Egy test két lélek… -novella

Szeretettel Diának, Naninak és Tücsynek!

Egy test két lélek…

Ott álltam a fények alatt. Szőke hajjal, piercingekkel, kisminkelve, de énekelni nem tudtam.

Gyönyörű nap volt. A kedvenc kávézómban ültem és élveztem a napsütést. Rendkívül kielégítő volt a tudat, hogy nincs jobb dolgom, mint egyszerűen élvezni az életet. Hiszen akármit megtehetek. A pénz nem akadály. De tulajdonképpen nem is a pénz a lényeg. Megvan mindenem. Boldog vagyok! Tökéletesen boldog. Ez a legfontosabb! Nagyot szívtam a cigarettámból és önelégült arccal fújtam ki a füstöt. Minden klappolt! Ennek így kellett lennie! Nekem boldognak kellet lennem! Itt Los Angelesben. Én irányítom az életem, ezért ilyen baszottul király az egész. Ha másra bíztam volna ez most nem így lenne. A lemezfelvételek remekül haladnak, minden rendben van! Nincs semmi, ami elronthatná ezt az egészet. Felálltam, az asztalra tettem a kávé, és a sütemény árát. Mivel valóban gyönyörű volt az idő, nem siettem. Ráérősen sétáltam végig a drága boltokkal teli parkosított sétányon. Újabb cigit vettem a számba, majd hirtelen megálltam az egyik épület sarkánál, ahogy észrevettem egy rémisztően ismerős alakot az egyik kis fa alatt. Nem volt egyedül. Volt vele egy férfi is. Rosszallóan elhúztam a szám, majd felvettem a napszemüvegem és a kapucnim, majd, gondosan ügyelve rá, hogy ne vegyenek észre közelebb sétáltam a beszélgetőkhöz. Leültem egy padra tőlük néhány méterre és miközben a cigimet szívtam, feszülten figyeltem a beszélgetésükre. Veszekedtek.

-Sajnálom Pierre, de ez van! –a lány a fa vékony törzsének támaszkodott és úgy nézett fel a férfira.

(Te rohadt ringyó…)

-Ahha, szóval sajnálod! –kiabált dühösen a férfi. –érdekes azt nem sajnáltad, hogy mikor a rocksztárod nem volt itthon, pont olyan jól kielégítettelek, mint ő. Sőt még jobban is.

-Elegem van ebből! –kiabált a lány hisztérikusan. –vége!

(Te kurva, te ribanc, te undorító kétszínű kis patkány! Ezért megöllek!)

-Mondd, csak, hogy lehet, hogy ilyen hirtelen lett eleged? Tegnap még egészen más állásponton voltál.

-Hagyj engem békén, köztünk vége mindennek! Felejts el!

-Rendben! De aztán ne gyere hozzám sírni! –a férfi hátatfordított és dühösen elsietett.

A lány sóhajtott egy nagyot, megigazította a haját, majd lassan elindult felém, bár biztosra vettem, hogy nem vett észre. Lassan felálltam és mikor már egészen közel ért hozzám lehúztam a napszemüvegem. Megdöbbenve állt meg, szemlátomást egyáltalán nem tudta, hogy mit kéne mondania.

-Lám, lám! –mosolyodtam el kárörvendően, és fölényesen lenéztem rá. –nézd csak kit fújt ide a szél!

-Kussolj te bunkó! –vágott vissza és éreztem, hogy a "kussolj" nem csak erre az adott szituációra vonatkozott.

-Mindig is utáltam a szőke kis pofidat, és tudtam, hogy egy ingyenélő ribanc vagy, de nem gondoltam volna, hogy van bátorságod mellettem megtenni bármi ilyesmit is! Világosan megmondtam az elején, hogy még csak eszedbe se jusson más pasi az öcsémen kívül te ennek ellenére mégis ezzel a faszfej Pierre-el is dugatod magad. Egyáltalán ki ez a pöcs?

-Mégis mit képzelsz ki a franc vagy te? –kérdezte felháborodva én, pedig dühösen megragadtam a karját.

(Ribanc!)

-Ugye nem bánod, ha most megyek és kitálalok Billnek? –kérdeztem gúnyosan és az arcába fújtam a füstöt.

-Kivennéd azt a lófaszt a szádból? –hisztizett idegeskedve, én pedig elnevettem magam.

(Ribanc!)

-Nem lófasz, cica! Cigaretta!

-Figyelj Tom! Én szeretem Billt. Tényleg szeretem!

(RIBANC!!!)

-Édesem, talán kezdj el zokogni, vagy borulj térdre előttem, esetleg szopj le, akkor majd elhiszem!

-Dögölj meg!

-Szóval flegmába toljuk? –kérdeztem gúnyosan. –Alison kérlek, nyald ki a seggem! Na, kérlek! Ha megteszed talán nem szólok Billnek, hogy titokban félrekúrsz!

-Hogy lehetsz ekkora szemét? Tényleg szeretem őt! Ezért zártam le Pierre-el!

-Oh, ja hogy ez egy ilyen nagy kegyesség volt tőled? Eddig is utáltalak, de most már egyenesen gyűlöllek! Sőt! Megvetlek! Egy kurva vagy Alison, egy ribanc! Pornófilmben lenne a helyed, nem az öcsém ágyában!

-Tom én szeretem őt! –mondta szenvedve és a kezem után kapott, de azonnal lerántottam magamról.

-Na persze! –morogtam mérgesen és otthagytam őt. Nem akartam megütni vagy ilyesmi, ezért inkább gyorsan leléptem.

Bill szerette őt. Tiszta szívvel, igazán őszintén szerette ezt a kis szukát! Alison kb. tíz hónapja volt Billel. Nem tudom én valahogy sose kedveltem ezt a lányt. Mindig is gyanús volt nekem. Tiszteltem annyira Bill érzéseit, hogy nem gyanusítgattam Alisont. Tény, hogy gyönyörű volt, de nekem ugyanakkor valamiért borzasztóan ellenszenves is… ahogy nagy szőke haját dobálta és ravaszul pislogott nagy sötétkék szemeivel. Iszonyatosan dühös voltam, amiért olyan kedves voltam, hogy Bill kedvéért még a feltételezéseimet is elnyomtam. Alison bizonyára már régebben is csinált ilyesmit. Felháborított, hogy valóban volt bátorsága megtenni ezt mellettem. Már az elején közöltem vele, hogy megtépem a szép szőke haját, ha fájdalmat okoz Billnek.

Dühösen sétáltam vissza a kocsihoz. Becsaptam az ajtót és elindultam. Hazafelé végig csak azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom ezt elmondani Billnek. Mikor megérkeztem örültem, mert Alison kis piros sportkocsija még nem állt bent az udvarban.

Billt a nappaliban találtam. A kanapén ült, az ölében a laptop-jával és mélyen elmerült valamiben.

-Szia! –köszöntem lazán és a konyhába mentem, hogy keressek magamnak valami hideg innivalót. Kint borzasztóan meleg volt.

Az agyam végig csak azon kattogott, hogy mit is mondjak.

(Hogyan fogalmazzam meg? Figyelj a nagy szerelmed másokkal dugatja magát… Alisonnak van valakije…)

Vagy tíz percig tétováztam. Igazságtalannak éreztem, hogy nekem kell összetörnöm a szívét, miközben Alison az, aki megcsalja. Neki kéne magyarázkodnia!

-Ezt nem hiszem el! –csattant fel Bill hirtelen idegesen miközben a képernyőt bámulta. –megint megcsinálta!

-Mi történt? –kérdeztem kizökkenve, majd odarohantam hozzá és a laptompra pillantottam.

-Ez a rohadék megint nyilatkozott. –dühöngött Bill.

-Mi a szart képzel ez magáról? –háborodtam fel én is, ahogy a szöveget olvastam.

-"Bill és Tom kapcsolata már beteges, nem egészséges. Bill mindig is furcsán vonzódott a bátyjához, egyféle idolként tekintett rá. Ő volt Tom legelső rajongója." Ez meg mi? –kérdezte Bill döbbenten. –hogy van pofája hazudozni rólunk?

-Ez már túlmegy minden határon! –háborogtam én is. –"az ikrek minden érzést átvesznek egymástól, ezért hasonlítnak annyira. Tom is olyan, mint Bill." Megőrülök!

-Ebből nekem elegem van! –kiabált Bill és dühösen felpattant a laptopot pedig a kanapéra vágta. –szerzek egy kibaszott ügyvédet, és lerendezzük ezt az ügyet. Elutazunk Hamburgba és a bíróság elé visszük ezt az egészet. Nehogy már ő zsaroljon minket!

-Hé! –álltam fel én is, hogy kicsit lenyugtassam őt. –gondolkozz! Ha tényleg belemegyünk egy ilyen pereskedésbe azt komolyan kell venni. Sokba kerülhet. Ráadásul évekig is elhúzódhat ez az egész.

-Nem érdekel! Elegem van! A saját apám akar tönkretenni azzal, hogy azt mondja buzi vagyok! Ezt nem nyelem le!

-Jól van, jól van. –adtam meg magam és visszanyomtam őt a kanapéra. –ha te ebből tárgyalást akarsz, akkor teljes mértékben melletted állok és segítek. Ha kell, megkeressük Los Angeles legjobb ügyvédjét csak, hogy végre lezárhassuk ezt az egészet.

-Nem fogom tovább tűri, hogy szórakozik velünk. Nehogy már azt, higyje, hogy csak, mert a világ másik végén vagyunk még nem megyünk el hozzá pereskedni.

-Szóval tényleg ezt akarod?

-Igen! –válaszolt Bill határozottan.

-Sziasztok! –köszönt hirtelen Alison azon az idegesítő affektáló hangján miközben belépett az ajtón, majd átvágtatott a nappalin és Bill nyakába ugrott. –szia szívem! –nevetett nyávogva és szinte megfojtotta az öcsémet.

-Bocs, én kimentem hányni. –morogtam, ahogy Alisonra néztem.

Hirtelen ő lett a legkisebb problémám. Ez az újabb botrány most már tényleg sok volt.

(Ennyit a gondtalan életről.)

Láttam, Billen, hogy komolyan gondolja a dolgot, és mindenképpen segíteni akartam neki. Bill egész nap nagyon zaklatott volt és ez a hét következő felében sem változott. Az összes eddiginél nagyobb hullámban árasztotta el a netet és az újságokat, hogy Bill meleg, csak most már velem együtt az. Hiába hívta fel anyánkat és próbálta hagyni, hogy anyu megnyugtassa képtelen volt lecsillapodni. David közben a haját tépte a rengeteg újságíró miatt, akik állandóan zaklattak minket. Végül Bill elutazott egy-két napra és feljelentést tett a hamburgi bíróságon. Mikor visszajött valamivel nyugodtabb volt. Azt mondta megtalálta németország legjobb ügyvédjét. A tárgyalást julius. 16-ra tűzték ki. Addig még volt majdnem másfél hónapunk. Bill folyamatosan kapcsolatban állt a németországi ügyvéddel. Engem annyira nem foglalkoztatott ez az egész, mivel még mindig Riával voltam ő pedig csak nevetett az újabb pletykákon. Bill viszont a megszállottja lett az ügynek.

*

-Tom! Tom! –felkaptam a fejem és az izgatottan ugráló Billre néztem aki éppen akkor érkezett meg. –találd ki, hogy ki lesz a holnap utáni Graham Norton Show vendége! Hát én! Úristen, Tom! Annyira boldog vagyok! Ez egy hatalmas műsor, óriási a nézettség! Nem is tudom, mióta vágyok már erre. Ez hatalmas megtiszteltetés és… és…

-Bill! –szakítottam félbe kissé idegesen.

-Mi az? –kérdezte értetlenül.

-Holnap után van a tárgyalás.

-Basszameg! –Bill döbbenten lerogyott a kanapéra. Néhány másodpercig hallgatott, majd fájdalmas arccal nézett fel rám. –Tom, muszáj ott lennem abban a műsorban.

-És a tárgyaláson is, muszáj ott lenned.

-A francba! Ez nagyon fontos. Már igent mondtam rá, ha pedig utólag lemondom cseszhetjük az egészet…

-Mi? –értetlenül néztem rá. –hogy érted, hogy az egészet?

-Úgy ahogy mondom. Graham Norton-nak hatalmas befolyása van. Óriási sértés lenne visszamondani a műsort. Tönkretenne minket már maga a hír is, hogy nemet mondtam neki. Muszáj ott lennem, érted? Különben baszhatunk mindent!

-Hát ez kurva jó. –morogta idegesen. –miért nem jutott eszedbe, hogy egy napon van a tárgyalással?

-Nem tudom… egyszerűen annyira boldog voltam. Sajnálom, tényleg teljesen kiment a fejemből.

-Remek! Akkor, most mondd, meg mit csináljunk! Mert a tárgyaláson is ott kell lenned. Te mentél el feljelentést tenni és te akartad annyira lezárni ezt az egészet!

-Tudom de… Istenem!

-Nem lehetsz egyszerre két helyen. –suttogtam dühösen.

-De muszáj! –kiabált idegesen. –nem érted, hogy mindent elveszíthetünk?

-De értem! –kiabáltam én is. –de csak mer te képtelen vagy nemet mondani egy puccos műsornak! Találd ki Bill, hogy mi legyen, mert nem szeretném elveszíteni az életem!

-Szerinted én ezt akarom? Sajnálom, mondtam már!

-Sajnálod? Király! Akkor találd ki, mi legyen! Oldd meg ezt az egészet! Gyerünk! Találd fel magad, és ne csak játszd itt a szerencsétlent! "Jaj engem senki nem akar, senkinek nem kellek…" –egy másodpercig féltem, hogy megbántottam, de láttam, hogy nem sértetten, hanem inkább elgondolkozva néz rám.

-Ez zseniális volt. –jegyezte meg mosolyogva. –pont így mondtam volna… -nem mondtam semmit. Ismertem ezt a nézését. Ilyen szokott lenni, amikor megszállja valami és hirtelen új tetoválást, vagy piercinget akar. –ott leszek a tárgyaláson… -mondta végül határozottan, de éreztem, hogy még nem fejezte be. –és a műsorban is.

-Mi? –kérdeztem idegesen. Kezdtem azt hinni, hogy felakadnak a szemeim, ha előáll valami hülyeséggel.

-Az előbb nagyon jól játszottál engem. –mondta halkan, majd elmosolyodott.

Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam, amit mondott.

-Nem! –nevettem fel. –ez lehetetlen Bill!

-Ugyan miért lenne az? –kérdezte izgatottan. –ikrek vagyunk.

-Pont ezért különbözünk annyira. Nem, ez lehetetlen, hiszen… a hajunk, a mozgásunk, belül is mindenben különbözünk!

-De ezt csak mi tudjuk. Külsőre pedig csak néhány dolog választ el egymástól. Senki nem venné észre, ha… te mennél a műsorba, én pedig a tárgyalásra.

-Te hülye vagy! –nevettem és reméltem, hogy ő is velem nevet, de nem így történt. Halálosan komolyan nézett rám.

-Szerintem, sikerülne. –mondta határozottan. Tudtam én is, hogy sikerülne. Ha mi ketten összefogunk nincsenek lehetetlenek. Mégis őrültségnek tartottam.

-Lehet. De azért ez mégis túlzás.

-Egyáltalán nem túlzás. Ha nem jelenek meg a tárgyaláson akkor tovább folytatódik ez az egész. Rámehet a magánéletünk. Ezt te se bírnád elviselni. Ha pedig a műsort hagyom ki a hírnevünket baszhatjuk. Úgy le húznak… bele sem merek gondolni.

-Őrültség!

-Kérlek Tom! Ez nagyon fontos nekem! Nem akarom elveszíteni mindazt amink van. Se a hírnevet, se a magánéletet nem tudnám nélkülözni. –sokáig néztem a szemébe. Gyakran csináltam ezt. Próbáltam olvasni benne. Ha nem a szemeit néztem, akkor is láttam az arcán, hogy tényleg szenvedne, ha valamiről le kéne mondania. Őszinte volt, ha nem ismerném, akkor is azt mondanám, hogy könyörögni tud a szemeivel.

-Rendben. –sóhajtottam. –bármit megtennék érted.

-Kösz. –mosolyodott el.

-De én megyek a műsorba! Sokkal egyszerűbb, mint apánkkal vitázni a bíróságon.

-Részemről oké. –Bill néhány másodpercig hallgatott, majd ravaszul elmosolyodott. –másfél napod van, hogy Bill Kaulitz tökéletes hasonmásává változz.

-Ezért egyszer még megöllek! –fogadkoztam vigyorogva.

Igazán csak akkor jöttem rá, hogy mire is vállalkoztam mikor már útban voltunk a fodrász felé.

(Viszlát raszta haj…)

Bill vezetett. Amilyen ijedt voltam ő pont annyira volt izgatott. Szétvetette az öröm, hogy végre én is olyan ruhákat fogok hordani, mint ő.

(Ennyit arról, hogy csak pénzért venném fel a cuccait.)

Mikor megérkeztünk Bill rögtön aktiválta magát és lelkesen magyarázott a fodrásznak a hajamról. Megmutatta a sajátját és elmondta, hogy az enyémnek is pont olyannak kell lennie. Görcsölt a gyomrom mikor Bill vigyorogva leültetett a tükör elé. Mióta legutóbb voltam fodrásznál a hajam eleget nőtt ahhoz, hogy olyan legyen, mint Billé. Végül a fodrász mögém állt és kiszedte a hajamból a gumit, ami összefogta imádott raszta tincseimet. Nagy levegőt vettem és a tükröt figyeltem.

-Mindjárt sírva fakadok. –mondtam, ahogy a közeledő ollóra néztem.

-Mehet? –kérdezte Bill és ő is a fodrászt figyelte.

A rasztáim közé fúrtam az ujjaimat, majd nagyot sóhajtottam és bólintottam.

-Mehet!

Amint az első tincs a földre hullott, kétségbeesetten kapálózni kezdtem a székben.

-Állj! Állj! Bill én ezt nem bírom!

-Ne szórakozz már! –nevetett a szemeit forgatva.

-Ez nem vicces! –mérgelődtem miközben eltoltam magamtól az ollót.

-Tom le kell vágatnod! –mondta komolyan.

-Meggondoltam magam! –mondtam az orromat felhúzva.

-Beszartál mi? –kérdezte röhögve, mire én dühösen meglöktem a székből.

-Nem bánom, essünk neki újra! –behunytam a szemem, a kezeimmel pedig görcsösen szorítottam a szék karfáit.

Meglepően gyorsan készen lettünk. Mikor kinyitottam a szemem a rasztáim a földön hevertek mellettem.

-Ne! Istenem, Bill mit tettem!

-Fejezd már be! –nevetett, mire elhallgattam.

-Ez borzalmas. –nyögtem, ahogy a tükörbe néztem.

-Ne nyavajogj már! –röhögött Bill. –Ez még semmi. Még fel kell nyírni, és be kell festeni.

-Na nem! Azt már nem! Nem leszek szőke!

-Ha a hasonmásom akarsz lenni, igazán sajnálom, de szőkének kell lenned!

-Dögölj meg a szőkeségeddel együtt! –mérgelődtem dühösen, majd kicsit fészkelődtem a székben.

A fodrász alaposan megvizsgálta Bill haját, a vonalat, amin fel van nyírva a haja, majd lassan a halántékomhoz tartotta a nyírógépet.

-Ezért egy életre az adósom vagy! –morogtam Billnek, miközben oldalt kezdett egészen eltűnni a hajam.

-Szuper! –lelkesedett Bill, mikor a hajam a fejem mindkét oldalán már csak néhány milliméteres volt. –Akkor most fessük be!

-Utálom, hogy ennyire élvezed ezt! –mondtam neki, mire ő újra felnevetett.

A fodrász megmosta a hajam, majd elkezdte befesteni. Ez már egy hosszabb folyamat volt mivel a fekete festéket kellett kiszőkíteni.

-Szerintem lemoshatjuk! –mondta a fodrász, én pedig rögtön felugrottam.

Mikor újra visszaültem a tükör elé, lehúztam a fejemről a törölközőt és csak döbbenten bámultam magam elé.

-Wow! –nevetett fel Bill. –Még soha nem néztél ki ilyen jól!

-Úr isten! –nyavajogtam és a hajamat fogam. –Bill! Bill, basszameg! Ez kurva gáz! Istenem Bill ez kibaszott nagy gáz! Eltűnt a hajam!

Bill a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy érdekelné, én pillanatokon belül infartust kaphatok a sokktól. Nagyon jól mulatott rajtam. A fodrász belőtte a hajam, pont olyanra, mint Billé, miközben az öcsém folyamatosan magyarázott, hogy én hogyan tudom majd ezt megcsinálni egyedül. Őszintén a legkevésbé sem érdekelt, csak vissza akartam kapni, azt aki voltam még egy órával ez előtt.

Mikor végeztünk, Bill alaposan lefizette a fodrászt és halál komoly pofával ígérte meg neki, hogy személyesen fogja megkeresni és megölni, ha erről bárkinek is beszél. Nevetségesen túljátszotta magát, de a fodrásznak elég volt a pénz is. Tudtam, hogy hallgatni fog.

Mielőtt kiléptünk volna a szalonból, felvettem egy napszemüveget, felhúztam a kapucnim és a sálamat az arcom elé tartottam. Elvégre kissé kínos lenne, ha most így kapnának le a fotósok. A kocsiig vezető húsz métert sprintelve tettem meg és azonnal be is vágódtam az autóba. Bill lazán fölényesen mosolyogva követett. Kibaszottul élvezte az egészet.

-Na és most hová megyünk? –kérdeztem félve, miközben lerángattam magamról a sálat.

-Egy piercing stúdióba. –mondta gonoszul elvigyorodva.

-Baszódj meg! –morogtam idegesen. –én szívok, mert úgy néz ki a fejed, mint egy vastelep. Minek neked ez a sok piercing?

-Tudod sosem gondoltam rá, hogy egyszer majd esetleg el kell játszanod engem. –nevetett gúnyosan, mire a szememet forgattam.

Fél óra alatt meg is érkeztünk. Már előre rettegtem a sok szúrástól, nem hogy akkor, amikor be kellett ülnöm a hatalmas fotelba. Bill lelkesen magyarázott a srácnak, aki közben előkészült mellettem. Ki kellett szedni az egyik karikát a számból, és át kellet lyukasztani a másik oldalon is az alsó ajkamat, kellett egy szemöldök, egy nyelv, egy mellbimbó piercinget és egy septum csináltatnunk. Voltak kétségeim, hogy kibírom-e anélkül, hogy elájulnék, de tudtam, hogy innen már nem fordulhatok vissza. A szemöldöklyukasztást túléltem, egyáltalán nem volt olyan vészes, bár tény, hogy kellemes sem volt. Bill vigyorogva figyelte, ahogy a csávó a nyelvemet lyukasztotta. Dühösen összevontam a szemöldököm, majd mikor éreztem a szúrást, azt hittem felüvöltök. Csak döbbenten bámultam Billre, miközben ő hangosan röhögött, valószínűleg az arckifejezésemen.

-Basszameg! –kiabáltam a nyelvemhez kapva, Bill pedig tovább nevetett. Szinte fetrengett, nagyon jól szórakozott rajtam. –egy hétig nem fogok tudni beszélni! –morogtam neki, némi megértést várva. –lerohad a nyelvem, te állat! Mégis mi fasz olyan vicces ezen?

Az öcsém persze a megértés vagy a sajnálat legkisebb jelét sem mutatta felém, amitől csak még idegesebb lettem. A septumnál még visszafogtam magam, de mikor átszúrták a mellbimbóm, már üvöltöttem.

-A kibaszott kurva életbe! –kiabálta idegesen és a piercinges srácnak kellett visszanyomnia a fotelba. –megöllek Bill! Egyszer még kurvára megöllek ezért! –még mindig nagyon élvezte, hogy én ott vergődöm és lassan egészen pontosan kezdek úgy kinézni, mint ő.

-Készen vagyunk. –mondta a srác én, pedig azonnal felpattantam. Megvolt bennem a gondolat, hogy most oda ugrok a még mindig csak idétlenül vihogó Billhez és kitekerem a nyakát, de végül csak erősen hátbavágtam. Miután lefizettük a piercing stúdió tulajdonosát is, megint rohanva mentem vissza a kocsiba. Amint beültem, lehajtottam a napellenzőt és megvizsgáltam magam a tükörben. Tényleg ijesztően hasonlítottam rá. Kivéve egy valamit. És ez az egy valami nagyobb probléma volt, mint az összes eddig. Bill beült mellé, én pedig fásultam fordultam felé.

-Van egy kis gond. –sóhajtottam a halántékomat masszírozva.

-Tudom. –mondta határozottan és beindította a kocsit. –a tetoválásaim. –döbbenten néztem fel rá, az arcom pedig fájdalmas grimaszba torzult.

-Bill én csak a tágítókra gondoltam. –nyögtem fáradtan és hátradőltem az ülésben. –a tetoválások eszembe sem jutottak.

-Akkor most mi legyen? –kérdezte és oldalra fordult felém.

-Nem tudom. Azok a tetoválások… mindegyik te vagy. Nem szeretném egy életen át magamon hordani őket.

-Ezt megértem. –mondta halványan elmosolyodva. –nem baj. Kitalálunk valamit. A tágítóddal viszont tényleg nem tudom, mi legyen.

-Mi lenne, ha hordanám azokat a régi sapkáidat? Azok eltakarják nem?

-Rendben. –egyezett bele, majd folytatta. –az alkar tetkó miatt, csak hosszú ujjút hordhatsz majd és mindkét kezeden kesztyűnek, kell lennie. A 0620-ból mindenki rájönne, hogy te vagy az, a másik kezeden pedig nem lesznek ott a csontok, ezért kell azt is eltakarni. Ja, és nagy kivágású pólót sem hordhatsz!

-Oké. –sóhajtottam fel és elindultunk.

A délután folyamán kiderült, hogy nem is külsőleg a legnehezebb utánozni Billt. Rámszólt, hogy úgy járok egy medve, ezért gúnyolódva rángatózva vonultam végig az udvaron. Ettől persze a mozgásom nem lett olyan kifinomult és óvatos, mint az övé. Miközben beszélgettünk próbáltam utánozni, azt, ahogyan gesztikulál és minden témámba annyira, belelovallja magát, hogy a végén szinte már kiabál. Valahogy az istenért nem akart sikerülni, ez az egész. Eljátszottuk, hogy megismerkedünk, és én vagyok Bill Kaulitz. Ahogy tanította két kézzel fogtam meg a kezét és kissé berogyasztottam a térdeim. Ezt megdicsérte, de mikor lazán szétvetett lábakkal vágódtam le a kanapéra, csak a szemeit forgatta. Este késsel és villával ettem a pizzát, ahogy ő szokta, és dühösen néztem, ahogy ő közben engem kifigurázva úgy eszik, mint egy disznó. Mindent szenvedést félretéve, nagyon jól szórakoztam. Egy egészen új oldalról ismertem meg őt. Mindent elmagyarázott, hogy mit miért csinál. Elém rakott egy autogramm kártyát, mire én felvontam a szemöldököm.

-Nagyon köszönöm, de nem gondolod, hogy ha eddig akartam volna autogrammot kérni tőled, már rég megtettem volna?

-Barom! –nevetett fel és a kezembe nyomott egy papírlapot, meg egy tollat. –gyakorold! –vigyorodott el és az aláírására mutatott.

-Ugye most csak szórakozol? –kérdeztem röhögve. –kizárt, hogy megtanuljam ezt a krikszkrakszot!

-Segítek! –mondta röhögve és leült mellém. –figyelj! –a kezébe vette a tollat és lassan aláírta a lapot, majd vigyorogva felnézett rám. –most te jössz!

Nagyot sóhajtva aláírtam a papírt, majd Bill elé toltam azt. Úgy gondoltam, egészen jól sikerült.

-Kicsit sem hasonlít! –nevetett Bill, én pedig felháborodva néztem rá.

-Akarod tudni mekkorát, ütök? –kérdeztem idegesen és most sokkal gyorsabban firkantottam alá a lapot.

-Jó! –mondta elvigyorodva. –akkor most még kétszázszor!

-Megöllek! –vigyorogtam rá, de folytattam az aláírás gyakorlását. Bill közben hülyébbnél, hülyébb dolgokat kérdezgetett tőlem, hogy milyen parfümöt használok, milyen filmeket szeretek, és hogy milyen cigit szívok, nap hány szálat, satöbbi… hála a tanításának minden kérdésre tudtam válaszolni.

Mikor már halálosan untam a szignálást, fölmentünk az emeletre a fürdőszobába, Bill pedig össze-vissza borzolta a hajamat.

-Bazmeg, ez most mire volt jó? –kérdeztem értetlenül.

-Csináld meg! –mondta vigyorogva, és a kezembe nyomta a hajlakkot.

-Cseszd meg! –nevettem fel tehetetlenül és elkezdtem a hajammal szarakodni. –Utálom a séród. –jegyeztem meg vigyorogva.

Bill kinyitotta a mosdókagylók mellett álló szekrényt és elém szórt egy halom smink cuccot.

-Neem! Ne, ezt nem! –tiltakoztam miközben befújtam a hajam a lakkal.

-Egész jó. –mondta az eredményt vizsgálgatva, majd a kezembe nyomta a szemhéjfestéket, amit használni szokott. –úgy terveztem, hogy nem viselek majd erős sminket a műsorban, úgyhogy könnyű dolgod lesz. De azért nem árt gyakorolni! –idegesen pillantottam rá, de nem csináltam semmit. –na várj, megmutatom! –magabiztos mozdulatokkal kezdte kifesteni a szemét, én pedig csal elhűlve figyeltem.

-Kizárt dolog, hogy valaha is önszántamból ilyesmit csináljak! –hajtogattam kétségbeesetten, miközben és is a fekete festékért nyúltam és próbáltam őt utánozni.

-Mint akit összevertek! –nevetett fel, ahogy rám nézett.

-Baszd meg! –röhögtem én is és újra neki futottam a szemfestésnek.

Ötödjére már egészen jól sikerült, Billnek is tetszett. Még számunkra is megdöbbentő volt, ahogy ott álltunk egymás mellett a tükörrel szemben és, néhány apróságtól eltekintve ugyanúgy néztünk.

Később átmentünk Bill szobájába. Rengeteget magyarázott, hogy mit hol találok meg, miközben én még mindig csak az új külsőmmel voltam elfoglalva. Állandóan az új peircingjeimet piszkáltam.

-Van egy kis probléma. –jegyezte meg Bill a fejét vakarva, miközben végigmért.

-Kis probléma? –kérdeztem felháborodva. –Bill, a probléma ott kezdődik, hogy én nem vagyok te! Az összes problémánk innen adódik.

-Magasabb vagyok nálad. –mondta sajnálkozva.

-Két centivel! –nevetettem fel a szemeim forgatva. –senki nem fogja észrevenni!

-És mi van, ha találkozol valami őrült fannal, aki felismer? A magasságod is elárulhat!

-Mégis mit akarsz, mit csináljak? –kérdeztem dühösen. –nem tudok egy éjszaka alatt hirtelen megnőni.

-Nem is kell. –mondta Bill majd lassan elmosolyodott és a szekrénye felé fordult.

-Nem csinálsz belőlem hülyét! –morogtam, ahogy rájöttem mit is akar.

-Mi? Szerinted én hülyét csinálok magamból? –kérdezte sértődötten.

-Nem nem úgy értettem. –kezdtem mentegetőzni. –csak… ez a te stílusod. Nem az enyém.

-Elfelejted, hogy holnap te leszel Bill Kaulitz! –sóhajtott fel Bill.

-Rendben. –nyögtem kelletlenül, majd lassan elvigyorodtam. –Akkor elő azzal a magassarkúval!

Bill felnevetett és kitárta előttem a szekrény ajtaját.

-Íme a ruhatárad! Vagyis annak egy apró töredéke.

Elborzadva néztem be a hatalmas szekrénybe. Mindig is tudtam, hogy rengeteg ruhája van, de ez olyan volt mintha az életemben látott összes ruha ott tornyosulna előttem. Képtelenségnek tartottam hogy a magassarkúban normálisan tudjak mozogni. De ahogy Billnek, nekem is ment.

Mivel a fültágítókat és a tetoválásokat leszámítva már pont úgy néztem ki, mint Bill, neki másnap reggel azonnal el kellett indulnia, hogy még véletlenül se lássanak minket együtt. Az ismerőseink úgy tudták, hogy én elutazom, mert Billel kicsit összevesztünk, és pihenésre van szükségem. Mielőtt felszállt volna a gépre telefont cseréltünk, hogy ha valaki keresné őt, akkor is helyettesíteni tudjam. Én pedig el tudom érni őt, ha megcsörgetem a saját telefonom, az övéről. Nevetséges… egyedül én kísértem ki őt a reptérre, már Bill Kaulitz-ként. Félhomály volt még ezért senki nem ismerhetett fel minket, nekem valamiért mégis olyan érzésem volt mintha valaki követne. A repülőtér pakolójában búcsúztunk el, nem akartam hosszú jelenetet rendezni. Megöleltem és megszorítottam a kezét.

Aznap szerencsére nem találkoztam Alisonnal, írtam neki, hogy Andreas-nál alszom. Gyanítottam, hogy Andyt nem tudnám átverni, ezért inkább egy hotelben éjszakáztam. Nevetségesen éreztem magam. Este az étteremben finomkodva ültem le, és végig ügyeltem rá, hogy Bill ízlésének megfelelően rendeljek. Ha kimentem az utcára vagy, akárhová máshová kesztyű volt a kezeimen. Nem tudtam elképzelni, hogy Bill valóban szereti a ruháit. Mindegyik annyira kényelmetlen volt. Nem lehetett bennük levegőt kapni. Egyre nehezebbnek éreztem elviselni, hogy be vagyok zárva a testébe. Pedig a műsorig még volt egy napom. A rajongók, akik felismertek az utcán még soha nem idegesítettek ennyire. Úgy éreztem nem sok, kell hozzá, hogy megőrüljek.

Másnap leizzadva ébredtem fel a hotelben. Imádtam bezárkózva lenni, kesztyűk és sapka nélkül. Mikor azonban a tükörbe néztem minden egyes alaklommal, úgy éreztem, elsírom magam. Annyira fájt… fájt, hogy be voltam zárva. Bill teste a legdurvább börtön volt a számomra. Meg kellett felelnem, Billként miközben egyre kevésbe éreztem elviselhetőnek a helyzetet. Két lélek volt egy testbe bezárva. Én és ő. Minden vágyam lett volna kiszakadni onnan, de nem tudtam. Hiszen valójában én voltam az, csak elmaszkírozva és megrondítva. Voltak pillanataim mikor a pokolba kívántam Billt és mindent, ami vele együtt járt. A rohadt szőkeséget, a kényelmetlen ruhákat, a septumot és a többi piercinget. A modorosságát, a kifinomult ízlését és beszédstílusát. Úgy éreztem, nem vagyok méltó hozzá, hogy megpróbáljam őt eljátszani. Hiszen ha már egyedül is megőrülök, hogy fogom elviselni a kamerákat. Bill teste kitaszított magából, túl kevés volt kettőnknek. Nem tudtam mindig olyan lenni, mint ő. Néha félrelöktem másokat és nem kértem bocsánatot, nem adtam borravalót a pincérnek és bunkó voltam a szobalánnyal is. Ilyenkor arra gondoltam, hogy csak bemocskolom őt.

A műsor kezdete előtt néhány órával én már a helyszínen voltam. Minden úgy csináltam, ahogy Bill mondta. Két kézzel ráztam meg mások kezét, mikor bemutatkoztunk, kedves és udvarias voltam. Sikerült összehoznom a sminket és a ruháimat is össze tudtam állítani úgy, hogy azok tükrözzék az ő stílusát. A hajbelövés már könnyen ment, bár képtelen voltam megszokni, hogy semmi nem lóg a vállamra.

A műsorvezető egy szokásos, magát viccesnek tartó idióta volt. Legszívesebben lefejeltem volna, miközben jópofizott velem. A műsor maga csak egy hülye beszélgetős show volt, sok poénkodással. Ha híresebb zenészek voltak meghívva azok általában lenyomtak egy számot is. Mikor kiléptem a szokásos tapsvihar és villogó fények köszöntöttek. A stúdióban helyet kapott párszáz néző is. Hatalmas üdvrivalgás tört ki belőlük. Kedvesen integettem, majd leültem a műsorvezetővel szembe. A beszélgetés tényleg nem állt másból, mint tucatjával halmozódó poénokból. Az ilyesmiben jó voltam, nem esett nehezemre Bill helyett is viccelődni. A feltett kérdésekre mindig pontosan, Billhez illő nevetésekkel keverve adtam meg a választ. Eszembe sem jutott, hogy bárkinek is kétségei lennének a Tokio Hotel énekesének megjelenésével kapcsolatban. Semmilyen veszélyes kérdést nem kaptam, szerencsére. Mikor azonban szóba jöttek a lemezfelvételek, a nézők hirtelen felelevenedtek.

-Énekelj Bill! –kiabált be valaki hirtelen a közönségből, én pedig azonnal lemerevedtem.

-Énekelj! –kiabálták többen is.

-Azt… azt nem lehet. –dadogtam zavartan. –Tudjátok én csak a koncerteken…

-Énekelj már! –ordított egy türelmetlenebb hang a közönség soraiból.

Hirtelen kezdtem úgy érezni, mintha fojtogatnának. A tömeg egyre hangosabban és elégedetlenebbül kiabált. A műsorvezető számonkérően nézett rám, mintha elvárná tőlem, hogy megtegyem, amit a nézők kérnek. Én pedig csak bámultam magam elé tehetetlenül, és nem tudtam, mit tegyek. Iszonyatosan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Egyértelműen megaláztak. Ott álltam a színpadon, és mindenki csak nekem ordított.

-Gyerünk Bill! –unszolt a műsorvezető is nekem pedig egyre jobban kezdett elszorulni a torkom.

A rengeteg hang megtöltötte a fejemet, kezdtem szédülni, a sok villogó fény összemosódott a szemeim előtt.

-Mi lesz már! –hallottam egy újabb elégedetlen embert a közönségből.

-Gyerünk, énekelj! –szinte már mindenki nekem ordítozott, mikor a kezem megremegett és ellöktem magam a kanapétól.

Lassan a mikrofonhoz léptem és felnéztem a közönségre.

-Öhm… nos én igazából ma… csak a testvérem miatt vagyok itt. –hirtelen megfordult bennem minden. Ott volt egyszerre két dolog, amik szinte kettétéptek. Az egyik, hogy nem tudok megfelelni a közönségnek, ezért be kell, vallanom az igazat, a másik viszont, hogy ezzel valószínűleg tönkretenném Billt.

Ott álltam a fények alatt. Szőke hajjal, piercingekkel, kisminkelve, de énekelni nem tudtam. Bill szerint ez nem így volt. David is mindig azt mondta, hogy van tehetségem hozzá. Én persze Bill mellett sose próbáltam igazán. Minden koncertünkön énekeltem, de mivel a mikrofonom nem volt bekapcsolva, soha senki nem hallott.

-Mi van már? –hallottam a következő bekiabálót, akinek abban a percen legszívesebben letéptem volna a fejét.

-Szóval a testvérem Tom… néha hatalmas áldozatokat hoz értem. Ezért vagyok itt. –egy percre elfordítottam a tekintetem és akkor rájöttem, hogy hogyan is úszhatnám meg ezt az egészet. –Ha nem bánjátok ma nem, csak énekelnék, de zongoráznék is nektek.

A tömegen egyszerre lett úrrá a döbbenet és az óriási lelkesedés. Bizonyára mindenki tudta, hogy Bill nem tud zongorázni. Nekem viszont ez volt az egyetlen lehetőségem. Tisztában voltam vele, hogy a zongora valamennyire el fogja nyomni a hangomat, és azzal is, hogy a közönség már lassan két éve nem hallotta Billt énekelni. Rá lehet majd fogni, hogy mélyült a hangja…

Lassan a zongora mellé sétáltam és leültem hozzá, majd felhajtottam a tetejét. Remegő ujjaimat a billentyűk fölé helyeztem, majd lassan elkezdtem játszani. A Zoom Into Me első hangjai bizonytalanul remegve csendültek fel. Mikor elkezdtem énekelni először olyan halk voltam, hogy magamat is alig hallottam. Érzékeltem, hogy más a hangom, mint Billé, de nem álltam le. Tudtam, hogy már nem hagyhatom abba. A közönség feszülten figyelt. Ők is érzékelték a változást, de pont úgy, mint én, nem szálltak ki a szerepükből. Végighallgattak. Számomra az éneklés olyan nehéz volt, mint semmi más. Úgy éreztem, fuldoklom, miközben egyre hangosabban és hangosabban énekeltem. Az ujjaim remegtek, alig tudtam tartani a saját tempómat, sose tudtam, mire figyeljek az énekre, vagy a kíséretre. Hatalmas gombóc került a torkomba, mikor a dal felénél hirtelen eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt. "Bármit megtennék érted!" –csak ez visszhangzott bennem. A hangom elcsuklott és nem tudtam tovább folytatni. Akaratlanul is mellé ütöttem a dallam pedig hirtelen olyan volt mintha kínoznának, miközben játszom. Hirtelen a smink egészen kimet a fejemből és hagytam, hogy az az egy könnycsepp végiggördüljön az arcomon. Gyorsan lezártam a dalt és még mielőtt felálltam volna, megtöröltem az arcom.

-Sajnálom. –suttogtam a döbbent tömegnek. –csak ez a dal…

-Mi volt ez? Mi történt a hangoddal? –hallottam az újabb hangos kérdéseket a közönségből.

-Én… -kezdtem dadogva, de nem tudtam folytatni.

-Bill… -vette át a szót a műsorvezető, és megindult felém.

-A hangod jelentősen megváltozott.

-Nos igen nemrég volt egy elég komoly megfázásom és az óta a hangom.. Hát, jelentősen mélyült. Tommal rengeteg szakembert meglátogattunk, és mind ezt mondták, hogy valószínűleg helyre fog jönni. –igen ez tökéletes magyarázat volt. Kivágtam magam ennyivel és reméltem, hogy nem zaklatnak tovább. Gyűlöltem ezt a műsort, a műsorvezetővel és a közönséggel együtt. Belefáradtam a színészkedésbe. A műsor folytatásában tapasztaltam, hogy igazából mindenki imádta a hangomat. Ezzel persze nem tudtak kiengesztelni. Amint vége lett a show-nak sietve távoztam a helyszínről. Nem vágytam másra csak, hogy hazamehessek, és mindenki békén hagyjon. A Los Angeles-i dugó még egy lapáttal rátett az idegességemre. Mikor haza értem úgy éreztem, ha még valaki szembe jön és Billnek szólít, megölöm az illetőt.

Belépetem a házba és ledobtam Bill táskáját a földre. Fásultan néztem fel a tükörképemre, majd nagyot sóhajtottam és bevonszoltam magám a nappaliba.

-Bill? –amint meghallottam Alison édes nyávogó hangját rögtön kirázott a hideg.

(Na ezért most megöllek!)

Bill németországban van, erről persze Alison semmit nem tud, mert ő azt hiszi, hogy a barátja éppen most érkezett meg. Remek!

-Láttalak a TV-ben! –kiabált viháncolva a lépcső tetejéről, nekem pedig azonnal felfordult tőle a gyomrom.

(Ne mondd!)

-Tényleg? –kérdeztem miközben próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra kiülő undor helyére.

-Igen! –válaszolt csilingelő hangján nevetve, majd lerohant hozzám és a nyakamba ugrott.

Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne vágjam a földhöz, de végül csak megtartottam és rámosolyogtam.

(A kurva anyádat!)

-Na és milyen voltam? –kérdeztem kedvesen.

-Nagyon ügyes! –nevetett rám, nekem pedig reagálni sem volt időm… a szája az enyémre tapadt.

-Öhm… -zavartan letettem őt.

-Valami baj van? –kérdezte aggódva.

(Egy hétig fertőtlenítővel mosok fogat!)

-Nem, nem. –ráztam a fejem és megindultam a konyha felé. –csak nagyon fáradt vagyok.

-Oh, értem.

Fél füllel hallgattam Alison csacsogását, miközben kivettem a hűtőből egy tál salátát és a pultnak dőlve enni kezdtem.

-Szóval miután hazajöttem levittem sétálni a kutyákat, de a bátyád hülye vizslája…

-Hülye? –kérdeztem felháborodva két kanál zöldség közt.

(Anyádat!)

-Ja, igen tudod, hogy utál engem az a dög! Állandóan ugat…

(Mert ő is tudja, hogy egy büdös kis szuka vagy!)

-Ne foglalkozz vele! –nyeltem le a hatalmas sértést és újabb adag salátát vettem a számba.

-Pont olyan idióta mint a gazdája! –nyafogott Alison, én pedig legszívesebben egyenesen a fejéhez vágtam volna a salátástálat.

-Csak egy kutya! –mondtam teli szájjal Alison, pedig elhűlve bámult rám. –Mi van? –kérdeztem értetlenül.

-Bill, szívem… ugye tudod, hogy az zöldborsó?

Egy másodpercig döbbenten bámultam a salátámra, majd hatalmas lendülettel a mosogatóba köptem a zöldséget, amit az öcsém utál.

(A kurva zöldborsó!)

-Na… látod milyen fáradt vagyok? –kérdeztem idegesen, miközben megtöröltem a szám.

-Jól vagy? –Alison úgy nézett rám, mintha nem lennék normális.

-Persze. Figyelj, a'sszem lefekszem.

-Megyek én is! –mosolyodott el és a nyakamba fonta a kezeit.

-Figyelj cicám…

-Cicám? –szakított félbe csodálkozva.

A francba, Bill sose hívja őt így. Én szoktam így szólítani, mikor gúnyolódom rajta…

-Igen. –mosolyogtam rá, és irtózva átöleltem. –Mostantól az vagy! Az én szőke kis cicám! És ne haragudj, hogy ilyen dili vagyok, csak tényleg nagyon elfáradtam.

-Jól van te dilis! –nevetett és összepuszilgatta az egész arcomat. –Akkor menj fel és feküdj le. Mindjárt megyek én is!

(Ugye nem hiszed, hogy egy ágyban alszom veled?)

-Rendben. –kibújtam ki a kezei közül és elindultam felfelé.

Amint felértem a fürdőszobába elkezdtem lecibálni magamról Bill ruháit. Mikor már megszabadultam a bőrdzsekitől, a pólótól és a kényelmetlenül feszülő nadrágtól a kesztyűnél elakadtam. Sőt csupasz alkaromat is aggódva vizsgálgattam. "A tetoválás az egyetlen, ami lebuktathat!" -hallottam magamban Bill hangját. Nagy nehezen lecibáltam magamról a bőrkesztyűt és beálltam a zuhany alá. Gyors voltam, mivel nem akartam Alisonnal találkozni visszafelé. Felvettem a fürdőköpenyem és a kezeimet elrejtve átsurrantam a szobámba, majd kivettem egy hosszú ujjú pólót a szekrényemből. Gyorsan belebújtam és visszamentem a fürdőszobába. Elpakoltam Bill cuccait, mindent a helyére és automatikusan megindultam újra a szobám felé.

-Szívem! Mit csinálsz? –már éppen magamra zártam volna az ajtót, mikor Alison megjelent a folyosón.

(Próbálok menekülni előled!)

-Én csak… azt a szürke pulcsit keresem. Lehet, hogy Tom elvitte magával…

-Lent van a nappaliban. –jegyezte meg Alison és furcsán végigmért.

-Szuper! Akkor lemegyek érte. –gyanítom, hogy Alison milyen pofát véghatott, mikor én leszáguldottam a lépcsőn.

A szürke pulcsi remekül eltakarta a kézfejem és az ujjaim örültem, hogy találtam a kesztyűnél kényelmesebb megoldást. Azt viszont, hogy valószínűleg Alisonnal kell aludnom ez az apró üröm nem tudta feledtetni.

Kelletlenül vonszoltam fel magam a lépcsőn, majd lassan beléptem Bill szobájába. Alison éppen vetkőzött én pedig akaratlanul is lesütöttem a szemem. Nem tudtam rá nőként nézni. Egyszerűen csak undorodtam tőle. Lekapcsoltam a villanyt és bebújtam az ágyba. Gondosan betakartam magam, hogy még véletlenül se látszódjanak a kezeim. A tágítókat kiszedtem, hogy ha átölelne, nehogy megérezze. Szerencsére a sötétben semmit nem láthatott meg. Lehunytam a szemem és minden erőmmel azon voltam, hogy el tudjak aludni ez után a borzasztóan fárasztó nap után. De Alison gondoskodott róla, hogy még véletlenül se tudjak békében pihenni.

-Bill… -kezdte aranyosan nyávogva és bevágódott mellém az ágyba.

(Mi a faszom van már?)

-Igen kicsim? –kérdeztem álmosan, de nem fordultam felé.

-Én még nem vagyok fáradt. –mondta huncutul mosolyogva, miközben a hátamat simogatta.

(Na persze bírnád mi, ha dugnánk egyet?)

-Én viszont az vagyok!

-Jaj ne már! –nevettet fel gyerekesen és megrángatta a vállamat. –ne legyél már ilyen morci! –ezt a csaj esküszöm a holdra kéne felrúgni. Olyan mértékben pofátlan és idegesítő volt, hogy azt szinte megnevezni sem lehet. –Bill! –megadtam magam és felé fordultam mielőtt még az öcsém, sínylené meg, hogy nem vagyok képes beindulni a barátnőjétől.

-Figyelj Alison… -kezdtem és nagyot ásítottam.

(Menj a picsába…)

-Na… -mosolygott és azt az istenverte karikát piszkálta az orromban.

-Békén hagynád? –kaptam az orromhoz és idegesen felálltam. –Alison ez olyan mintha a farkammal játszanál! Idegesítő!

-Bocsánat! –kuncogott én pedig a határán voltam, hogy felpofozzam.

-Figyelj! –megigazítottam a karikát az orromban és lassan újra befeküdtem az ágyba. –Tényleg nagyon fáradt vagyok.

-Akkor nem szexelünk? –kérdezte ravaszul nevetve és felült az ágyon.

-Nem, nem szexelünk! –nyögtem dühösen, és a fejemre húztam a takarót.

-Jaj, ne kéresd már magad! –nevetett és rámvetette magát.

-Alison hálás lennék, ha nem rajtam tornáznál! –mondtam már némi haraggal a hangomban.

-Na, kérlek! –nyávogott kedveskedve és bebújt hozzám a takaró alá. –csak egy kicsit játssz velem! –kérte aranyoskodva, és megcsókolt. Majd újra és újra, egyre hevesebben.

-Nincs kedvem játszani! –mondtam és levegő után kapkodva kibújtam a takaró alól.

-Nekem viszont van! –suttogta, és egyre lejjebb kezdte csókolgatni a hasam.

-Alison nem hiszem, hogy ez most a legmegfelelőbb alkalom. –egy halom viagrát kellett volna beszednem, hogy tényleg beinduljak tőle. Alison tulajdonképpen tökéletes nő volt. De számomra még egy guminő is ezerszer izgatóbb lett volna, mint ő.

-Most miért vagy ilyen?

-Gyere ide! –kértem és kedvesen felhúztam őt magamhoz. –Figyelj… -suttogtam a fülébe, miközben hátulról átöleltem. –Ne haragudj, a világért se akarnám, hogy neked rossz legyen. Csak most az egyszer nézd el ezt nekem. –éreztem, hogy elmosolyodik, és bár tudtam, hogy veszélyes de az ujjaimmal finoman végigsimítottam a száját. –nagyon szeretlek! –suttogtam, miközben ő a kezemet csókolgatta. Valószínűleg ezt volt életem legnagyobb hazugsága. Zsigeri szinten utáltam Alisont…

Másnap korán keltem. Gyorsan felöltöztem, hogy elrejtsek minden árulkodó jelet. Tizenegy óra körül felhívtam Bill, hogy megtudjam mi történt a tárgyaláson.

-Szia! –köszönt bele a telefonba. A hangja fáradt és elgyötört volt.

-Szia! Hogy vagy? Sikerült lerendezni a dolgot?    

-Hát… -Bill tétovázott. Kezdett rossz előérzetem lenni. –a tárgyalást elnapolták. Holnap kell megint bemennünk. Beszéltem apával négyszemközt is, de semmire nem jutottam.                                                              

-Szóval, csak holnap után tudsz hazajönni? –kérdeztem rémülten.

-Sajnálom. –suttogta fásultan. –milyen volt a műsor?

-Szörnyű. Keress rá a youtube-on. Még énekelnem is kellett. Borzalmas volt.

-Énekeltél? –kérdezte döbbenten.

-Igen de nyugi megmagyaráztam, hogy volt egy komoly megfázásod, ezért mélyült a hangod. Azt mondtam, hogy az orvosok szerint helyrejön majd.

-Rendben. És mi van Alisonnal? Jól van?

(Túl jól.)

-Ahha persze, minden rendben van vele.

-És szoktál vele… hogy is mondjam…

-Smárolni? Nem, nem szoktam. Csak ő szokott velem. –hiába vártam, nem nevetett fel. –figyelj csak… nem kérdeznék ilyet, ha lennék ilyen hülye helyzetben, de ti… milyen gyakran szoktatok szexelni?

-Hát… -láttam magam előtt, ahogy Bill a tarkóját vakarva elvörösödik. –naponta. –mondta végül nevetve.

-A francba! –nyögtem fel fájdalmasan.

-Figyelj, nehogy lefeküdj vele!

-Viccelsz? Ha megtenném örökre elmenne a kedvem a szextől! –Bill rosszallóan hallgatott.

-Na jó, majd még hívlak! –nyögte végül fáradtan.

-Rendben, szia!

A nap tovább részét Alisonnal töltöttem. Elmentünk együtt ebédelni, aztán haza jöttünk és megnéztünk egy filmet. Már meg sem próbáltam őt levakarni hagytam, hogy megcsókoljon, és ha úgy éreztem, hogy kell, vissza is csókoltam. Ettől függetlenül még mindig utáltam. Váltig állítottam, hogy még csak a lábamat sem törölném belé.

Este a nappaliban ültünk, Alison éppen a nyakamat csókolgatta, mikor hirtelen kitárult a bejárati ajtó és belépett rajta, az, akit ebben a szituációban a legkevésbé vártam volna.

-Ria! –ugrottam fel boldogan mosolyogva, Alison pedig lezuhant a földre.                 

-Szia Bill! –köszönt, miközben furcsán végigmért.  

-Várj, segítek! –rohantam oda hozzá, ahogy megláttam, hogy a bőröndjeivel küszködik.  

-Tom hol van? –kérdezte mosolyogva, nekem pedig hirtelen lelassult a világ. Elszorult a torkom, ahogy a szemébe néztem.

Hát tényleg az öcsém tükörképe lennék? Még a szerelmem sem ismer fel? Annyira kedvem lett volna ordítani, hogy "itt vagyok!" annyira megcsókoltam volna, de nem tehettem.

-Megígérte, hogy kijön elém a reptérre, de amint látod, nem volt sehol.     

-Nos igen… -zavartan tördeltem a kezeim. –az a helyzet, hogy kicsit összevesztünk ezért elutazott. Azt mondta, hogy senkivel nem akar beszélni.

-Furcsa. Még nekem sem említette.

-Hát… nagyon dühös volt.

-És hová ment?

-Ibiza. –suttogtam. Imádtam ibizát, tudtam, hogy el fogja hinni.         

Többet nem is beszéltünk. Bill jóban volt Riával én valahogy mégis képtelen voltam Billként hozzászólni. Hiszen mit mondhattam volna neki ebben a helyzetben? Biztosan nem azt, amit igazából szeretettem volna.

Az esti lefekvés megint kínos volt, mert már nem tudtam arra hivatkozni, hogy fáradt vagyok, Alison pedig megállíthatatlanul nyomult. Végül arra jutottam, hogy ha muszáj, az ujjamat hajlandó vagyok bedugni oda, de mást nem! Tehát Alison ürülhetett, mert valamilyen formában megkapta, amit akart. Remélem nem csináltam olyan jól, hogy felemlegesse Billnek. Mikor hallottam, hogy már csak egyenletesen szuszog kiosontam a szobából. Nem is néztem a szobán felé, ahol Ria valószínűleg most egyedül aludt az ágyamban. Lementem az alagsorba és beléptem a helységbe, ahol az összes gitáromat tartottam. Nagyot sóhajtva leakasztottam az egyiket a falról, majd felmentem vele és kiültem a teraszra.

Soha nem szenvedtem még ennyire. Csak most jöttem rá úgy igazából, hogy mennyire is különbözünk Billel. Be voltam zárva egy testbe, ami nem az enyém. A test külleme meghatározta, hogy mit csinálhatok, mit szerethetek. Meghatározott mindent. Lassan az ölembe vettem a gitárt és nagyot sóhajtva játszani kezdtem. Félve pengettem a húrokat ugyanakkor felszabadultam és egyre gyorsabban éltem bele magam az egészbe. Lehunytam a szemem és megszállott szerelemmel játszottam a dalt, amit még Riának írtam az egy éves évfordulónkra. Imádtam ezt a dalt. Gyönyörű volt és érzelmes. Egyre csak gyorsult és gyorsult az ujjaim szinte már maguktól mozogtak, az arcom fájdalmas grimaszba torzult, a számba harapva játszottam tovább. Mozogtak az ujjaim, mozgott a vállam, a szívem, a lelkem az egész testem, teljesen beleéltem magam a zenébe. Követtem a dalalmot a fejemmel, ahogy gyorsult és gyorsult, elérte a tetőpontját és jött a kedvenc részem, a lassú érzelmes rész. Elmosolyodtam, ahogy azokat a gyönyörű akkordokat játszottam. Aztán hirtelen vége lett az egésznek. A dal véget ért, én pedig megint Bill voltam. Csak néhány percre lehettem megint az, aki vagyok. Abban a néhány percben mindegy volt, hogy hogy nézek ki, a kezemben ott volt egy gitár én pedig játszottam rajta. Ha csak kis időre is de a gitárral együtt megint Tom lehettem. Felsóhajtottam és a kezemben a hangszerrel elindultam vissza a nappaliba.

Amint megfordultam elakadt a lélegzetem. A gitár kihullott az ujjaim szorításából és tompa puffanással a terasz kövére zuhant. Ria a hasát átfogva állt előttem a teraszajtóban és tétovázva nézett rám.

(Szia cicám! Mondd csak jól vagy, nem hiányzom, hogy bírod egyedül? Jaj bárcsak megcsókolhatnálak! Annyira hiányzol, és annyira szeretlek! Szeretlek…)

-Szia! –köszöntem neki a lehető legközönyösebb hangon, közben pedig úgy éreztem, egy hatalmas repedés szánkázik végig a szívemen.

-Mióta tudsz gitározni? –kérdezte értetlenül és kicsit közelebb lépett hozzám, így gyönyörű arca a hold fényébe került.

-Egy ideje. –mondtam zavartan. –Sokat gyakoroltam.

-Ezt a dalt… azt hittem csak Tom ismeri. 

(Csak én ismerem kicsim! Ne félj ez a mi titkunk, még Bill sem tudja.)

-Ja. –mosolyodtam el kínosan. –Hát tudod, hogy vagyunk. Túl jól ismerem őt.

-Persze. –bólintott zavartan és lesütötte a szemét, majd lassan elfordult.

(Várj, kérlek, várj!)

-Ria! –szóltam utána hirtelen és elkaptam a kezét.

-Igen? –csodálkozva nézett rám és kissé ijedten megrángatta a csuklóját a kezemben.

(Nagyon szeretlek!)

-Tom nagyon szeret téged! –mondtam szenvedve, miközben ő egyre erősebben rángatva a kezét.       

-Tudom. –mondta és értetlenül nézett fel rám.   

(Bármit megtennék érted!)

-És szeretné, ha tudnád, hogy bármit megtenne érted! Tudod? Csak néha olyan nehéz neki… elviselni a világot.

-Bill elengednél? –kérdezte kicsit rémülten.

-Nem, várj egy kicsit! Szóval ő tudja, hogy sokkal jobbat érdemelnél nála. És igyekszik, majd hidd el!

-Engedj, el kérlek. Olyan furcsa vagy!

(Hát nem ismersz fel kicsi? Tényleg nem ismersz fel? Nem látod, hogy ezek az én szemeim? Még ha szőke vagyok is, még ha Bill kiköpött mása vagyok, akkor is… szeretlek!)

-Tom nagyon szeret téged! –hajtogattam miközben ő a kezemet rángatta.

Annyira kétségbeesett voltam, sehogy nem tudtam a tudtára adni az igazat.

-Bill, Bill! Engedj el! –kiabált ijedten, de én lefogtam.

(Vegyél észre kérlek!)

-Szeret téged érted? Nagyon…

-Kérlek Bill! Nem tudom, mi folyik itt, de kérlek, engedj el!

-Nagyon szeretlek! –suttogtam hirtelen, ő pedig azonnal elhallgatott.

Lassan döbbenten szembe fordult velem. Elengedtem. Tudtam, hogy nem fog tovább küzdeni.

-Bill? –zavartan nézett rám, én pedig fásultan felsóhajtottam és egy lépést hátráltam.  

(Nem fog felismerni…)

-Sajnálom. –suttogtam és lehajoltam a gitárért. –bocsáss meg.

Messze elkerültem őt, miközben befelé igyekeztem. Még a nappali közepéig sem értem el, mikor ő újra megszólalt.

-Te azt mondtad, hogy szeretsz engem? –kérdezte és egészen közel lépett hozzám.

-Igen. –suttogtam és lenéztem rá. –én… én mondtam. Érted? –Ria az arcomat fürkészte, miközben én lassan megemeltem a kezem, hogy megsimogassam az arcát. Nem tudtam megállni. Muszáj volt megtennem. Megcsókoltam.

Tudom, hogy érezte, valami nincs rendben velem. Hiszen pont úgy csókoltam, ahogy szoktam. Bill biztosan nem így csinálta volna. Láttam rajta, hogy nem érti, mi történik. Végül mégis csak elhúzódott tőlem és zavartan lesütötte a szemeit.

-Ne haragudj! –nyögtem idegesen.

Nem válaszolt, csak még egyszer kétkedően felpillantott rám, majd eltűnt a lépcső tetején. Ez volt életem legrosszabb csókja. Ilyen fájdalmas még soha nem volt.

Másnap egymás után törtek rám Bill életének zsarolóan szörnyű pillanatai. Kiderült, hogy a reptéren nem hiába éreztem úgy hogy valaki követ, mert tényleg követtek! Szép nagy képet raktak be az újságba arról, ahogy a parkolóban ölelkezünk. Kicsit sem volt félreérthető… én tökéletesen látszódtam a képen, mint Bill Kaulitz, az igazi Billből viszont csak annyi látszott, hogy mindenki jól kivehesse: az illető férfi. Megírtam Billnek, hogy mi történt de ez kicsit sem javított a helyzeten. Még mielőtt Alison felébredt volna felosontam a szobánkba a kesztyűkért. Mikor éppen az egyik fiókban turkáltam a kezembe akadt valami. Egy kis négyszögletes bársonyborítású doboz. Óvatosan kinyitottam és belepillantottam.

(Egy gyémántgyűrű…)

Sosem tudtam megérteni, hogy Bill mit szeret Alisonban, azt viszont tudtam, hogy tényleg szereti őt. Meg akarta kérni a kezét. Még nem tudtam elmondani neki, hogy Alison megcsalta őt. Ezért nem akartam engedni, hogy megkérje a kezét. Zsebrevágtam a gyűrűt, felhúztam a kesztyűket és gyorsan kisurrantam a szobából.

Az újabb cikk, hogy Bill már tuti meleg eljutott mindenhová. Amint Alison felébredt ő is találkozott vele.

-Ez mi? –kérdezte idegesen és szó szerint elém baszta az újságot az asztalra.

Nagyot sóhajtottam.

-Ki ez? –kérdezte a képre nézve.

-Tom. Kikísértem a reptérre. –suttogtam.

-De hát összevesztetek!

(Basszameg, tényleg!)

-Igazad van. Sajnálom.

-Magyarázd meg! –kiabált felháborodva. –szeretlek Bill, és nem értem, hogy most mi van!

-Én is szeretlek! –hazudtam megint és lesütöttem a szemem.

-Akkor meg miért ölelkezel ezzel a pasival?

-Figyelj ez… bonyolult.

-Jól van! –kiabált Alison hisztérikusan. –értem! Bonyolult az életed! Rendben! Talán ha én eltűnök az egy kicsit megkönnyíti majd.

Reagálni sem tudtam, mert Alison felrohant az emeletre. Gondolom pakolni…

Még soha nem éreztem magam ennyire szerencsétlennek. Az a bizonyos hurok egyre csak szorult a torkom körül. Nem tudtam kiszabadulni, és Bill testébe zárva egyre csak nagyobb felfordulást csináltam.

Lerogytam a zongorához és próbáltam játszani rajta. De most még ez sem ment.

Kétségbeesett voltam. Úgy érezem ebben a helyzetben már képtelenség bármit is tenni. Továbbra is játszottam a szerepem, gügyögtem Alisonnak, szívemnek és drágámnak szólítottam, miközben a hányinger kerülgetett tőle. Közben pedig sóvárogtam Ria után. Ott volt tőlem néhány méterre. Elképzelni sem tudtam, hogy mi játszódhatott le benne tegnap este. Hiszen, Bill Kaulitz oda lépett hozzá, azt mondta neki, hogy szereti, majd megcsókolta őt. –Hogy lehettem ekkora barom? Erőtlenül előre dőltem és a billentyűzetnek döntöttem a homlokom. Még a zongora is belejajdult a szenvedésembe. Össze voltam zárva két nővel és egyik sem tudta, hogy valójában mit is érzek iránta. Riát imádtam, szenvedélyesen szerettem. Alisontól pedig egyszerűen undorodtam.

-Bill! –szólított meg hirtelen Ria a lépcsőről.

Elképzeltem milyen látványt nyújthatok: fejjel a billentyűzetben, totál összeroskadva, szinte folytam le a székről…

(Igen cica?)

-Mi van? –kérdeztem fásultan, Billhez illő közömbösséggel.

-Nem tudod véletlenül, hogy Tom hová tette a napszemüvegem?

(Melyiket bezmeg? Van vagy tizenöt…)

Fáradt voltam dühös és türelmetlen. Nem akartam őt bántani, pláne hogy ő tehetett róla a legkevésbé, hogy nekem szar kedvem van.

-A fönti fürdőszobába tettem a csap mellé, azt hittem ott megtalálod…

(Basszameg! És igen elárultam magam.)

Ria zavartan nézett rám.

-Furcsa. Úgy emlékeztem, hogy Tom hozta be múltkor a kocsiból.

(Miért emlékszel ilyen jól?)

-Igen, behozta és megkért, hogy vigyem fel. Én meg gondoltam, hogy a fürdőben biztosan megtalálod majd.

-Értem. –bólintott még mindig zavartan, majd felszaladt a lépcsőn.

-Hé! –szóltam utána kedvesen és megpróbáltam felállni, de átestem a széken. Mikor végre feltápászkodtam láttam, hogy egy halvány mosoly bujkál a szája sarkában. Gyönyörű volt… -figyelj azt akartam mondani, hogy a tegnapi…

-Nem gondoltad komolyan. –fejezte be helyettem. –igaz?

-Nem, nem igaz. –bukott ki belőlem hirtelen a szóáradat, ő pedig visszasétált hozzám a lépcsőn.

-Te komolyan… komolyan szeretsz engem?

-Igen. –bólintottam és lassan elkezdtem lehúzni a kesztyűt a jobb kezemről.

-Mit csinálsz? –kérdezte értetlenül.

-Szeretlek! –mondtam és megsimogattam az arcát, miközben a kesztyű a földre hullott.

Épp csak egy pillantást vethetett a kezemre, mert meghallottam Alisont a lépcső tetejéről közeledni, ezért azonnal otthagytam Riát. Tudtam, hogy Bill szereti őt, ezért meg kellett menetem a kapcsolatukat. Még láttam a Ria szemében villogó felismerést, mikor Alison mellé szegődtem. Dühösen cibálta maga után a táskáját és direkt ügyet sem vetett rám.

-Alison, kérlek had, magyarázzam meg!

-Nem! Nem érdekelsz! –

-De hát szeretlek! –szinte éreztem Ria pillantását a hátamon, miközben követtem Alisont az udvarra. –szeretlek érted? Mindennél jobban!

-Én is szeretlek, de amíg…

-Alison várj! –kértem hirtelen. Elkaptam a kezét, és magamhoz húztam őt. –valamit tudnod kell! –suttogtam ő, pedig kérdőn nézett fel rám. –már egy ideje el akarom neked mondani, hogy… -zavartan elhallgattam, ahogy nagy sötétkék szemeibe néztem. Hezitáltam, hogy mit mondjak. Itt már mindegy volt, hogy melyik utat választom, mindennek hatalmas következményei voltak. –tudnod kell, hogy nem vagyok önmagam. –mondtam ki végül, majd megint elhallgattam. Tényleg kimondtam? Nem az nem lehet! –nem vagyok önmagam, ha te nem vagy itt velem. –egészítettem ki a mondatot és nagyot sóhajtottam. Alison viszont csak tovább nézett rám. Mintha várna valamit. –egyáltalán semmi nem vagyok, ha te nem vagy itt velem. Tudom, hogy megbántottalak. Nem is egyszer. És ez a mostani dolog is… nem csodálom, ha nem hiszel nekem. De esküszöm neked, hogy szeretlek és szeretni foglak, amíg csak élek, ha… -a kezem lassan lecsúszott a zsebemhez, majd nagyot sóhajtottam. A térdem automatikusan megrogyott, a következő pillanatban pedig már ott álltam Alison előtt, féltérdre ereszkedve egy gyűrűvel a kezemben. Megkértem a lány kezét, akit utáltam, miközben tudtam, hogy a nő, akit szeretek, tudja, ki vagyok és látja az egészet a fönti ablak mögül. –szeretni foglak, amíg élek, ha igent mondasz.

Alison döbbenten állt előttem. Láttam, hogy a könnyeivel küszködik miközben azt is észrevettem, hogy Ria lassan elindult lefelé.

-Nem. –suttogta végül sírva és lerogyott velem szembe a földre. –sajnálom Bill, de nem lehet.

-Miért nem? –kérdeztem csodálkozva és megsimogattam az arcát. Még sose láttam őt sírni, de valahogy… egészen más volt.

-Mert milliószor megcsaltalak. Pedig annyira szeretlek. Már régen kínzott a bűntudat és csak arra váram, hogy végre valamiért itt hagyhassalak. Alig bírtam a szemedbe nézni.

-Szeretsz engem? –kérdeztem kedvesen.

-Igen. –suttogta halkan. Gyönyörű volt. Szomorú és mégis őszinte. Éreztem, hogy az és valahol mélyen, legbelül megbocsátottam neki. Lassan a kezeim közé fogtam az arcát és megcsókoltam őt, miközben felhúztam az ujjára a gyűrűt.

-Tom! –mintha csak jeges vizet zúdítottak rám, úgy ébresztett fel Ria hangja. Az ajtóban állt, karba tett kézzel és kérdőn nézett rám.

Alison zavartan pislogott Riára.

-Ez mi volt? –kérdezte Ria és közelebb lépett hozzám.

-Megkértem a kezét. –mondtam közönyösem és reméltem, hogy nem buktat le. Ria értette, mit akarok, de bizonyára fájt neki az, amit látnia kellett.

-És mit jelentett neked az a csók? –kérdezte hirtelen. Ott volt a szemében, hogy az igazat akarja hallani, én mégis csak játszottam tovább, nem léptem ki a szerepemből.

-Szeretem őt. –mondtam és éreztem, hogy Alison ujjai megtalálják az enyémeket.

Hirtelen hatalmas pofon csattant az arcomon, Ria pedig gyűlölködve nézett rám.

-Megőrültél? –csattant fel Alison dühösen, nekem pedig le kellett fognom, hogy nehogy valami hülyeséget csináljon.

-Nézd meg a kezét! –suttogta Ria Alisonnak én pedig úgy éreztem, meghalok, ahogy belém hasít a felismerés.

(A rohadt kesztyűt a nappaliban hagytam!!!)

Alison lassan hátra pillantott rám és maga felé fordította összekulcsolt kezünket.

(… 0620…)

-Ez meg mit jelent? –kérdezte remegő hangon.

-Most nézd meg a másik kezét! –suttogta Ria és közelebb lépett hozzánk.

Alison remegő kézzel nyúlt a kapcsokhoz, majd lassan lehúzta rólam a kesztyűt.

-Miért csinálod ezt? –kérdeztem Riát, miközben Alison a szája elé kapta a kezét.

Sehol nem volt a tetoválás. Ria végül az arcom felé nyúlt és lerántotta rólam a sapkát. Alison a felismeréstől döbbenten remegve állt előttem. Újabb pofon csattant az arcomon, ahogy rá emeltem a tekintetem.

-Hogy lehet, hogy nem vettem észre? –kérdezte Alison suttogva, miközben végigmért.

-Zseniális színész. –válaszolt Ria, a hangjából kihallatszódó gúny pedig úgy éreztem darabokra, töri a szívem.

Ha ez még nem lett volna elé, hirtelen kitárult a kert vaskapuja és behajtott rajta Bill hatalmas kocsija. Üvölteni akartam…

Alison döbbenten bámult a kocsira, ahogy Bill gyanútlanul kiszállt belőle. Először fel sem nézett, csak mikor már egészen közel volt hozzánk. Ott álltunk az udvaron, pont ugyanúgy néztünk ki, és mindketten csak döbbenten hallgattunk. Másodpercekre voltam a sírástól.

-Borzalmas volt. –suttogtam Billnek megtörve.

-Melyikőtök ötlete volt ez? –kérdezte Alison elcsukló hangon.

-Az enyém. –nyögte Bill, a következő pillanatban pedig az ő arcán csattant Alison keze.

-Hogy volt szíved ezt megtenni velem? –kérdezte Alison sírva Billtől.

-Nem tudod mi történt. –suttogta Bill.

Én közben kétségbeesetten néztem Riát. Ahogy ráemeltem a pillantásom elfintorodott a szemeit pedig megvetően hordozta végig rajtam. Tized másodpercek sem voltak vissza a sírásig. Borzasztó volt, hogy nem szólt hozzám, egyszerűen csak hagyta, hogy kínozzon a bűntudat. Szinte éreztem, hogy az a bizonyos hurok a nyakam körül fulladásig szorul.

-Szeretlek! –suttogtam neki hangok nélkül, miközben szinte megsüketített Bill és Alison veszekedése. Nem voltak hangosak, mégis minden úgy érzékeltem, mintha sokszorosan felnagyították volna a dolgokat.

Újabb pofon…

-Ebből elég, ha még egyszer megütsz visszaütök! –úgy ordítottam, hogy hirtelen mind a hárman döbbenten fordultak felém. –egyikőtök sem tud semmit! A hírnevünk és a magánéletünk volt a tét, Billnek pedig egyszerre kellett volna két helyen lennie! Ezért nézünk ki ugyanúgy. Segítettünk egymásnak! Fogalmatok sincs róla, hogy min mentem keresztül! Engem megaláztak egy világhírű műsorban, olyan lettem, mint Bill, lemondtam mindenről, amit szeretek magamban! –lassan az öcsém felé fordultam, a szemem sarkából Alisont figyeltem. –már régen el kellett volna mondanom, hogy Alison a saját bevallása szerint is milliószor megcsalt téged. Tudom, hogy szereted őt, és most már tudom, hogy ő is komolyan szeret téged. Hogy melletted tartsam és megmentsem a kapcsolatotokat, kénytelen voltam megkérni a kezét. Te döntöd el, hogy folytatod-e. Ami viszont téged illet… -Ria felé fordultam és erősen magragadtam a csuklóját. –érzed ezt? Tegnap este is ugyanígy fogtam a kezed, te mégsem ismertél fel. Megcsókoltalak, de nem mondtad ki a nevem. Látnod kellett a tetoválásom ahhoz, hogy felismerj! Ha pedig elhitted, hogy tényleg szeretem őt… csalódtam benned. –jött az utolsó pofon. Váratlanul ért, de a csuklója még mindig a kezemben volt. Olyan dühös voltam, mint még soha. Szinte fel sem fogtam olyan gyorsan történt. Az egész csak egy hatalmas csattanás volt. Aztán már csak azt éreztem, ahogy a tenyerem bizsereg. A két lányt néztem miközben megint megszólaltam. –mindkettőtöknek az a baja, hogy soha nem fogunk titeket úgy szeretni, mint egymást. –Ria felé fordultam és most én is gúnyosan mértem őt végig. –szeretlek… de Billt mindig jobban fogom szeretni.

-Dettó. –nyögte mellettem az öcsém.

*

Bill oldalra pillantott rám, mire zavartan elkezdtem végigtapogatni a zsebeim. Végül mégis csak megtaláltam a túl méretes öltöny zsebében a két gyűrűt. Mosolyogva átadtam őket a papnak, és büszkén kihúztam magam. Velem szembe állt a másik oldalon Alison nővére. Egy esküvőn nem illik ilyet mondani, de szebb volt, mint a menyasszony. Elhangzott a két igen és elcsattant a csók is. A pár mosolyogva fordult az összegyűltek felé és elindultak kifelé a hatalmas templomból.

-Szabad? –kérdeztem a karomat nyújtva a másik tanú felé.

-Persze. –mosolyodott el és az alkaromra tette finom kezét.

Így haladtunk kifelé Billék után. Alison hirtelen megállt és hátra fordult felénk.

-Tom! –kiáltott nekem, megvillantva csodálatos mosolyát. –kapd el!

Reflexszerűen kaptam el az esküvői csokrot, majd zavartan elvigyorodtam.

-Úgy tűnik te leszel a következő. –nevetett rám Bill, majd megint előre fordult és Alisonnal együtt kilépett a templomból.

-Biztosan nem. –nevettem és átadtam a csokrot a karomba kapaszkodó lánynak. –Wendy, igaz? –kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

-Igen. –bólintott kedvesen. –te pedig Tom.

-Valahogy úgy. –nevettem zavartan. –néha egészen Billnek érzem magam.

-Hasonlítasz rá. De van valami, ami egyértelműen megkülönböztet tőle.

-Na és mi? –kérdezetem kíváncsian.

-A szemed.

(Meg akarlak csókolni!)

-Megcsókolhatlak? –kérdeztem hirtelen.

Felnevetett. Pont olyan csilingelve, mint Alison.

-Itt a templom ajtóban? –kérdezte mosolyogva.

-Miért ne?

-Majd később! –suttogta kedvesen, és pedig leengedtem a karom, hogy megfoghassam a kezét.

(Majd az esküvőnkön!)

A piercingek már nem voltak az arcomban, csak azok, amit tényleg az enyémek voltak, a hajam viszont még mindig szőke volt. Lassan nőtt és lassan felejtettem. Sok időbe telt, amíg el tudtam őt engedni. De ha csak a szememet látta, nem ismert fel. Tudtam, hogy így kellett lennie. Bill sikeresen lezárta a tárgyalást, a műsor, amiben helyette szerepeltem hatalmas siker lett. Tökéletes volt minden. Nem csak simán szerettem, hanem tiszteltem Alisont, bár időbe tellett, amíg megbocsátottam neki azt a pofont. Amit pedig Billel kapcsolatban tanultam, soha nem felejtem el. Egymásra mindig számíthatunk… és jön nekem egy hatalmas szívességgel.

Kiléptünk a templomból, és boldogan néztem körbe. Wendy rám mosolygott és lehet, hogy csak képzeltem, de megszorította a kezem.

(Majd az esküvőnkön, majd az esküvőnkön, majd az esküvőnkön…)