. Ezért én fordítva csináltam. Marly apja hátulról a tizenhatodik volt. Mikor meglátogattam őket, azonnal megértettem a helyzetet. Láttam Marly apjának kitüntetéseit a falon, rájöttem, hogy katona volt, tehát csakis Marly lehetett az, aki a nyakláncot a színpadra dobta. –Tom felpillantott rám és egy pillanatra a bűntudatot láttam átsuhanni az arcán. –Én nem magam miatt kerestem a nyaklánc tulajdonosát. Csak… segíteni akartam neked. Mikor azonban rájöttem, hogy Marly az, aki megmentette az életed, képtelen voltam szólni neked. Én… napok alatt beleszerettem. Te pedig még hosszú hónapokig kerested őt, pedig végig itt volt mellettem. És én nem tudtam szólni. Ezért mondtam, ezért győzködtelek annyira, hogy felesleges ezt csinálnod. Mert a sors, amiben hittél… talán nem is a te sorsod volt. Érted? Meg voltál győződve róla, hogy Marly-nak meg kellett mentenie az életed. Elhitetted magaddal, hogy meg kell őt keresned, és hogy köszönettel tartozol. És… tudom, hogy annyira reménykedtél benne, hogy azt hitted az így van elrendezve. Tudom, hogy komoly szándékaid lettek volna vele, miután megtalálod. De az igazság Bill… egészen más. Marly nekem akarta adni a nyakláncot, engem akart védelmezni vele, mert engem szeretett. Én pedig megtaláltam és szeretem.

-Bill találta meg a nyakláncot? –kérdezte Marly döbbenten Tomtól. –Ezért jöttél el hozzánk?

-Igen. –bólintott Tom sajnálkozva.

-Végig engem kerestél? –Marly hitetlenkedve nézett rám.

-Sajnálom. –suttogtam tehetetlenül és megindultam az emelet felé.

-Bill várj! –szólt utánam Tom. –Én el akartam mondani. Csak…

-Igazad volt. –nyögtem sajnálkozva, de nem fordultam vissza, felé. –Nem létezik sors.

-De Bill, létezik. Te megtanítottál rá.

-Ja, igen bocs! Tényleg létezik! Kiderült, hogy a sors, amit a sajátomnak hittem igazából a tied.

-Bill ha te nem találod meg a nyakláncot, mi sosem találkoztunk volna.

-Hát akkor szívesen! –nevettem gúnyosan, majd felmentem és bezárkóztam a szobámba.

Dühösen az asztalomra vágtam az öklöm, és összegyűrtem a még mindig ott heverő hosszú névlistát.

-Nem létezik sors! –suttogtam dühösen, és felrúgtam az íróasztal mellett álló széket.

Mivel Marly szülei elváltak, ő az édesanyja nevét használta, ezért nem jöhettem rá előbb, hogy ő Alex Lawrence lánya. Tomnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy komoly szándékaim voltak vele. Én végig szerelmes voltam egy idegenbe. Annyira hálás voltam, hogy akaratlanul is beleszerettem egy ismeretlenbe. Szánalmas… és mégis milyen egyszerű az egész. A sors… nem létezik! Ezt az egyet biztosan tudtam.

Néhány nappal később aztán rájöttem, hogy ez nem igaz. Elmeséltem Marly-nak, hogy hogyan mentette meg a nyaklánc az életem. Miközben beszéltem, csak mosolygott, mint egy kisgyerek. Izgatottan hallgatatta végig a történetet. Furcsa de nagyon boldog volt. Aztán valahogy elkezdett beszélni saját magról és arról, hogy mit érez a bátyám iránt. És akkor jöttem rá, hogy igenis létezik sors. Mert Marly és Tom, csak az én megszállott szenvedélyem miatt találkoztak. Vagy talán Marly miatt… vagy az ő apja miatt… azt hiszem mindenki eldöntheti, hogy hisz-e a sorsban. Én azt mondom, hogy a sors néha elvisz olyan utakra is, amiket mi nem terveztünk. De attól még, a sors azt úgy akarta. A nyakláncot ma Tom hordja, a hátuljába pedig belevésetett egy mondatott. " Nincsenek véletlenek…"

Marly szerint a rossz döntésekből lesznek az igazán jó történetek. És szerintem igaza van. A nyaklánca összehozott minket és igazi család lettünk.

Majdnem három év keresgélés után megtaláltam Alex Lawrence-t… és a nyaklánc tulajdonosát is. Közben pedig semmit nem vesztettem el.