Tömény hülyeség... WARNING!!!

Nah én is megkaptam ezt a  bigyót... a szabályokat úgyis ismeritek én meg lusta vagyok kimásolni!:P

11 dolog magamról:

1.             Két lábbal a felhők felett: Nagyon álmodozó típus vagyok. Hatalmas céljaim vannak, és talán azért nevezem őket céloknak és nem álmoknak, mert eddig minden összejött nekem, ha igazán odatettem magam.

2.     Rossz társaság: Tipikusan az vagyok, aki mindig rossz helyen és rossz emberekkel lóg.   Megszoktam már, hogy úgy kezelnek mintha évekkel idősebb lennék, mert 17-18 évesnek nézek ki, ezért már úgy is viselkedem. Megvolt a lehetőség, hogy válasszak, de én inkább sodródtam az árral. Az új barátaim általában idősebbek mint én, én nem sok jót lehet hallani róluk.

3. Egoista: Nem mások mondják, én mondom! Sokat dörgölték az orrom alá, hogy mennyire tehetséges vagyok a rajzban és az írásban. Én elhittem nekik, ma pedig már tisztában vagyok vele, hogy miben és mennyire vagyok jó. nem szoktam mindenkinek hangoztatni, ezért nem mondanám ezt rossz tulajdonságnak.

4. Hangulatváltozások: Én nem tudom, hogy ez a tinédzserkor velejárója-e, de nálam van, hogy napszakonként változik a hangulat. Jön az adrenalinlöket, aztán meg a "bassza meg mindenki" hangulat. Nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz… általában pörgök.

5. Megoldom egyedül: Amint mondtam a koromnál idősebbnek nézek ki és nem tudom, hogy hogy viselkedik egy átlag 15 éves de én azért remélem túlteszek rajta. Nem szeretem, ha beskatulyáznak. Nem szeretem ha valamire "nem"-et mondanak nekem, mert szerintem annyira nem szoktam durva dolgokat kérni. Ha tudom, hogy a szüleim valamit nem engednének meg, inkább meg se kérdezem, csak csinálom. Így lett kétoldalt felnyírva a hajam, így lyukasztottam át a fülem többször is, így került septum az orromba, így tudom elmesélni azokat a… "a barátnőmmel leszek" sztorikat.

6. Laza: Hát, nem sok mindenre mondok nemet az biztos. Akik féltenek, azoknak van okuk rá. Néha én is félek tőle, hogy mi lesz velem később. Ez egyáltalán nem jó. Persze "mindenki csinál ilyeneket" –ezt szokták mondani. De én nem vagyok benne biztos, hogy tényleg MINDENKI csinál ILYENEKET. Attól függ, hogy miről beszélünk.

7. EMO korszak: Bizony, bizony gyerekek! Szerintem mindenkinek van/volt ilyen. Az emo a túlérzékenységet takarja, és azt hiszem tényleg mindenki, életében van egy ilyen korszak, még akkor is, ha a kinézetével nem követi ezt a stílust. Szóval nekem is volt egy zuhanórepülésem. Mára viszont már totál jól vagyok és élem szerény kis életem…

8. Túlérzékeny: Annak ellenére, hogy én azzal, hogy mindig kimondom, amit gondolok, egyetlen szóval össze lehet törni. Percek alatt elsírom magam, nem sokáig tudom visszatartani. Utálom, ha gyengének látnak, ezért nem szeretek mások előtt sírni. Ha valaki igazán megbánt abból sokáig gyógyulok, nem két nap alatt leszek megint laza.

9. No boys, no cry: Olyan tökéletesen boldog vagyok most állandó fiú nélkül, hogy az nem igaz! Komolyan… ha valakinek valami pluszt ad az, hogy szerelmes meg minden, hát oké! Tök jó! Gratulálok, aranyosak vagytok stb. de senkit nem fogok ezért irigyelni. Mert nekem a sírós emlékek jobban megmaradtak.

10. Elsőre nem én vagyok: Oké, hát ez a dolog emberfüggő, de nem mindenkivel tudom már rögtön az első alkalommal annyira elengedni magam, annyira hogy tényleg én legyek. Az első találkozásnál csomó minden foglalkoztat, és lehet, hogy valami zavaró tényező is befigyel… ezért ajánlom, hogy ha már megvolt az első, legyen meg a második találkozásunk is. A BULIK kivételek, mert ott nem tudom, nem elengedni magam.

11. Becenév: oké, hát ez egy érdekes dolog, mert nemrég kaptam egy becenevet, viszont rögtön rám is ragadt. Ma már mindenki Joey-nak hív pedig tényleg csak tegnap találta ki ezt nekem a drága barátnőm. Inkább ne menjünk bele, hogy miért Joey, ha valaki ismer az azonnal tudni fogja!

Fuh, uramisten ez durva volt! Akkor most jöjjenek először Dorah_Alien kérdései!

1. Egy találós kérdés: Egy cowboy ellovagol egy városba pénteken, ott marad három napig, majd elmegy pénteken. Hogy csinálta? Na, jól van, haggyál' már…

2. Mi lenne az utolsó kívánságod mielőtt meghalsz? Azt hiszem mindenképpen valami önzetlen dolog lenne, hiszen ha már kinyúlok úgyis mindegy… tehát a szeretteim éljenek boldogan, vagy valami ilyesmi.

3. Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre? Kaja, pia, játszótárs… nah ha viszont komolyan akkor az apukámat, asszem ő tutira megmentene onnan!

4. Mit gondolsz a divat-rajogásról? Miért? Faszság valakiért divatból rajongani! Jobban nem is nagyon fejteném ki a véleményem. Szégyen ha valaki annyira sem tud eredeti lenni, hogy tudja mit szeret igazán.

5. Pasiideál? Miért? Huh, hát ez egy nehéz kérdés, mert állandóan vergődöm Andy Biersack és Bill Kaulitz között. Ha itt lennének előttem szerintem csak azért választanám Billt, mert már régebb óta "ismerem" és sokkal több személyes "érzelem" fűz hozzá. Amúgy Cam Gigandet is ott van a Top 10-ben…

6. Mi az az egy szó amivel jellemeznéd magad és miért?  Kiismerhetetlen! Ez egyértelmű, mivel ezt a kérdést nem tudom megválaszolni. Még magamat se ismerem. Kicsi vagyok még ahhoz, hogy bármi felett ítélkezzek, ez az egy szó pedig ezért jellemez jól engem. Nem tudom még milyen ember vagyok jó, vagy rossz… viszont remélem hogy hamarosan már tudni fogok egy jobb választ adni erre a kérdésre.

7. 'Pakolj és utazz' Ha valaki a kezedbe nyomna egy repülőjegyet, és azt mondaná, hogy ezzel oda mész, ahová akarsz akkor hová mennél legszívesebben? Miért pont oda? Los Angeles! Alap… amerika, mániám van és imádom a melegeket. Californiában nyüzsögnek a melegek, adott a tengerpart, a napsütés és a Kaulitz ikrek! Kell még valami? Nem! Imádom a nagyvárosokat, szóval New York is szóba jöhetne, de a kedvencem LA.

8. Mi az életcélod? Miért? Híres divattervező AKAROK lenni és ha rajtam múlik az is leszek. LA, NYC vagy Párizs tök mindegy de a három közül valamelyikben fogok egy baszott nagy házban élni. Most lehet nevetni. De akinek ezt mondom az el szokta hinni, mert ismer. Nem olyan vagyok, akit le lehet állítani. Én halálosan komolyan veszem ezt. És persze csak egy tizenöt éves kislány vagyok, de… ott leszek és kész. Megígértem! Jah, és azért ez az "életcélom" mert imádom a divatot, állítólag tehetséges vagyok és ezt szeretném csinálni. Ennyi!

9. Milyen nyelvet/nyelveket beszélsz a magyaron kívül? Melyik a kedvenced és melyik megy a legjobban?  Fuha… hát angolt és németet tanultam nyolc évig… vagyis azokat kellett volna tanulni. Hiába a TH meg minden gyűlöltem a németet, nem tanultam. Ahogy az angolt se nagyon. Az azért mégis jobban megy de az egyiket se tanultam igazán.

10. Hová mennél el nyaralni és kiket vinnél magaddal? LA, NYC, Ibiza, Miami, Bahamák… asszem nagy vonalakban ennyi. Talán elvinném a családom bár nem biztos hogy lennék ennyire jóarc. Amúgy magammal vinném… fuh  túl sokan vannak. Legalább 20 embert!

11. Mi a véleményed a vegetáriánus emberekről? Miért? Nos, véleményem szerint totál rendben van ha valaki így él. A hús nagyon egészséges és nagyon finom, de megértem őket. Én is voltam vega. A klasszikus kérdésre, hogy "miért eszel hala ha vega vagy" csak egy klasszikus válaszom van: "mert az nem hús!" A hal az hal! "De hát a hal is él" azt nem sajnálod?" Mit'tom én, ez egy nagy hülyeség! Igen a hal is él, de nem hús… fogalmam nincs mi ebben a logika, de mindig bele lehet kötni. Aki vega, az vega, ő úgy él aztán annyi! Szóval szerintem semmi nincs abban ha valaki vega, ez ma már nem nagy cucc. De a növény is él, szóval… asszem mindenkinek követ kéne ennie! :D

És akkor Angel kérdései!

1. Mióta írsz? Hát úgy komolyabban tavaly kezdtem. Az első fanfic-em tavaly február 29-én került fel a blogra, én onnan számolom. Szóval nem rég óta.

2. Mit szeretsz magadban? Ez kurvajó kérdés, mert nem tudom eldönteni, hogy belső vagy külső tulajdonságról van-e szó. Külsőleg nagyjából elégedett vagyok, az állítólag "egzotikus" arcommal és a "cicás" szemeimmel. Szeretem a szám és a szemfogaim, mert azok sokkal hegyesebbek mint a többi. Belső tulajdonságaim közül szeretem, hogy van önbizalmam és hiszek magamban. Ha szeretek valakit, akkor azt nagyon szeretem és ezt állandóan rázúdítom. Ölelés mániás vagyok, imádok ölelgetni!

3. Melyik a kedvenc színed? FEKETEEEE!!! És a türkisz.

4. Van kedvenc dalod és ha igen mi az? Egyértelműen a Drakside Of The Sun! A "Darkside" név nekem nem emiatt jött, de ez a szám ezt is jelképezi számomra.

5. Mi az első emléked? Őszintén, fogalmam nincs. Vannak kiskori emlékeim, de mind nagyon ködös.

6. Ha bárkivel elmehetnél vacsorázni akkor ki lenne az? Carl Lagerfeld, Vivienne Westwood, Coco Chanel, Rick Owens és asszem a többi nagy divattervezőt is mind leültetném egy asztalhoz aztán nyomják belém a zsenialitásukat.

7. Ha lehetne különleges képességed mi lenne az? Passz… csak tudjak elaludni, mikor piás vagyok!

8. Hol élnél legszívesebben? Los Angeles! Már megint!

9. Éreztél már pillangókat a gyomrodban? De még mennyit! Egy egész hadsereget! Bár mondjuk azért van különbség szerelmes pillangó és émelygő pillangó között is.

10. Szeretsz engem? Hát, nem nagyon ismerlek, de azok alapján amiket nekem szoktál írni, igen! Nagyon kevesen fejtik ki ennyire a véleményüket és ez nagyon jól esik! Köszi!

11. Lököttnek tartasz? Ööö… nem, nem igazán. Csak akkor ha azt akarod, hallani, hogy igen. Mondom, még nem nagyon ismerjük egymást, ettől függetlenül persze lehetsz lökött annyira mint mindenki más. De ahhoz, hogy valakire én azt mondjam "lökött" durván annak kell lenni!

Atya isten! Najó ez durva volt. De bosszuból én is kiküldöm mindenkinek ezeket a hülye kérdéseket! :D

Tücsy, Nani, Rea, Dia, Dóri, Lara

1. Mi a véleményed a melegekről?

2. Top5 pasi?

3. Miért és mikor sírtál utoljára?

4. Sírtál már örömödben? Miért?

5. Mit gondolsz a drogokról és azokról, akik használják őket?

6. Ki az, akit akárhová követnél?

7. Van valamilyen rossz szokásod?

8. Mit gondolsz milyen, leszel 10 év múlva?

9. Mi az, amit mindenképpen meg szeretnél tenni az életben?

10. Elégedett vagy az életeddel?

11. Volt már, hogy valakit igazán megbántottál? (lelkileg)

Új rajz!!!♥

Na, itt van az újabb rajz. Remélem nem kell hangsúlyozni, hogy ÉN CSINÁLTAM!

A következő részhez készült, ami hamarosan felkerül a blogra, de nem tudtam addig várni!:)

Remélem tetszik!:$

Darkside

Heilig-novella

Egy különleges, gyönyörű lánynak, Tücsynek!

Heilig (For a special, beautiful, strong girl!)


Hatalmas tömeg volt. A színfalak mögött lázasan készülődtek a modellek, a divattervező, egy fiatal nő, midegyikükön megvizsgálta az alkotásait, majd idegesen az órájára pillantott.
-Ms. Northwort… -kezdte egy zavarban lévő fiatal, tanonc fiú. –a rendezők nem hajlandók tovább várni! –a nő a fiú felé fordult miközben csodálkozva felvonta a szemöldökét.
-Igen? Nem hajlandók? Akkor mondd meg nekik, ha már engedtem, hogy ők válasszák ki a modelleket, a helyszínt, a zenét és minden mást, legalább a kezdés kurva időpontját had késleltessem kicsit! –a fiú félve nézett fel a nőre, majd zavartan lesütötte a szemeit.
-De…
-Talán kínaiul beszélek? –kérdezte a nő dühösen. –inkább hozz egy doboz cigit! –a fiú idegesen elszalad a cigiért Vic pedig fásultan felsóhajtott.
-Nem szép dolog így bánni a tanítványaiddal! –jegyezte meg egy férfi a divattervező háta mögül mire Vic azonnal megfordult.
-Na jellemző! –nevetett fel a nő, ahogy megfordult, majd megölelte és megpuszilta Billt. –te is csak késve tudsz megérkezni!
-Sajnálom! –mosolygott az énekes szégyenkezve. –tudod a Los Angeles-i közlekedés…
-Persze, mentegetőzni azt tudsz! Na menj, itt van a belépőd! –Vic egy V. I. P jegyet nyomott a férfi kezébe.
-Köszönöm művésznő. –vigyorgott az énekes és elindult de Vic visszarántotta.
-Bill! –kezdte a száját harapdálva.
-Igen?
-Nagyon köszönök mindent!
-Ugyan! –mosolyodott el az énekes és összeborzolta Vic haját. –ne nekem köszönd! Ez végig itt volt benned, én csak segítettem a felszínre hozni. Még emlékszem mikor megtaláltalak téged… nekem most is olyan kicsi vagy még! Hihetetlen, hogy milyen gyorsan befutottál! Olyan mintha még mindig érezném a hajadon a füves cigi illatát.
-Na tűnj a helyedre! –nevetett fel Vic, miközben megszorította az énekes kezét.
-Rendben. –bólintott Bill, majd még egyszer hátra fordult. –te csak miattam késleltetted az egész bemutatót?
-Ennyire hülyének nézel? –kérdezte Vic nevetve. –nem, nem miattad késleltetem.
-Hanem ki miatt? –faggatózott az énekes kíváncsian.
-Valaki olyan miatt, aki… aki pont annyit segített nekem, mint te.
-Na, egy másik pasi is van a dologban? –nevetett fel az énekes gyanakodva.
-Nem. –suttogta Vic az óráját nézve. –nem pasi. Majd bemutatom neked jó?
-Oké.
-De legyél kedves!
-Ismersz! –vigyorgott Bill. –mindig lehengerlő vagyok!
-Na persze! Nyomás a helyedre!
-Jól van, jól van! –adta meg magát az énekes és távozott is a V. I. P páholyok felé vezető folyosón.
Vic elővette a telefonját, és már éppen tárcsázta volna a számot, amikor valaki belépett a készülődő modellek közé.
-Victoria! –szólította meg mosolyogva, Vic pedig összerezzent, majd boldogan a lány nyakába vetette magát.
-Istenem! Hát eljöttél!
-Persze, hiszen megígértem! –nevetett Kimy és össze-vissza szorította a divattervezőt.
-Megfulladok! –mosolygott Vic, majd megtörölte a szemeit.
-Jaj ne sírj már, mert én is mindjárt elbőgöm magam!
-Annyira örülök, hogy itt vagy! Nagyon hiányoztál!
-Te is nekem! –mosolygott Kimy. –tudtam, hogy sikerülni fog neked. És tényleg úgy is lett. Felépült az álomvilágod!
-Hála neked és… na jó inkább majd a bemutató után beszéljünk! Itt van a jegyed!
-Köszi! Ha vége visszajövök ide oké?
-Persze. Na de siess, mert kezdünk! –Vic még egyszer megölelte Kimyt, majd szólt a rendezőknek, hogy most már kezdetét veheti a bemutató.
Beindult a zene, a fények, a modellek pedig elkezdtek felvonulni a drága ruhákban.
Vic gyomra végig görcsölt, még akkor is mikor a kifutó függönyei közül kipillantott a jobb oldali páholyra, ahonnan Bill elégedetten figyelte a bemutatót. Sugárzott róla a büszkeség. A baloldali páholyban egészen más volt a helyzet. Kimy izgatottan pislogott le a modellekre és minden új ruhadarabot megmosolygott. Annyira felismerte bennük Vic-et.
Az utolsó ruhát maga a divattervező mutatta be. A kifutó végén megállt és köszönetet mondott mindenkinek, aki segített neki. Kimy majdnem elnevette magát, mert tudta, hogy az egész csak üres maszlag, Vic egyáltalán nem gondolja komolyan, hiszen kevesen szinte senki nem segített neki igazán. Egyedül jutott el idáig. Amint vége lett a show-nak Kimy lelkesen sietett le megint a kifutó mögé.
-Na hogy tetszett? –kérdezte Vic izgatottan.
-Hát… nem mondom, hogy fantasztikus volt, ha nem kapok egyet mindegyik ruhából a méretemben.
-Elintézhetjük! –nevetett Vic, majd karon ragadta Kimyt. –gyere, bemutatlak valakinek! –bevezette a barátnőjét a saját öltözőjébe, majd az ott várakozó alakra pillantott, aki fásult képpel terült el egy hatalmas fehér bőrkanapén.
-Kikészítettek a modellek! –nyögte Bill csukott szemekkel, mivel tudta, hogy csak magának a divattervezőnek van bejárása ebbe az öltözőbe.
-Bill! –köhögött idegesen Vic, mire az énekes kinyitotta a szemét, majd azonnal felpattant. –szeretném neked bemutatni Kimberly Hansent! –Kimy zavartan a kezét nyújtotta de az énekes nem reagált, csak furcsán méregette a lányt.
-Hű de baszott ismerős vagy! –nyögte lelassulva, mire Vic idegesen a homlokára csapott.
-Még jó, hogy azt kértem legyél kedves! –morogta idegesen.
Kimy döbbenten bámult az énekesre, de nem szólt semmit.
-Ms. Northwort! –az ifjonc lépett be a szobába és félve nézett fel Vic-re. –az EQ, az Elle és a Vouge interjút szeretnének.
-Máris megyek. –válaszolt kimérten Vic, majd Kimy és Bill felé fordult. –legyetek jók és beszélgessetek szépen! –negédesen elmosolyodott, majd kilépett a szobából.
Kimy zavartan nézett fel Billre de nem mondott semmit.
-Szóval… -kezdte Bill lassan elnyújtva a szavakat, miközben az öltözőbe készített gyümölcstálról leszedett egy szem szőlőt, de mégsem nézett a lányra. –Kimberly Hansen? A világhírű sminkes?
-I… igen. –nyögte zavartan Kimy a falnak dőlve és még mindig csak döbbenten bámulta az énekest.
-Király! –mondta lazán Bill, miközben a szájában összeroppant a szőlőszem. –Bill Kaulitz! –mondta a nevét, de nem rázott kezet.
A lány még mindig nem szólalt meg, félve nézett fel a férfi nagy barna szemeibe.
-Így fogsz kussolni egész végig? –kérdezte az énekes miközben újabb szőlőszemet vett a szájába.
-Nem ilyennek képzeltelek! –buktak ki a szavak a lányból, Bill pedig idegesen elfintorodott. –mármint nem ilyennek képzeltem azt az embert, aki annyit segített Vic-nek.
-Mondd csak… -Bill végre a lányra emelte a tekintetét, miközben lerogyott a tükrös asztal előtt álló székre és lazán keresztbevetette a lábait. –tudod te mennyi idő leadni egy interjút?
-Kb. húsz perc. –válaszolt csodálkozva lány.
-Addig simán lezavarunk egy menetet nem gondolod?
-Tessék? –Kimy döbbenten nézett az énekesre, mintha csak rosszul értette volna, amit a férfi mondott.
-Jól hallottad! –vigyorgott Bill a szőlőlé pedig végigfolyt az ajkain.
-Szopd le magad! –csattant fel a lány felháborodva, Bill pedig elégedetten elvigyorodott.
-Ezt már szeretem. –nevetett fel és a kézfejével végigtörölte a száját. –látod, tudsz te, ha akarsz! –az énekes felállt és a lány elé lépett. –Mit csinálsz ma este? –kérdezte ravaszul mosolyogva és megvillantotta fehér fogait.
-Nem tudom. –mondta a lány undorodva és a kezével a kilincset kereste, ahogy az ajtó felé hátrált.
-Én tudom. –suttogta Bill és egészen közel hajolt Kimyhez, majd beszívta a lány hajából áradó édes illatot.
-Undorító vagy! –közölte a lány és feltépte az ajtót, majd idegesen tűnt el a folyosón.
-Mondák már. –morogta idegesen Bill, miközben bevágta az ajtót.
Fél óra múlva Vic megint belépett az öltözőbe és csípőre vágott kezekkel, dühösen nézett Billre.
-Miért akartad megbaszni? –kérdezte a szemöldökét rángatva.
-Mert ez egy rajongó Vic! Látszott rajta az első pillanatban, ahogy nem tudott szóhoz jutni!
-Saját tapasztalatból mondom neked, hogy ilyenkor kiábrándító vagy egy rajongó szemében. És igen Kimy pont úgy szeretett téged és azt, amit csinálsz, mint én. De az élete nem körülötted forog. És ez soha nem volt másképp. Nem is tudod mi mindenen ment keresztül, mégis rögtön elítéled, és azt hiszed, ha rajongó, akkor biztos szívesen megdugatja magát veled!
-Bocs. –nyögte Bill zavartan.
-Ne tőlem kérj bocsánatot! Most mondd meg őszintén! Bunkó voltál?
-Szexin bunkó. –vigyorgott Bill gyerekesen.
-Szóval farok voltál. –szögezte le Vic a szemeit forgatva. –igazán bocsánatot kérhetnél.
-Semmi kedvem hozzá. –nyögte az énekes.
-Na jó, majd akkor gyere vissza, ha lehet veled értelmesen beszélni!
Bill kelletlenül kilépett a szobából és végigment a folyósón, ami a kifutó mögé vezetett. Valaki éppen akkor vágta be maga mögött a kifelé vezető folyosó duplaszárnyú ajtóit. Egy percig hezitált, majd ő is kilépett az ajtón.
-Hé! Várj! –kiabált a lány után, de az nem állt meg. –csak bocsánatot akarok kérni! –mondta miközben gyorsított a léptein. –várj már!
A lány kilépett a szabadba, az óriási tömegbe, a sok ember közé, akik mind a bemutatóra jöttek. Elkeseredetten próbált utattörni magának a tömegben, de valaki hirtelen elkapta a karját, és maga felé fordította őt.
-Sajnálom! –kiabált Bill, hogy Kimy biztosan meghallja a nagy zajban is.
-Bunkó vagy! –kiabál Kimy is. –ezt a tényt semmi nem teszi jóvá!
Bill még mindig fogta a lány kezét, nem engedte el hiába akart Kimy elszabadulni.
-Nem vagyok az! Vagyis, igen néha az vagyok, de tényleg sajnálom! Meg kell értened!
-Miért kéne?
-Mert rocksztár vagyok az isten szerelmére is! Talán abnormális a gondolkozásom, de néha muszáj ilyennek lennem.
-Legközelebb ne akkor legyen muszáj, mikor velem beszélsz! –kiabált Kimy idegesen és megrángatta a kezét.
-Ígérem, jóvá teszem!
-Tudod Bill… az ígéreteiddel kitörölhetem a seggem, te akkor is egy bunkó maradsz! Nagy csalódás vagy!
-Én… -Bill lesütötte a szemét, majd hirtelen döbbenten elhallgatott. –te vagy az? –kérdezte csodálkozva, ahogy Kimy csuklójáról felpillantott, majd lassan elengedte a lányt. –komolyan te vagy az?
-Ki? –kérdezte a lány értetlenül.
-Az a lány, akinek a szemébe néztem. Az a lány, akire lemosolyogtam a színpadról. Az a lány, aki… aki a mindig eszembe jut, ha a Heilig-ot éneklem.
-Nem. –rázta a fejét Kimy. –az valaki más volt. Nem emlékszem rád, csak egy egészen más énekesre.
-Ne csináld már! –szólt utána Bill, de a lány addigra már eltűnt.
Kimy a tömegből még egyszer visszapillantott az őt kereső énekesre, de nem fordult vissza. Megkereste a kocsiját, beült, majd nagyot sóhajtva becsapta az ajtót. És akkor előtörtek. A könnyek, amiket az a Bill, aki lemosolyogott a színpadról soha nem válthatott volna ki belőle. De ez… ez az ember olyan távolinak tűnt. Kimy a csuklóját díszítő tetoválásra nézett és újból felzokogott. Már semmit nem jelentett az a felirat. Csak egy érzéketlen ember gusztustalan mosolyát idézte fel benne. Hirtelen a nem is tökéletes, mégis gyönyörű kép, szilánkjaira tört. Szétpattant a szilánkok pedig összevagdostak minden kedves emléket és érzést.
Este a szállodában Kimy még Vic-nek sem vette fel a telefont, a valaha létezett Bill Kaulitz-ról pedig hallani sem akart. Már tudta, hogy csak illúzió.

*
Kedves Kimy!

Nem csodálkozom, ha nem akarsz beszélni velem, de remélem, eljut hozzád a levelem. Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon szégyellem magam a viselkedésemért, de valóban nincs mentségem. Amit a divatbemutató után mondtam neked, abból az összes szó igaz volt. Tényleg te vagy az a lány! Emlékszem rád! Nem tudsz átverni, én voltam az az énekes. Itt van bennem az a kisfiú, aki akkor voltam. Gondoltam rád utána is. Emlékszem remegett a lábam és minden erőmmel azon voltam, hogy tudjak tovább énekelni. Megbántottalak, és ezt nagyon sajnálom. Nem gondoltam hogy valaha is viszontlátlak, pedig kerestelek téged! Kerestelek az álmaimban. Most talán nevetsz, vagy nem hiszed el, amit mondok, pedig így volt. Megőrültem… olyan volt az az egy másodperc mintha hirtelen megállt volna a föld. Nem forgott, nem múlt az idő, nem volt semmi, csak te meg én. Fogalmam sincs, hogy te mit gondolsz, de én szeretnék legalább még egy, utolsó olyan pillanatot. Holnap után koncertet adunk New York-ban a Times Sqeer-en. A levél mellé küldök egy V. I. P jegyet. Remélem, eljössz és adsz nekem egy lehetőséget, hogy bocsánatot kérjek, és hogy bebizonyítsam én vagyok az az énekes. Mert tényleg én vagyok az! Magam miatt mondom! Szeretnék megint az a fiú lenni.

Üdvözlettel: Bill Kaulitz

-Na mit ír? –kérdezte Vic kíváncsian.
-Semmi különöset. –suttogta Kimy hevesen dobogó szívvel, az arcát pedig elöntötte a forróság.
-Szóval bocsánatot szeretne kérni és meghívott a New York-i koncertre?
-Igen. –nevette el magát Kimy és izgatottan remegő kezéből az asztalra hullott a levél.
-Ugye elmész?
-Nem hiszem. –mondta a lány a szemét lesütve. –nem tűnik jó ötletnek. Félek tőle…

*
-Félek tőle Tom! –mondta Bill, miközben idegesen csavargatta a haját.
-Ugyan mitől? Ez csak egy lány…
-Nem. Ő nem csak egy lány! Ő az a lány! Tudod az, akire gondolni szoktam, mikor megkérdezik, hogy milyennek képzelem az igazit.
-Hülye vagy! Komolyan nem értem mi van veled. Ez most akkor egy randi? –Tom felvonta a szemöldökét és hatalmas idézőjeleket rajzolt a levegőbe a "randi" szó közben.
-Nem tudom. –dünnyögött Bill elgondolkozva az állát pedig a kezébe támasztotta.
-Én meglepődnék rajta! –röhögött a gitáros. –elvégre olyan ritkán van az hogy te randizol, mint az, hogy én nem!
-Köcsög! –háborgott Bill idegesen.
-Inkább koncentrálj a beéneklésre, már csak öt percünk van!
-Már kész vagyok! –morogta idegesen Bill, majd még egyszer átolvasta a dalszövegeket, amiket már rég kívülről tudott.
Mikor kiléptek a Times Sqeer-en felépített hatalmas színpadra, óriási sikítás fogadta őket. Bill lelkesen elmosolyodott és a magasba lendítette a kezét. Elkezdődött a koncert. Az énekes végig csak azt az egy arcot kereste a tömegben, de Kimy nem volt sehol. "Hol van? Hol lehet? Miért nincs itt?"
A koncert pillanatok alatt elrepült Billnek fel sem tűnt, automatikusan csinált már mindent. Az utolsó szám után, kifújta magát, de intett Tomnak, hogy még ne menjenek le a színpadról. Odarohant a bátyjához és izgatottan remegő térdekkel kezdett el a fülébe suttogni.
-El tudnád most játszani a Heilig-ot? –kérdezte reménykedve.
-El. –bólintott Tom csodálkozva. –de miért?
-Csak kérlek, tedd meg értem! Nagyon fontos lenne!
-Rendben.
Bill intett Georgnak és Gustavnak, hogy lemehetnek, majd újra a mikrofonhoz lépett.
-Nem tudom, hogy hallja-e akinek éneklem, de egy bocsánatkérés képpen szeretném elénekelni a Heilig-ot. Tom fog hozzá gitározni. Csak annyit szeretnék mondani, hogy… -Bill elakadt, ahogy a színpad szélén, jobbra észrevette az a nagy kék, áhitattól remegő szempárt. Bill lassan Kimy felé fordult és kinyitotta a száját, de megszólalni nem tudott. A szemük találkozott, Kimy pedig halványan elmosolyodott. –ha rám nézel, az vagyok, aki lenni akarok. –mondta Bill, majd elkezdte énekelni az utolsó dalt. Mámorító, megszállott hangja szinte illatként töltötte meg a levegőt, amit Kimy akaratlanul is belélegezett. Miközben Bill énekelt, végig a lány szemébe nézett, a dal végén pedig elmosolyodott. Kimy áhitattal nézte, ahogy a magas alak elindul felé, majd óvatosan leugrik a színpadról. Nem húzta őt fel magához, nem hozatta fel, ő ereszkedett le.
-Hát eljöttél? –kérdezte Bill boldogan, és a kezei felkúsztak a lány karjaira.
A tömeg döbbenten hallgatott, csak halk és értetlen suttogásuk törte meg a csendet.
-Igen. –bólintott Kimy, majd zavartan a nagy tömegre pillantott.
-Gyere, menjünk innen! –megfogta a lány kezét és elkezdte őt kifelé húzni a tömegből.
-Hová megyünk? –kérdezte Kimy értetlenül, mikor már a Times Sqeer mellékutcáit járták.
-Nem tudom. –mondta Bill mosolyogva, majd megállt és kíváncsian méregette a lányt. –megmutatod még egyszer? –kérdezte izgatottan.
-Micsodát? –értetlenkedett a lány.
-A kezedet. –suttogta Bill.
Kimy felmutatta a csuklóján a tetoválást, de még mindig csak hitetlenkedve nézett az énekesre.
-Igazi vagy? –kérdezte csillogó szemekkel.
Bill nem mondott semmit, csak megfogta Kimy csuklóját és finom kis csókot lehelt rá.
-És te az vagy? –tette fel ő is a kérdést halványan elmosolyodva, ahogy érezte, hogy a lányt kirázza a hideg.
Kimy félve nézett fel az énekesre.
-Megölelhetlek? –kérdezte miközben még mindig kételkedve nézett Bill arany szemeibe.
Bill átkarolta és magához szorította a lányt.
-Igazi vagyok. –suttogta sóhajtva, miközben beszívta a lány édes illatát és ujjait annak hajába fúrta. –haragszol még rám?
-Csalódtam. Nem haragszom. Egyszerűen csak csalódtam.
-Jóvá tudom még tenni?
-Talán.
Bill elengedte Kimyt és elmosolyodott.
-Mit csinálsz? –kérdezte a lány csodálkozva mikor az énekes elkezdte feltűrni a pólója ujját, egészen a válláig. –te… uramisten. –Kimy döbbenten nézett az énekes karjának belső oldalát díszítő kis feliratra. "Heilig"
-Az után az este után csináltattam. Soha nem akartalak elfelejteni téged.
-Még mindig nem hiszem el, hogy te vagy az. Ilyen voltál akkor is, mikor a szemembe néztél.
-Kirázott a hideg és megállt az idő. Te is érezted?
-Igen, éreztem! –nevetett Kimy ahogy az énekes arcát figyelte.
-Mit gondolsz, létezik szerelem első látásra? –Bill kíváncsian nézett a lányra, miközben kisimított egy kusza vörös tincset Kimy arcából.
-Nem tudom. –sóhajtott Kimy.
-Akkor… -Bill elmosolyodott és nagy kezei közé vette Kimy arcát. –csukd le a szemeid.
-Miért? –értetlenkedett a lány.
-Bízz bennem! –Kimy behunyta a szemeit, Bill pedig óvatosan végigsimította az arcát, majd egészen közel hajolt hozzá. –most nyisd ki. –kérte kedvesen, Kimy pedig felpillantott rá. –na? Most már létezik? Mert én úgy érzem, hogy…
-Talán… -suttogta Kimy lesütött szemekkel.
-Szeretlek! –bukott ki a szó Billből. –tudom, hogy őrültség és hogy nem bízol bennem azok után, ahogy veled viselkedtem…
-Tudom, hogy őrültség de azok után is, ahogy velem viselkedtél, úgy érzem képes, lennék követi téged akár a világ végére is.
-Szóval mégis csak létezik szerelem első látásra? –kérdezte Bill mosolyogva.
-Már akkor is létezett. –válaszolt Kimy és a csuklóját díszítő "Heilig" feliratra pillantott, majd átölelte az énekest.
-Hogy lehet, hogy máris megbocsátottál?
-Mi értelme lenne veszekedni és gyűlölködni? Utálom ezt. Már tudom, hogy tényleg te vagy az!
-Soha ne menj el többet, kérlek!
-Soha ne hagyj egyedül! –Kimy szemrehányóan elmosolyodott, közben pedig érezte, hogy Bill ujjai ismét a csuklójára fonódnak.
-Pont ilyen voltál az álmaimban. –suttogta Bill, majd lassan kissé remegve, megcsókolta Kimyit.

Ments meg! 7. Rész

Köszönöm mindenkinek a szavazást, Rea oldalán, még akkor is ha volt egy kis "zűr" a szavazatok hirtelen egekbe ugró számával...

Az új rész, egyfajta... hát kis bukkanó számomra. Innen gyorsan le tudnám zárni, mert mostanában ezen gondolkoztam. Ha tetszett légyszíves írjátok meg itt, vagy facebookon és akkor (gondolom) lesz folytatás is. 

Jó rettegést, meg mindent!:$

Puszi Darkside

Jah és a beszúrt zene kötelező!!! Megdobja... a hangulatot:)

"Ahol dönthetsz élet és halál között."

Hideg volt a tavaszi este.  Sötét felhők gyülekeztek a csendes kis kertváros fölött. Az egyik kertesház emeleti ablaka halkan kitárult. Egy fiú mászott ki az ablakpárkányra és óvatosan körbenézett. Vigyázva az ablak alatt álló fa ágába kapaszkodott, és megpróbált leereszkedni. Tompa puffanással zuhant a földre.

-Francba! –nyögte miközben négykézlábra állt.

Gyorsan leporolta magát és megdörzsölte a kezeit, majd elindult a kocsija felé.

Az audi hangosan felbődült, Seth pedig félve indult el vele.

Gyorsan megérkezett az elhagyatott raktárépülethez és ki is pattant a kocsiból. Amint meglátta a helyet fellángolt benne a düh. A nagy vasajtó nyitva volt, enyhe világosság szűrődött ki a résből. Seth átmászott a kerítésen, majd hirtelen megállt, amint néhány méterre az ajtótól az épület sarkánál megpillantott két ismerős alakot.

-Seth? –az egyik alak megszólította a fiút rekedtes hangján, mire az zavartan elfordította a fejét.

-Bocs, ha zavarok. –nyögte a tarkóját vakarva, de még mindig nem nézett vissza.

-Te meg mi a francot keresel itt? –kérdezte a másik, a magasabbik, ahogy pedig közelebb lépett, Seth hosszú szőke haj libbenését látta a sötétben.

-Milo miatt jöttem! –válaszolt a fiú suttogva.

-Miért nem szívódsz fel kölyök? –kérdezte Theo idegesen.

-Azért amiért te sem! Bár azt hiszem neked van más okod is itt maradni. –Seth Sharonra pillantott, majd közelebb lépett a lányhoz. –nem is igaz, hogy a csajokra buksz ugye? Csak Milo miatt kamuzol! Félsz tőle igaz?

-Igen. –suttogta a lány.

-Hát én nem. –mondta Seth és az ajtóhoz lépett.

-Ne balhézz! –kérte Sharon, de addigra a fiú már belépett.

-Ezt nem hiszem el! –csattant fel azonnal Milo örömteli hangja. –Seth! Hát visszatértél! –a bandavezért felállt és a fiú elé rohant, majd átkarolta és a régi kanapék közé kísérte Seth-et. –nem tudod mennyire vártalak! És nem tudod, hogy Adam mennyire várt! Alig várja, hogy jól leszopd! –Seth meg sem hallotta Milo szavait, automatikusan levágódott az egyik kanapéra Adam mellé.

-Jól vagy? –kérdezte Adam aggódva és ijesztően beesett arca megfeszült.

-Ja. –nyögte Seth, de nem reagált, miközben a fiú átkarolta.

-Mivel szolgálhatlak ki? –kérdezte Milo, miközben felrúgta a csapóajtót a földről. –Adam épp az új anyagot teszteli.

Seth kérdőn nézett a fiúra, mire az egyenesen az arcába lehelte a füstöt.

-Állat! –jegyezte meg Seth, miközben ő is beleszívott a cigibe. –de most nincs kedvem füvezni.

-Akkor mit szeretnél? –kérdezte Milo a szemöldökét rángatva.

-Heronit! Csak tiszta heroint…

-Persze! –vigyorodott el a diller és leereszkedett a csapóajtó alá. Néhány másodperc múlva vissza is jött az előkészített tűvel. –belőjem én vagy csinálod te? –kérdezte gonoszul mosolyogva.

-Majd én! –nyögte hirtelen Adam, Milo pedig dühösen nézett rá.

-Ricky hol van? –kérdezet Seth, miközben Adam a kezébe vette a tűt, ő pedig feltűrte a pulcsija ujját.

Adam arca megrándult, de nem válaszolt.

-Túllőtte magát. –válaszolt a vállát megrántva Milo, Seth torka pedig azonnal elszorult.
Adam végignyalta tűt, (a sterilizálás helyett) majd megütögette Seth alkarját.

-Mehet? –kérdezet a füvescigivel a szájában, és a homlokát ráncolta.

-Ja. –nyögte Seth és lehunyta a szemét. "Csak öt másodperc, csak öt másodperc, csak öt kibaszott másodperc… " –istenem! –Seth kinyitotta a szemét és hátravetette a fejét, majd felsóhajtott. –ez kurva jó cucc! –suttogta elkábulva.

-Bírod? –kérdezet Adam suttogva, miközben megsimogatta Seth véraláfutásos kezét.

-Rohad jó! –nyögte Seth miközben lassan lecsukta a szemét.

-Theo és Sharon hova a picsába tűntek? –kérdezte Milo idegesen és elindult a kijárat felé, majd el is tűnt.

-Miért jöttél vissza? –kérdezte gyorsan Adam, hirtelen felélénkülve.

-Milo miatt.

-Belőve nem fog menni. –sóhajtotta Adam miközben Seth arcát figyelte. –mi történt veled… miután elvittek?

-Börtönben nem voltam csak a rendőrségen. De az is borzasztó volt. Aztán kihoztak és… a saját pénzemből fizettem a károkat. Utána történt egy baleset a kutyámmal, közben pedig kezdtem kitisztulni. Iszonyatos volt, mert akkor jöttem rá igazán, hogy megint függő vagyok. Nagyon hiányzott. Lassan már több mint három hete tiszta vagyok. Vagyis az voltam.

-Milo azt mondta, hogy kár volt téged felnyomni, mert hogy valamiért baszottul különlegesnek tart téged. De ugyanakkor szerintem tetszett is neki. Nagyon jól szórakozott.

-Te tudtad, hogy Sharon igazából nem is leszbikus? –kérdezte hirtelen Seth felemelve a fejét.

-Ja. –bólintott Adam. –de ne beszélj róla! Sharon jó színész, nem bukik le, ha mi nem pofázunk. Milo csak így hagyja békén. Meg is ölné, ha tudná, főleg ha rájönne, hogy Theo-val együtt vannak.

-És Ricky? Tényleg…?

-Ja új cucc volt és sokkal erősebb, mint amivel eddig lőtte magát. Milo nem mondta és ugyanannyit adott neki. Kurva nagy gáz volt! Theo megpróbálta neki beadni az adrenalint meg minden de nem történt semmi. Milo meg azt mondta, hogy ide nem hívhatjuk ki a mentőket, mert akkor később jönnek a rendőrök és megtalálják a pincében a cuccait. Theo-nak el kellett vinnie, vissza a város felé. Mikor visszajött annyira sírt. Csak ledobta az út szélére és felhívta a mentőket. Azt mondta, hogy megvárta volna őket, de be volt állva és azonnal észrevették volna rajta. Még mikor mesélte akkor is rázta a hideg. Milo meg leszarja. Akkor egy patkány.

Seth hallgatott. Sharon és Theo közönyös képpel Miloval beszélgetve jöttek vissza, és szintén leültek. Sharon rágyújtott egy szál cigire és beidegződött fiús mozdulataival fújta ki a füstöt.

Egy óra múlva már az egész helységet megtöltötte a tömény füst. Milo, Adam és Theo egy-egy jointot szívtak. Sharon éppen Seth újabb adagját lőtte be. Adam félt, hogy esetleg túllövik a fiút, ezért nem merte ő belőni a szert. Az asztalon gyülekeztek az üres sörösüvegek, miközben Seth ereiben újra elvegyült a heroin.

-Semminek nem kell értelmet keresni, nem kellenek okok, nem kell gondolkozni, csak csinálni a dolgokat. Ez a boldogság titka. –Milo szentül meg volt győződve róla, hogy amit mondd az úgy is van, Seth pedig nem vonta ezt kétségbe. Miközben lerogyott, felborított pár üveget, amik csörömpölve törtek össze a földön. –emlékszem a gimiben mindig lenyeltük ezeket. –nyögte Milo kábán, miközben az apró szilánkokra nézett.

-Ezeket? –kérdezte Seth és felvett egy szilánkot a földről, közben pedig majdnem lefejelte a kis asztalt, amin a többi üveg állt.

-Ja. Arra fogadtunk, hogy ki tud többet lenyelni.

-Ez egy nagy faszság! –morogta Sharon miközben vádlón nézett Milora. –szétvágta volna a torkodat.

-Édesem, mondd csak mennyire látod szétvagdaltnak a torkomat? –Milo gúnyosan felvett egy kis szilánkot a földről, majd a fogai közé vette azt. –figyelj! –mosolygott majd egy korty itallal együtt lenyelte a szilánkot.

-Bazmeg! –hördült fel Seth döbbenten. –kibaszott egy állat vagy!

-Nyugi már kölyök! Tudod, hogy a börtönökben mi mindent lenyelnek a fegyencek, csak hogy legalább a börtön kórházáig kijussanak?

-Hülyeség. –Seth hátradőlt és lehunyta a szemeit.

-Fogadjunk, nem mernél egyet sem lenyelni! –nevetett fel Milo, gonosz eszelős tekintetével.

Seth szemei kipattantak és előrehajolt. Pont szemben ült a bandavezérrel.

-Fogadjunk, hogy lenyelek hármat! –mondta bátran a mellette ülő Adam pedig összerezzent.

-Úgysem mered! –vigyorgott Milo.

-Na figyelj! –Seth a szájába vette az apró szilánkot, majd nagyot húzott az egyik sörösüvegből. A szilánk kellemetlenül szántotta végig a torkát, egy másodpercig azt hitte, hogy a száját elönti a vér keserű íze, és levegő után kap, de végül nem történt semmi. Adam megkönnyebbülten felsóhajtott, Sharon is kiengedte a visszatartott levegőt és kifújta magát. Seth felpillantott Milora de a bandavezér arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Theo feszengett. A fiú a szájába vette a következő szilánkot és azt is gyorsan lenyelte. Közben elkezdte érezni, ahogy felfordul a gyomra az alkohol és a drog keveredésétől.

-Semmi nem vagy! –suttogta Milo Seth szemei közé, sötét, elboruló tekintettel.

Seth lenyelte a harmadik szilánkot is, majd elvigyorodott.

-Nagyon ügyes! –forgatta a szemeit Milo és felállt, majd megkerülte az asztalt. –de ez nem fájdalmas. Itt csak merned kell kockáztatni. –Milo Seth arcába fújta a füstöt, majd elgondolkozva nézett le a kanapén ülő fiúra. –tudod a faterom, nagy piás volt. Rengeteget bántott engem. Eleinte csak mikor anyuci nem volt otthon. Aztán kitalálta, hogy hogyan okozzon nekem fájdalmat, úgy hogy az anyám ne vegye észre. –a bandavezér előre hajolt és Seth vállára tette a kezét. –a szemembe nézett, a vállamra tette a kezét és a hüvelyk ujjával elkezdte szorítani a kulccsontom. –Seth szótlanul tűrte az egyre erősebb szorítást, miközben úgy érezte a csont, amit Milo szorít másodperceken belül, megadja magát, és egyszerűen kettéroppan. –annyira fájt! Pont annyira, mint most neked. De nem üvöltöttem, mert tudtam, hogy akkor még sokkal jobban fájna. Nem mertem, érted? Nem mertem üvölteni! –Seth összeszorította a fogait és már várta azt a tompa reccsenést, de nem történt semmi. Milo elengedte a következő pillanatban, viszont a cigije már ott füstölgött Seth nyaka alatt. A legroszabb az volt benne, hogy senki nem állította meg. Szabadon kínozhatott másokat. Seth a mellkasához kapott és beharapta az ajkait, ahogy megtapintotta a szinte még mindig égő sebet.

-Ezért megöllek! –suttogta dühösen, de amint felállt volna Milo hatalmas ütése elterítette.

-Jézusom Milo! –csattant fel Sharon ijedten.

Adam rémülten próbálta felrángatni Seth-et miközben Milo a fiú bordái közé rúgott.

-Úristen Milo állj le! Kérlek, állj le! –kiabált a lány, Theo pedig próbálta lefogni a bandavezért.

-Gyere! –kiabált Adam Seth-nek, miközben a fiú karját rángatta.

A fájdalom, a drog és az alkohol azonban nem engedtek, így Adam kénytelen volt átvetni Seth karját a vállán és úgy rángatta ki őt az épületből.

-Adam vidd el innen! –kiabált Sharon kétségbeesetten, aztán egy hangos pofon elhallgatatta.

Seth nagy nehezen átmászott a kerítésen, őt követte Adam aki aggódva nézett hátra. "Vajon miket csinálhat most Sharonnal és Theoval ez a szörnyeteg?"

-Én nem… a kocsit… nem tudok most vezetni. –nyögte zavarodottan Seth, mire Adam kitépte a kezéből a kocsikulcsot, és gyorsan benyomta a fiút az autóba.

Mintha egy fájdalmas hosszan elnyújtott üvöltést hallottak volna még a raktárból kiszűrődni, de már nem álltak meg. Adam beindította a kocsit és nagy gázzal elhajtott.

Mikor megálltak a szép kertesház előtt Seth zavartan próbált beszélni.

-Te ne… nem akarom, hogy neked… ne gyere be.

-Be tudsz menni egyedül?

-Nem. –nyögte Seth és lassan megrázta a fejét. –va… vagyis de. Tudok… megoldom.

-Figyelj én lelépek. –suttogta Adam halkan. –te se menj vissza soha.

-Mi? –Seth értetlenül nézett a beesett arcú srácra.

-Eltűnök innen. Eddig Miloval laktam, de azt hiszem itt az ideje tovább állnom. Majd csak megint összeszed valaki az utcán.

-Vidd el… a kocsimat. –nyögte Seth. –majd azt mondom Billnek, hogy nem emlékszem mi lett vele. Eltűnt vagy… ellopták. Nem fogja… nem fogja bejelenteni, inkább vesz egy… egy… egy újat.

-Komolyan mondod? –kérdezte Adam csodálkozva.

-Ja. –nyögte Seth kábán. –vigyázz magadra. –suttogta majd kivágódott a kocsi ajtaján.

A fű hideg volt és nedves.

-Te is! –hallotta Adam hangját valahonnan a háta mögül, majd a kocsi egyre halkuló motorzaját.

Most pont olyan volt, mint mikor elindult. Ott térdepelt a földön. Csak most éppen készült összehányni magát. Távolról mintha hallott volna egy ajtócsapódást, majd egy vékonyka hangocskát, aki a nevét mondja, de nem tudott felnézni. Összegörnyedt és remegve elhányta magát. Az imádott audit már nem lehetett hallani csak azt a vékony kis hangot. A torkát összemaró keserű ízen kívül csak egy valamit érzett. Nem is tudta elképzelni, hogy honnan jöhet, mégis érezte azt az enyhe cseresznye illatot. Valaki megérintette a hátát, és megint a nevét mondták ő, pedig megfordult. Egy kislány volt az. A szomszéd kislány akit párszor látott már a szüleivel.

-Seth! –suttogott vékonyka hangján. –jól vagy?

-Te meg mit keresel itt? –kérdezte a fiú értetlenül. –takarodj vissza a házba és aludj tovább.

-De…

-Nem érted? Húzzál vissza aludni. Egyáltalán mit akarsz tőlem? –nem várta meg a választ ott hagyta a kislányt. Egyáltalán abban sem volt biztos, hogy a kislány valóban ott van-e. Támolyogva megindult a ház felé és elővette a kulcsait. A három fokos lépcső nagy kihívást jelentett ebben az állapotban, Seth pedig amint elesett megint elhányta magát. Nagy nehezen eljutott az ajtóig és valahogy kinyitotta azt. Ráfordította a zárat, de csak a nappaliig tudott eljutni. Képtelenségnek érezte, hogy felmenjen a lépcsőn a szobájáig. Ledőlt a kanapéra de elaludni csak hosszas forgolódás és szenvedés után tudott.

Hullottak rám a csillagok. Ahogy felnéztem csak estek le az égből. Akkor ez biztosan álom. Vagy be vagyok állva. Lehet megint valami hallucinogént vettem be. Vagy LSD-t. Nem tudom. Nem is érdekel már. Olyan nehéz elvonatkoztatni a valóságot az őrülettől. Nem éreztem semmit, csak hogy a földön fekszem. A kezeim mellettem. Próbáltam megmozgatni az ujjaim, de nem ment. Mindkét kezemet fogta valaki.

-Meg fogsz halni. –hallottam a bal oldalamról Bill hangját és tudtam, hogy ő fogja az egyik kezem. –én már lemondtam rólad.

-Nem fogsz meghalni Seth! Soha nem fogunk lemondani rólad. –határozottan más volt a kéz, ami a másik kezemet szorította.

Tehát álmodom. Biztosan álmodom. Vagy mégsem. Csak képzelem a csillogó eget de ők itt vannak velem. Itt a kórházban. Igen? Nem? Fogalmam sincs. Talán a sors iróniája, hogy mindketten az őket jelképező tetoválás mellett szorították a kezem. De miért vagyunk itt? És hol vagyunk egyáltalán? Értelmetlen minden. És mi lesz, ha felébredek? Vagy már ébren vagyok? Megint kiestek a dolgok? Lassan felálltam és ők is ugyanezt tették. Nem engedték el a kezeim.

-Álmodom? –kérdeztem tőlük félve.

-Nem. –válaszolt Bill.

-Igen. –mondta Tom én, pedig csak kapkodtam a fejem.

El akartam engedni őket, de nem ment. Egyszerűen nem ment, képtelen voltam. Ahogy jobban körülnéztem felismertem, hogy egy pályaudvaron vagyunk. Nem tudom, hogy pontosan hol de egy pályaudvaron. Ezt biztos volt! Felnéztem az égre. És akkor már értettem. Nem a csillagok hullottak az égből, hanem a hó. Gyűlöltem a havat. Mindig a karácsony jutott róla eszembe. A karácsony az, ahogyan üveges tekintettel bontogattam az ajándékaimat. Mind drága cuccok voltak. Mégsem érdekel egyik sem. Csak egy boríték rajta a nevemmel. Fekete tinta, dőlt betűk, elmosódva. Sírt miközben megírta? Talán…

Elindultunk a vonatok között. Néztem a vágányokat és a sok szerelvényt. Rengeteg volt. Több száz, biztosan. Figyeltem a táblákat, ahová az úticél volt kiírva. Mindegyik vonat mellett állt egy ilyen. Különösek voltak. "Az autópályán Tommal" –ez állt az egyiken. Csodálkozva néztem fel Tomra.

-Ez a vonat tényleg visszavinne oda? –kérdeztem csillogó szemekkel. Elmosolyodott. A tekintetéből áradt a szeretet.

-Igen. –bólintott és összeszorította a száját. Értetlenül néztem rá. Csak nem? Ugye nem a sírás kerülgeti?

Tovább mentünk a vonatok között. Figyeltem a táblákat. "A színpadon Billel" –olvastam mosolyogva. Milyen egyszerű volt akkor még minden. "A nappaliban az ikrekkel augusztus. 1-jén" –elszorult a torkom. Billee… Billee… láttam magam előtt, ahogy a kiskutya kidugta a fejét a dobozból és szinte még hallottam, ahogy Tom hatalmasat káromkodott, de ugyanakkor nevetett is. Mennyire imádtam őket akkor. Utána megkaptam életem első autóját. Nem is tudom melyik ajándéknak örültem a legjobban.

"A Kaulitz bulin" –felnéztem Billre ahogy hirtelen eszembe jutott, hogy tulajdonképpen itt kezdett minden megromlani. Már rögtön az elején.

-Bill! –szólítottam meg remegő hangon.

-Igen kölyök? –kérdezte kedvesen és elmosolyodott. Oh istenem de keveset láttam ezt a mosolyt. Pedig olyan átkozottul szerettem.

-Felszállhatok rá? –kérdeztem remegő hangon. Arra gondoltam, hogy ha visszamennék oda a vonattal, esetleg minden megváltoztathatnék. Ha nem veszem be ott azokat a tablettákat, talán soha nem jutunk el idáig.

-Igen, felszállhatsz. –válaszolt Bill mosolyogva.

-Ne, Seth! Ne szállj fel! Nem ez a megfelelő vonat. –Tom arca annyira meggyötört volt. Nem értettem, amit mondott.

-Hogy érted ezt? –kérdeztem csodálkozva.

-Csak egy vonatra szállhatsz fel, hogy mindent helyrehozz. –mondta, közben pedig megszorította a kezemet.

Lassan végighordoztam a tekintetem az előttünk álló több száz vonaton, majd elkeseredetten néztem fel rájuk.

-Hol vagyunk egyáltalán?

-Talán azon a helyen, ahol dönthetsz élet és halál között. –válaszolt Tom és körbenézett.

-Haldoklom?

-Igen. –suttogta Bill.

-Nem! –erősködött Tom és tovább húzott a vonatok között.

Nem értem. Hogy lehetne itt megtalálni a megfelelő vonatot? Hiszen annyi van belőlük. "Bill és anya esküvője" –biztosan nem ez az. Ezt tudtam. Ott már rég késő lett volna bármit is helyrehozni. Emlékszem, Tom nem volt ott. Se a templomi esküvőn, se azt esti bulin. Mikor anya és Bill az egyhetes nászútukon voltak, mi alig szóltunk egymáshoz. Annyira üresnek éreztem magam. Tovább olvastam a táblákat. "Harmadik éjszaka Lanával" –Lana… Lana… mennyire hiányzott. Olyan egyszerű volt vele minden. Akkor minden más és sokkal egyszerűbb volt. "Az asztal mellett az öngyújtóval" –jézusom. Égni fogsz te is, Tom is és minden! Hangosan üvöltött a hangom a fejemben. Ha most visszamennék akár fel is gyújthatnám az egész házat. Ez is lehet a megoldás. Végezni velük és magammal. De nem! Hiszen anya is ott volt. Akkor ő is ott égett volna el velünk együtt. Gyorsan elhessegettem a gyújtogatás gondolatát és mentem tovább, Billel és Tommal együtt. "Elrabolva Tom kocsijában" –olvastam a következő úticélt és megálltam.

-Ez lesz az. –suttogtam az ikreknek. Ha nem alszom el ott a kocsiban, soha nem álmodok a másik énemmel.

-Nem. –rázta a fejét Tom. –szerintem nem ez az.

Nem kérdeztem, hogy miért nem, egyszerűen csak hittem neki. "Riley bulija" –nem biztosan, nem. Bár ott is lett volna mit megváltoztatni. Riley… igazi barátok voltunk. Talán ő volt az egyetlen igazi legjobb barátom. Persze ott voltak a többiek, Sean és Nathan, na meg Danny. És ott volt Taylor. Taylor, akit soha nem hívtam vissza, pedig megígértem neki, hogy már az első nap beszélni fogunk. Amint eljöttem Los Angeles-ből soha többé még csak nem is érdeklődtem felőlük. "Az orvosi vizsgálatok napja" –ott már késő lett volna ott megváltoztatni a dolgokat. De hát akkor melyik az? Melyik vonatra kell felszállnom? Rengeteg mellett elhaladtunk. Voltak, amelyek elgondolkoztattak. Talán ez az! Vagy talán ez! –de Tom mindig leállított. Bill nem szólt bele, felőle felszállhattam volna akár a legelsőre is. Talán az lett volna a legjobb, ha visszamegyek az autópályára Tommal és ott kiugrom a kocsiból. Hirtelen belegondoltam, hogy milyen pillangóhatást idéznék elő ezzel. Tom nyomorutul, a bűntudattól üldözve élné le az egész életét. Nem azt nem lehet!

Ahogy hátra pillantottam döbbenten vettem észre, hogy a vonatok, amikre nem szálltam fel eltűntek. Csak a hóval borított vágány maradt a helyükön. Fogytak a lehetőségeim. És hirtelen már nem is olyan sok lehetőség volt hátra.

Tovább menten egyre izgatottabban. Meg kell találnom azt a vonatot. Egyre többet és többet hagytam magam mögött. Bill és Tom mindvégig a kezemet szorítva követtek. Kirázott a hideg. A hópelyhek elnehezítették a szempilláim. A gyomrom görcsölt, és egyre jobban fáztam. "Fény derül Bill hazugságára" –nem ez az. "Tom az apám" –nem ez az. "A fürdőszobában, egy borotvapengével a számban" –talán ez lehet. Csak le kéne nyelni azt a szart. Nem fájna!

Tom tovább húzott. Megint hátra néztem. Végtelen hosszú sínek egymás mellett, de már a szerelvények nélkül. Nem volt hátra, már csak öt vonat. "Az első pofon Tomtól" –nem. "Az új ház konyhájában Billee-vel" -nem. "Hat évesen magányosan suttogva az ágyban" –nem. Vagy talán… mire megfordultam a vonat már eltűnt. Egy percre azt hittem megtaláltam. De mégse. Már csak kettő volt hátra. "A párizsi Tokio Hotel koncert előtt" –ez az!

-Ez az! –csattantam fel. Ha itt nem találkozunk, akkor mindannyian nyugodtan élhetünk tovább. Igen! Biztosan éreztem, hogy megtaláltam a jó vonatot. Bill a bal oldalamon állt, közelebb az utolsó vonathoz. Lenéztem a földre. Kis repedés szánkázott végig köztünk. Villámgyorsan hasított belém a felismerés: elszakadok tőle! –nem azt nem lehet! A repedés egyre nagyobb lett. Bill hirtelen magához rántott és Tommal együtt átzuhantunk mellé.

-Ne! –kiáltottam, ahogy eltűnt a vonat. –nem, nem, nem!

Rettegtem az utolsó vonat úticéljától, fogalmam sem volt róla, hogy hová mehet, mégis felnéztem rá. Lassan elolvastam a táblát… majd újra és újra. Megszorítottam Bill és Tom kezét, a szemem pedig megtelt a könnyeimmel. "A születésem előtt, kilenc hónappal, németországban" –ez nem az én vonatom. Tudtam, hogy nem az. Hiszen én nem voltam ott, nem változtathattam volna meg a dolgokat. Bill és Tom várakozva néztek rám. Nagyot sóhajtottam és lassan elengedtem a kezüket. Ha ők elmennek ezzel a vonattal, megváltoztathatnak mindent. Én nem fogok megszületni, úgy pedig minden… minden tökéletes lesz. Bill és Tom kérdőn néztek rám.

-Soha egyikőtök se nézzen az anyámra. –kértem keserű szájízzel, erőltetetten mosolyogva.

Tom nem mondott semmit, Bill is csak felsóhajtott. Végül lassan mindketten felszálltak a vonatra. Elfordítottam a fejem lehunytam a szemeim és vártam. Egy perc múlva mikor felnéztem a vonat már nem volt sehol. És most mi jön? Várom a halált? Várom, hogy Bill és Tom a múltban egészen másképp csináljanak mindent? Nem történt semmi. Mintha valahonnan tompa hangokat hallottam volna de semmi mást. Féltem. Rettentően féltem. Aztán a végeléthatatlan hózuhatagban hirtelen észrevettem valami sárgás fényt. Azon a vágányon közeledett, amin az utolsó vonat elment. Nem akartam megtudni, hogy mit hoz felém. Nem akartam tudni, hogy mi fog leszállni róla. Leugrottam a peronról, egyenesen a sínekre. A vonat fütyült és szikrázó kerekekkel fékezni kezdett, de nem tudott megállni, és hatalmas erővel a mellkasomnak csapódott. Mintha csak szilánkokra törtem volna hirtelen… a szám megtelt levegővel, az ereim kitágultak aztán hatalmas erővel becsapódtam…

-Hát ez remek! Összehányta az egész kertet, a lakást, most meg itt fekszik eszméletlenül a nappaliban. Undorító ez a gyerek!

-Bill! –idegeskedett Nina miközben a kanapén fekvő fiú mellett állt és a férjével veszekedett.

-Sajnálom, de ezen nincs mit szépíteni! Seth felelőtlen. Bármit megtenne a drogért. Nem érdekli, hogy mennyire kell lealacsonyodnia. Függő és kész! Reménytelen!

-Anyu… -Seth kinyitotta a szemeit, Nina pedig azonnal mellette termett.

-Kicsim! Kicsim, jól vagy?

Bill félrelökte Ninát és felrántotta a fiút a kanapéról.

-Te szemét kis dög most utoljára játszottad el ezt velünk. Esküszöm, beváglak az elvonóra ott a helyed. Aztán ha kijössz mehetsz egy javítóba. Visszasírod még a gimit, hidd el! Fizetem itt neked a drága iskolát te meg közben szarsz a pénzemre és elbaszod az életed! De tudod mit Seth? Amint elmúltál tizennyolc, azt csinálsz amit akarsz. Onnantól a rendőrökre vagy bízva. Most viszont azt csinálod, amit én mondok.

-Neked meg mi a geci bajod van? –kérdezet Seth, Bill pedig dühösen visszavágta őt a kanapéra.

-Hol van a kocsid? –kérdezte Bill idegesen.

-Nem tudom. –hazudott a fiú a fejét rázva.

-Remek!

-Bill, kérlek… -Nina óvatosan megpróbálta megsimogatni a fiát.

-Istenem Nina vedd már észre, hogy teljesen kikészít! Tök tudatosan csinálja, csak hogy megőrüljek tőle és visszamehessen Tomhoz. Direkt nem akar rám hasonlítani, mindenben amit csinál Tomot helyezi előtérbe, róla írja a dalait, vele álmodik…

-Honnan tudod, hogy róla írok? –Seth, hirtelen elsötétülő tekintetével nézte az énekest.

-Mostanában nem szoktál gitározni? –kérdezte Bill gúnyosan.

-Nem. –válaszolt suttogva Seth.

-Akkor meg miért írsz ilyen dalszövegeket? –kérdezte Bill felháborodva és meglengett egy papírt a fiú előtt. –"Daddy, I Love You" ez a címe igaz?

-Igen. –suttogta Seth dühösen.

-"Apa szeretlek, mert rosszabb vagy mint én, szeretlek mert nagyobb csalódás vagy a világnak mint én, szeretlek, mert anya elhagyna téged a rosszfiúért, szeretlek, mert kétszínű vagy, félsz és szeretlek, mert ez a dolga egy hősnek, hogy szeresse a nyomorultakat, az olyanokat mint te meg én…" -Bill egy pillanatra felnézett a papírból, majd szánakozva elvigyorodott.

-Elmondja, amit veled kapcsolatban érzek. –jegyezte meg a fiú halkan.

-Utálsz, igaz? UTÁLSZ!!! –ordított Bill a földhöz vágva a dalszöveget.

-Igen utállak! –kiabált Seth dühösen.

-Hát tudod mit Seth? Én is utállak! Fogalmam nincs, hogy miért de utállak. Egyszerűen nem tudnám megnevezni, hogy mi az, ami ennyire idegesít benned. Talán az, hogy egy rohadt kis buzi vagy! Vagy talán az, ahogyan énekelsz. Méginkább lehetséges, hogy a zenéd az, ami ennyire irritál, vagy az, ahogyan kinézel, vagy a ruháid, vagy a stílusod, vagy az együgyűséged és az alpáriságod! A franc se tudja mi ilyen kibaszott idesegítő benned… de várj csak! Azt hiszem megvan! A szemed az! És az a rohadt csalódottság a tekintetedben… egyszerűen arra késztet, hogy megvesselek!

-Mégis hogyan kéne rád néznem? Mit kéne mondanom? Jaj fater, szétbasztad az életem, de azért szeretlek! Nem, nem fogok ekkorát hazudni! Nem szeretlek!

-Jó, mert én sem szeretlek téged! –kiabált dühösen Bill.

-Király! –ordított Seth is. –akkor miért kellett engem idehozni? Miért szakítottál el Tomtól?

-Azért mert csak teher voltál neki is! –mondta gonoszul az énekes, mire a fiú szája azonnal megremegett. –gyűlölt érted? Gyűlölt és megvetett téged! Undorodik tőled te kis rohadék!

-Te szemét! –kiabált a fiú és meglökte az énekest. –elbasztad az életem! Soha nem kellett volna anyám közelébe menned!

-Soha nem kellett volna megszületned!

Csattanás… Seth az arcát fogva nézett fel az énekesre, miközben minden erejével azon volt, hogy csak most az egyszer ne sírja el magát.

-Bill! –kiabált Nina kétségbeesetten. –az isten szerelmére normális vagy?

-Szívem figyelj! –kezdte az énekes kicsit visszafogottabban a mentegetőzést, de Nina nem hallgatta meg, csak maga mellé rángatta Seth-et.

-Nem hiszem el! Mi a fene van veled? –Nina magához szorította a fiát és fásultan nézett fel a férfira.

-Figyelj, sajnálom. Ezt tényleg nem kellett volna, de elvesztettem a türelmem és Seth is…

-Itt most nem ő volt a hibás. –mondta Nina és most először bátran szembeszegült az énekessel.

-Sajnálom, de muszáj volt. Szerinted mégis, hogyan kéne őt megtanítanom rá, hogy tiszteljen?

-Nem tudom! –kiabált a nő kétségbeesetten. –sosem gondoltam volna, hogy pont te leszel az, aki feladja és így fogja majd ráerőltetni a szeretetet.

-A szeretetet? –kérdezte Bill és hörögve felnevetett. –szívem ez már rég nem a szeretetről szól! Én csak próbálom őt elviselni!

-Mi történt veled? –suttogott Nina fájdalmasan elcsukló hangon.

-Elmondom mi történt! Megismertem egy gyereket… egy gyereket, aki elcseszte az életem!

-Fejezd már be! –kiabált hirtelen Seth és előre lépett az anyja mellől.

-Most azt hiszed bátor vagy mi? –kérdezte gúnyosan Bill és végigmérte a vézna gyereket. –kiállsz az anyád mellett, igazán hősies!

-Rohadt szemét! –morgott a fiú és agresszívan Billre villantotta a fogait.

-Szívem kérlek! –kezdte újra az énekes és egyenesen átnézett a gyereken.

-Hagyd őt békén! –mondta Seth figyelmeztetően.

-Ne pofázz bele kölyök! –legyintett Bill és még mindig nem nézett a fiúra.

Seth keze ökölbe rándult és villámgyorsan villogni kezdtek előtte a képek az előző estéről, mikor Milo egyszerűen csak megszorította a vállát ő mégis átkozottul szenvedett. Gyorsan tett egy lépést az énekes felé, majd a férfi vállára tette a kezét.

-Többé te nem fogod megmondani nekem, hogy mit csináljak! –jelentette ki Seth, mire Bill sötét pillantásával szinte megkínozta őt.

-Ha nem veszed le rólam, esküszöm eltöröm a kezedet! –fogadkozott az énekes, a fiú szeme pedig azonnal fellángolt.

-Nem tudod mennyire vágyom rá, hogy tényleg el akard törni! –nevetett gúnyosan Seth és erősen szorítani kezdte az énekes kulccsontját.

A Milo által ígért reakció nem maradt el. Bill arca fájdalmasan megfeszült, de nem csinált semmit, tűrte a fiú érintését. Közben pedig egyre inkább megijedt Seth-től, mert látta, hogy tényleg semmilyen hatása nincs a gyerekre.

-Seth, elég legyen! –szólt közbe Nina visszafogottan.

-Nem! –kiabált a fiú az énekes arcába és még erősebben szorította Bill vállát. –nem fogsz engem tovább kínozni! És anyámat se fogod!

-Ő feleségem, te kis szemét!

-Én pedig a fiad vagyok. Te viszont… te csak egy idegen vagy. Egy idegen, akinek elsőre elvesztem a tekintetében. Láttam mindent… mindent a szemedben, érted? Ott volt az egész életem, láttam a jövőmet. De nem ilyennek! Hiába ismertelek meg, még most is csak egy idegen vagy. Hangtalan, élettelen, jelentéktelen. A szemedben pedig nincsen semmi. Se jövőmet, se a múltamat nem találom. Nem látom benne magamat, vagy anyát.

-Igazán művészi! –jegyezte meg gúnyosan Bill, és lerántotta magáról Seth kezét, majd az öklét a fiú hasába vágta.

-Bill! –sikoltott fel Nina és döbbenten nézett az énekesre, majd azonnal a fiához rohant. –Jól vagy? –kérdezte a fiútól, aki kezeit görcsösen a hasára szorította és a hatalmas fájdalomtól mereven előre görnyedt.

Seth nem válaszolt, csak összeszorította a szemét és fuldokolva kapkodott levegő után. A gyomra összerándult az óriási erejű ütéstől, a szeme bekönnyezett, nem látott rendesen, a fájdalom még az agyát is lebénította. Mikor végre sikerült levegőhöz jutnia pánikolva remegő kézzel támaszkodott meg a kanapén és fuldokolva felköhögött. Kezét a szájára tapasztotta és döbbenten eszelősen lángoló szemekkel nézett fel az énekesre.

-Seth, ugye jól vagy? –kérdezte Nina aggodalmaskodva.

-Persze, hogy jól van! –mondta Bill a kulccsontját dörzsölve és a kezénél fogva durván felrántotta a gyereket.

Seth keze leszakadt a szájáról és a tenyeréből kifolyt a vér, le az ujjain, majd lecsöpögött a szőnyegre. A fiú zihálva nézett az énekes szemébe, de a köhögőrohamoktól beszélni már nem tudott.

-Jézusom Seth! –kiabált rémülten Nina, ahogy a fiú a hasát fogva összeesett. –Bill! Bill ez belső vérzés? –kérdezte rémülten, ahogy lerogyott a fiú mellé, Seth pedig egyre több vért köhögött fel.

-Mi? –Bill lenézett a földön szenvedő gyerekre. –Honnan tudjam? Mit jelent, ha belső vérzése van?

-Azt, hogy meg is halhat!

-Az nem lehet. Én csak meg ütöttem de… az nem lehet, hogy attól vérzik.

-Mindegy, hogy mitől, de vérzik!

-Én ezt nem értem. Nem üthettem ennyire nagyot. Lehetetlen, hogy ettől belül elkezdjen vérezni. Egyébként is…

-Bill, percek alatt elvérezhet!

-Ugyan már! Semmi baja nem lesz…

-Normális vagy? –kiabált Nina kétségbeesetten. –akkorát ütöttél, hogy azonnal vérezni kezdett.

-Szóval most haldoklik? –kérdezte Bill és döbbenten hajolt a gyerek fölé.

-Te biztosan megőrültél! –nyögte Nina kétségbeesetten, majd gyorsan felállt. –gyerünk, segíts! Emeld fel! –a nő utasítására Bill az ölébe vette a gyereket, majd követte a rohanó nőt ki az udvarra. –tedd be a kocsimba! –adta ki a következő utasítást Nina, miközben sietve elővette a kocsikulcsát. –mondom az én kocsimba! –ismételte kiabálva, mikor Bill a saját autójába akarta tenni a fiút. –finoman tedd le az első ülésre. –Nina gyorsan beült a kocsiba és még mielőtt az énekes beülhetett volna lezárta az ajtókat.

-Nina! Mit csinálsz? –kiabált Bill, miközben a nő megfordult a kocsival.

-Egyedül megyek! Tizenöt évig tökéletesen boldogultam vele egyedül is. És akárhogy kerül ki a kórházból én most nem akarlak mellette látni téged!

FIGYELEM!!!! (Megint)

Sziasztok! 

Örömmel tudatom, hogy Babanagini, Kimy és Dia versenyén bekerültem a legjobb öt közé, mostantól pedig, lehet szavazni. Ha olvastátok az "Egy test két lélek..." (http://darksideoflove-zizi.blogspot.hu/2012/08/egy-test-ket-lelek-novella.html) című novellámat és tetszett is nektek, kérlek, hogy szavazzatok rám! Több novellára is lehet szavazni, ajánlom figyelmetekbe az összeset, mert nem véletlenül ez az öt került be!http://babanaginikimyfanfic.blogspot.hu/
És továbbra is lehet szavazni (többekközött) rám, Rea oldalán! http://realfanfictions.blogspot.hu/search/label/Novella%C3%ADr%C3%B3%20verseny
Darkside-Pillangók
Tessék elolvasni a többit is!
Nagyon köszönöm, puszi

-Darkside

FIGYELEEEM!!!

Nos, ha tetszett a "Pillangók" című novellám (http://darksideoflove-zizi.blogspot.hu/2012/07/pillangok-tom-reggel-kipihenten-setalt.html), tessék rá szavazni! Tudom ebben a mai felgyorsult világban már erre is lusták vagyunk, de azért mégis szépen kérek mindenkit!:)
Darkside-Pillangók! Erre lehet nyomkodni!:)
http://realfanfictions.blogspot.hu/search/label/Novella%C3%ADr%C3%B3%20verseny
Ja, és merem ajánlani a konkurencia novelláit is! Nagyon szépek!
Előre is köszönöm!:$

-Darkside

Egy test két lélek… -novella

Szeretettel Diának, Naninak és Tücsynek!

Egy test két lélek…

Ott álltam a fények alatt. Szőke hajjal, piercingekkel, kisminkelve, de énekelni nem tudtam.

Gyönyörű nap volt. A kedvenc kávézómban ültem és élveztem a napsütést. Rendkívül kielégítő volt a tudat, hogy nincs jobb dolgom, mint egyszerűen élvezni az életet. Hiszen akármit megtehetek. A pénz nem akadály. De tulajdonképpen nem is a pénz a lényeg. Megvan mindenem. Boldog vagyok! Tökéletesen boldog. Ez a legfontosabb! Nagyot szívtam a cigarettámból és önelégült arccal fújtam ki a füstöt. Minden klappolt! Ennek így kellett lennie! Nekem boldognak kellet lennem! Itt Los Angelesben. Én irányítom az életem, ezért ilyen baszottul király az egész. Ha másra bíztam volna ez most nem így lenne. A lemezfelvételek remekül haladnak, minden rendben van! Nincs semmi, ami elronthatná ezt az egészet. Felálltam, az asztalra tettem a kávé, és a sütemény árát. Mivel valóban gyönyörű volt az idő, nem siettem. Ráérősen sétáltam végig a drága boltokkal teli parkosított sétányon. Újabb cigit vettem a számba, majd hirtelen megálltam az egyik épület sarkánál, ahogy észrevettem egy rémisztően ismerős alakot az egyik kis fa alatt. Nem volt egyedül. Volt vele egy férfi is. Rosszallóan elhúztam a szám, majd felvettem a napszemüvegem és a kapucnim, majd, gondosan ügyelve rá, hogy ne vegyenek észre közelebb sétáltam a beszélgetőkhöz. Leültem egy padra tőlük néhány méterre és miközben a cigimet szívtam, feszülten figyeltem a beszélgetésükre. Veszekedtek.

-Sajnálom Pierre, de ez van! –a lány a fa vékony törzsének támaszkodott és úgy nézett fel a férfira.

(Te rohadt ringyó…)

-Ahha, szóval sajnálod! –kiabált dühösen a férfi. –érdekes azt nem sajnáltad, hogy mikor a rocksztárod nem volt itthon, pont olyan jól kielégítettelek, mint ő. Sőt még jobban is.

-Elegem van ebből! –kiabált a lány hisztérikusan. –vége!

(Te kurva, te ribanc, te undorító kétszínű kis patkány! Ezért megöllek!)

-Mondd, csak, hogy lehet, hogy ilyen hirtelen lett eleged? Tegnap még egészen más állásponton voltál.

-Hagyj engem békén, köztünk vége mindennek! Felejts el!

-Rendben! De aztán ne gyere hozzám sírni! –a férfi hátatfordított és dühösen elsietett.

A lány sóhajtott egy nagyot, megigazította a haját, majd lassan elindult felém, bár biztosra vettem, hogy nem vett észre. Lassan felálltam és mikor már egészen közel ért hozzám lehúztam a napszemüvegem. Megdöbbenve állt meg, szemlátomást egyáltalán nem tudta, hogy mit kéne mondania.

-Lám, lám! –mosolyodtam el kárörvendően, és fölényesen lenéztem rá. –nézd csak kit fújt ide a szél!

-Kussolj te bunkó! –vágott vissza és éreztem, hogy a "kussolj" nem csak erre az adott szituációra vonatkozott.

-Mindig is utáltam a szőke kis pofidat, és tudtam, hogy egy ingyenélő ribanc vagy, de nem gondoltam volna, hogy van bátorságod mellettem megtenni bármi ilyesmit is! Világosan megmondtam az elején, hogy még csak eszedbe se jusson más pasi az öcsémen kívül te ennek ellenére mégis ezzel a faszfej Pierre-el is dugatod magad. Egyáltalán ki ez a pöcs?

-Mégis mit képzelsz ki a franc vagy te? –kérdezte felháborodva én, pedig dühösen megragadtam a karját.

(Ribanc!)

-Ugye nem bánod, ha most megyek és kitálalok Billnek? –kérdeztem gúnyosan és az arcába fújtam a füstöt.

-Kivennéd azt a lófaszt a szádból? –hisztizett idegeskedve, én pedig elnevettem magam.

(Ribanc!)

-Nem lófasz, cica! Cigaretta!

-Figyelj Tom! Én szeretem Billt. Tényleg szeretem!

(RIBANC!!!)

-Édesem, talán kezdj el zokogni, vagy borulj térdre előttem, esetleg szopj le, akkor majd elhiszem!

-Dögölj meg!

-Szóval flegmába toljuk? –kérdeztem gúnyosan. –Alison kérlek, nyald ki a seggem! Na, kérlek! Ha megteszed talán nem szólok Billnek, hogy titokban félrekúrsz!

-Hogy lehetsz ekkora szemét? Tényleg szeretem őt! Ezért zártam le Pierre-el!

-Oh, ja hogy ez egy ilyen nagy kegyesség volt tőled? Eddig is utáltalak, de most már egyenesen gyűlöllek! Sőt! Megvetlek! Egy kurva vagy Alison, egy ribanc! Pornófilmben lenne a helyed, nem az öcsém ágyában!

-Tom én szeretem őt! –mondta szenvedve és a kezem után kapott, de azonnal lerántottam magamról.

-Na persze! –morogtam mérgesen és otthagytam őt. Nem akartam megütni vagy ilyesmi, ezért inkább gyorsan leléptem.

Bill szerette őt. Tiszta szívvel, igazán őszintén szerette ezt a kis szukát! Alison kb. tíz hónapja volt Billel. Nem tudom én valahogy sose kedveltem ezt a lányt. Mindig is gyanús volt nekem. Tiszteltem annyira Bill érzéseit, hogy nem gyanusítgattam Alisont. Tény, hogy gyönyörű volt, de nekem ugyanakkor valamiért borzasztóan ellenszenves is… ahogy nagy szőke haját dobálta és ravaszul pislogott nagy sötétkék szemeivel. Iszonyatosan dühös voltam, amiért olyan kedves voltam, hogy Bill kedvéért még a feltételezéseimet is elnyomtam. Alison bizonyára már régebben is csinált ilyesmit. Felháborított, hogy valóban volt bátorsága megtenni ezt mellettem. Már az elején közöltem vele, hogy megtépem a szép szőke haját, ha fájdalmat okoz Billnek.

Dühösen sétáltam vissza a kocsihoz. Becsaptam az ajtót és elindultam. Hazafelé végig csak azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom ezt elmondani Billnek. Mikor megérkeztem örültem, mert Alison kis piros sportkocsija még nem állt bent az udvarban.

Billt a nappaliban találtam. A kanapén ült, az ölében a laptop-jával és mélyen elmerült valamiben.

-Szia! –köszöntem lazán és a konyhába mentem, hogy keressek magamnak valami hideg innivalót. Kint borzasztóan meleg volt.

Az agyam végig csak azon kattogott, hogy mit is mondjak.

(Hogyan fogalmazzam meg? Figyelj a nagy szerelmed másokkal dugatja magát… Alisonnak van valakije…)

Vagy tíz percig tétováztam. Igazságtalannak éreztem, hogy nekem kell összetörnöm a szívét, miközben Alison az, aki megcsalja. Neki kéne magyarázkodnia!

-Ezt nem hiszem el! –csattant fel Bill hirtelen idegesen miközben a képernyőt bámulta. –megint megcsinálta!

-Mi történt? –kérdeztem kizökkenve, majd odarohantam hozzá és a laptompra pillantottam.

-Ez a rohadék megint nyilatkozott. –dühöngött Bill.

-Mi a szart képzel ez magáról? –háborodtam fel én is, ahogy a szöveget olvastam.

-"Bill és Tom kapcsolata már beteges, nem egészséges. Bill mindig is furcsán vonzódott a bátyjához, egyféle idolként tekintett rá. Ő volt Tom legelső rajongója." Ez meg mi? –kérdezte Bill döbbenten. –hogy van pofája hazudozni rólunk?

-Ez már túlmegy minden határon! –háborogtam én is. –"az ikrek minden érzést átvesznek egymástól, ezért hasonlítnak annyira. Tom is olyan, mint Bill." Megőrülök!

-Ebből nekem elegem van! –kiabált Bill és dühösen felpattant a laptopot pedig a kanapéra vágta. –szerzek egy kibaszott ügyvédet, és lerendezzük ezt az ügyet. Elutazunk Hamburgba és a bíróság elé visszük ezt az egészet. Nehogy már ő zsaroljon minket!

-Hé! –álltam fel én is, hogy kicsit lenyugtassam őt. –gondolkozz! Ha tényleg belemegyünk egy ilyen pereskedésbe azt komolyan kell venni. Sokba kerülhet. Ráadásul évekig is elhúzódhat ez az egész.

-Nem érdekel! Elegem van! A saját apám akar tönkretenni azzal, hogy azt mondja buzi vagyok! Ezt nem nyelem le!

-Jól van, jól van. –adtam meg magam és visszanyomtam őt a kanapéra. –ha te ebből tárgyalást akarsz, akkor teljes mértékben melletted állok és segítek. Ha kell, megkeressük Los Angeles legjobb ügyvédjét csak, hogy végre lezárhassuk ezt az egészet.

-Nem fogom tovább tűri, hogy szórakozik velünk. Nehogy már azt, higyje, hogy csak, mert a világ másik végén vagyunk még nem megyünk el hozzá pereskedni.

-Szóval tényleg ezt akarod?

-Igen! –válaszolt Bill határozottan.

-Sziasztok! –köszönt hirtelen Alison azon az idegesítő affektáló hangján miközben belépett az ajtón, majd átvágtatott a nappalin és Bill nyakába ugrott. –szia szívem! –nevetett nyávogva és szinte megfojtotta az öcsémet.

-Bocs, én kimentem hányni. –morogtam, ahogy Alisonra néztem.

Hirtelen ő lett a legkisebb problémám. Ez az újabb botrány most már tényleg sok volt.

(Ennyit a gondtalan életről.)

Láttam, Billen, hogy komolyan gondolja a dolgot, és mindenképpen segíteni akartam neki. Bill egész nap nagyon zaklatott volt és ez a hét következő felében sem változott. Az összes eddiginél nagyobb hullámban árasztotta el a netet és az újságokat, hogy Bill meleg, csak most már velem együtt az. Hiába hívta fel anyánkat és próbálta hagyni, hogy anyu megnyugtassa képtelen volt lecsillapodni. David közben a haját tépte a rengeteg újságíró miatt, akik állandóan zaklattak minket. Végül Bill elutazott egy-két napra és feljelentést tett a hamburgi bíróságon. Mikor visszajött valamivel nyugodtabb volt. Azt mondta megtalálta németország legjobb ügyvédjét. A tárgyalást julius. 16-ra tűzték ki. Addig még volt majdnem másfél hónapunk. Bill folyamatosan kapcsolatban állt a németországi ügyvéddel. Engem annyira nem foglalkoztatott ez az egész, mivel még mindig Riával voltam ő pedig csak nevetett az újabb pletykákon. Bill viszont a megszállottja lett az ügynek.

*

-Tom! Tom! –felkaptam a fejem és az izgatottan ugráló Billre néztem aki éppen akkor érkezett meg. –találd ki, hogy ki lesz a holnap utáni Graham Norton Show vendége! Hát én! Úristen, Tom! Annyira boldog vagyok! Ez egy hatalmas műsor, óriási a nézettség! Nem is tudom, mióta vágyok már erre. Ez hatalmas megtiszteltetés és… és…

-Bill! –szakítottam félbe kissé idegesen.

-Mi az? –kérdezte értetlenül.

-Holnap után van a tárgyalás.

-Basszameg! –Bill döbbenten lerogyott a kanapéra. Néhány másodpercig hallgatott, majd fájdalmas arccal nézett fel rám. –Tom, muszáj ott lennem abban a műsorban.

-És a tárgyaláson is, muszáj ott lenned.

-A francba! Ez nagyon fontos. Már igent mondtam rá, ha pedig utólag lemondom cseszhetjük az egészet…

-Mi? –értetlenül néztem rá. –hogy érted, hogy az egészet?

-Úgy ahogy mondom. Graham Norton-nak hatalmas befolyása van. Óriási sértés lenne visszamondani a műsort. Tönkretenne minket már maga a hír is, hogy nemet mondtam neki. Muszáj ott lennem, érted? Különben baszhatunk mindent!

-Hát ez kurva jó. –morogta idegesen. –miért nem jutott eszedbe, hogy egy napon van a tárgyalással?

-Nem tudom… egyszerűen annyira boldog voltam. Sajnálom, tényleg teljesen kiment a fejemből.

-Remek! Akkor, most mondd, meg mit csináljunk! Mert a tárgyaláson is ott kell lenned. Te mentél el feljelentést tenni és te akartad annyira lezárni ezt az egészet!

-Tudom de… Istenem!

-Nem lehetsz egyszerre két helyen. –suttogtam dühösen.

-De muszáj! –kiabált idegesen. –nem érted, hogy mindent elveszíthetünk?

-De értem! –kiabáltam én is. –de csak mer te képtelen vagy nemet mondani egy puccos műsornak! Találd ki Bill, hogy mi legyen, mert nem szeretném elveszíteni az életem!

-Szerinted én ezt akarom? Sajnálom, mondtam már!

-Sajnálod? Király! Akkor találd ki, mi legyen! Oldd meg ezt az egészet! Gyerünk! Találd fel magad, és ne csak játszd itt a szerencsétlent! "Jaj engem senki nem akar, senkinek nem kellek…" –egy másodpercig féltem, hogy megbántottam, de láttam, hogy nem sértetten, hanem inkább elgondolkozva néz rám.

-Ez zseniális volt. –jegyezte meg mosolyogva. –pont így mondtam volna… -nem mondtam semmit. Ismertem ezt a nézését. Ilyen szokott lenni, amikor megszállja valami és hirtelen új tetoválást, vagy piercinget akar. –ott leszek a tárgyaláson… -mondta végül határozottan, de éreztem, hogy még nem fejezte be. –és a műsorban is.

-Mi? –kérdeztem idegesen. Kezdtem azt hinni, hogy felakadnak a szemeim, ha előáll valami hülyeséggel.

-Az előbb nagyon jól játszottál engem. –mondta halkan, majd elmosolyodott.

Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam, amit mondott.

-Nem! –nevettem fel. –ez lehetetlen Bill!

-Ugyan miért lenne az? –kérdezte izgatottan. –ikrek vagyunk.

-Pont ezért különbözünk annyira. Nem, ez lehetetlen, hiszen… a hajunk, a mozgásunk, belül is mindenben különbözünk!

-De ezt csak mi tudjuk. Külsőre pedig csak néhány dolog választ el egymástól. Senki nem venné észre, ha… te mennél a műsorba, én pedig a tárgyalásra.

-Te hülye vagy! –nevettem és reméltem, hogy ő is velem nevet, de nem így történt. Halálosan komolyan nézett rám.

-Szerintem, sikerülne. –mondta határozottan. Tudtam én is, hogy sikerülne. Ha mi ketten összefogunk nincsenek lehetetlenek. Mégis őrültségnek tartottam.

-Lehet. De azért ez mégis túlzás.

-Egyáltalán nem túlzás. Ha nem jelenek meg a tárgyaláson akkor tovább folytatódik ez az egész. Rámehet a magánéletünk. Ezt te se bírnád elviselni. Ha pedig a műsort hagyom ki a hírnevünket baszhatjuk. Úgy le húznak… bele sem merek gondolni.

-Őrültség!

-Kérlek Tom! Ez nagyon fontos nekem! Nem akarom elveszíteni mindazt amink van. Se a hírnevet, se a magánéletet nem tudnám nélkülözni. –sokáig néztem a szemébe. Gyakran csináltam ezt. Próbáltam olvasni benne. Ha nem a szemeit néztem, akkor is láttam az arcán, hogy tényleg szenvedne, ha valamiről le kéne mondania. Őszinte volt, ha nem ismerném, akkor is azt mondanám, hogy könyörögni tud a szemeivel.

-Rendben. –sóhajtottam. –bármit megtennék érted.

-Kösz. –mosolyodott el.

-De én megyek a műsorba! Sokkal egyszerűbb, mint apánkkal vitázni a bíróságon.

-Részemről oké. –Bill néhány másodpercig hallgatott, majd ravaszul elmosolyodott. –másfél napod van, hogy Bill Kaulitz tökéletes hasonmásává változz.

-Ezért egyszer még megöllek! –fogadkoztam vigyorogva.

Igazán csak akkor jöttem rá, hogy mire is vállalkoztam mikor már útban voltunk a fodrász felé.

(Viszlát raszta haj…)

Bill vezetett. Amilyen ijedt voltam ő pont annyira volt izgatott. Szétvetette az öröm, hogy végre én is olyan ruhákat fogok hordani, mint ő.

(Ennyit arról, hogy csak pénzért venném fel a cuccait.)

Mikor megérkeztünk Bill rögtön aktiválta magát és lelkesen magyarázott a fodrásznak a hajamról. Megmutatta a sajátját és elmondta, hogy az enyémnek is pont olyannak kell lennie. Görcsölt a gyomrom mikor Bill vigyorogva leültetett a tükör elé. Mióta legutóbb voltam fodrásznál a hajam eleget nőtt ahhoz, hogy olyan legyen, mint Billé. Végül a fodrász mögém állt és kiszedte a hajamból a gumit, ami összefogta imádott raszta tincseimet. Nagy levegőt vettem és a tükröt figyeltem.

-Mindjárt sírva fakadok. –mondtam, ahogy a közeledő ollóra néztem.

-Mehet? –kérdezte Bill és ő is a fodrászt figyelte.

A rasztáim közé fúrtam az ujjaimat, majd nagyot sóhajtottam és bólintottam.

-Mehet!

Amint az első tincs a földre hullott, kétségbeesetten kapálózni kezdtem a székben.

-Állj! Állj! Bill én ezt nem bírom!

-Ne szórakozz már! –nevetett a szemeit forgatva.

-Ez nem vicces! –mérgelődtem miközben eltoltam magamtól az ollót.

-Tom le kell vágatnod! –mondta komolyan.

-Meggondoltam magam! –mondtam az orromat felhúzva.

-Beszartál mi? –kérdezte röhögve, mire én dühösen meglöktem a székből.

-Nem bánom, essünk neki újra! –behunytam a szemem, a kezeimmel pedig görcsösen szorítottam a szék karfáit.

Meglepően gyorsan készen lettünk. Mikor kinyitottam a szemem a rasztáim a földön hevertek mellettem.

-Ne! Istenem, Bill mit tettem!

-Fejezd már be! –nevetett, mire elhallgattam.

-Ez borzalmas. –nyögtem, ahogy a tükörbe néztem.

-Ne nyavajogj már! –röhögött Bill. –Ez még semmi. Még fel kell nyírni, és be kell festeni.

-Na nem! Azt már nem! Nem leszek szőke!

-Ha a hasonmásom akarsz lenni, igazán sajnálom, de szőkének kell lenned!

-Dögölj meg a szőkeségeddel együtt! –mérgelődtem dühösen, majd kicsit fészkelődtem a székben.

A fodrász alaposan megvizsgálta Bill haját, a vonalat, amin fel van nyírva a haja, majd lassan a halántékomhoz tartotta a nyírógépet.

-Ezért egy életre az adósom vagy! –morogtam Billnek, miközben oldalt kezdett egészen eltűnni a hajam.

-Szuper! –lelkesedett Bill, mikor a hajam a fejem mindkét oldalán már csak néhány milliméteres volt. –Akkor most fessük be!

-Utálom, hogy ennyire élvezed ezt! –mondtam neki, mire ő újra felnevetett.

A fodrász megmosta a hajam, majd elkezdte befesteni. Ez már egy hosszabb folyamat volt mivel a fekete festéket kellett kiszőkíteni.

-Szerintem lemoshatjuk! –mondta a fodrász, én pedig rögtön felugrottam.

Mikor újra visszaültem a tükör elé, lehúztam a fejemről a törölközőt és csak döbbenten bámultam magam elé.

-Wow! –nevetett fel Bill. –Még soha nem néztél ki ilyen jól!

-Úr isten! –nyavajogtam és a hajamat fogam. –Bill! Bill, basszameg! Ez kurva gáz! Istenem Bill ez kibaszott nagy gáz! Eltűnt a hajam!

Bill a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy érdekelné, én pillanatokon belül infartust kaphatok a sokktól. Nagyon jól mulatott rajtam. A fodrász belőtte a hajam, pont olyanra, mint Billé, miközben az öcsém folyamatosan magyarázott, hogy én hogyan tudom majd ezt megcsinálni egyedül. Őszintén a legkevésbé sem érdekelt, csak vissza akartam kapni, azt aki voltam még egy órával ez előtt.

Mikor végeztünk, Bill alaposan lefizette a fodrászt és halál komoly pofával ígérte meg neki, hogy személyesen fogja megkeresni és megölni, ha erről bárkinek is beszél. Nevetségesen túljátszotta magát, de a fodrásznak elég volt a pénz is. Tudtam, hogy hallgatni fog.

Mielőtt kiléptünk volna a szalonból, felvettem egy napszemüveget, felhúztam a kapucnim és a sálamat az arcom elé tartottam. Elvégre kissé kínos lenne, ha most így kapnának le a fotósok. A kocsiig vezető húsz métert sprintelve tettem meg és azonnal be is vágódtam az autóba. Bill lazán fölényesen mosolyogva követett. Kibaszottul élvezte az egészet.

-Na és most hová megyünk? –kérdeztem félve, miközben lerángattam magamról a sálat.

-Egy piercing stúdióba. –mondta gonoszul elvigyorodva.

-Baszódj meg! –morogtam idegesen. –én szívok, mert úgy néz ki a fejed, mint egy vastelep. Minek neked ez a sok piercing?

-Tudod sosem gondoltam rá, hogy egyszer majd esetleg el kell játszanod engem. –nevetett gúnyosan, mire a szememet forgattam.

Fél óra alatt meg is érkeztünk. Már előre rettegtem a sok szúrástól, nem hogy akkor, amikor be kellett ülnöm a hatalmas fotelba. Bill lelkesen magyarázott a srácnak, aki közben előkészült mellettem. Ki kellett szedni az egyik karikát a számból, és át kellet lyukasztani a másik oldalon is az alsó ajkamat, kellett egy szemöldök, egy nyelv, egy mellbimbó piercinget és egy septum csináltatnunk. Voltak kétségeim, hogy kibírom-e anélkül, hogy elájulnék, de tudtam, hogy innen már nem fordulhatok vissza. A szemöldöklyukasztást túléltem, egyáltalán nem volt olyan vészes, bár tény, hogy kellemes sem volt. Bill vigyorogva figyelte, ahogy a csávó a nyelvemet lyukasztotta. Dühösen összevontam a szemöldököm, majd mikor éreztem a szúrást, azt hittem felüvöltök. Csak döbbenten bámultam Billre, miközben ő hangosan röhögött, valószínűleg az arckifejezésemen.

-Basszameg! –kiabáltam a nyelvemhez kapva, Bill pedig tovább nevetett. Szinte fetrengett, nagyon jól szórakozott rajtam. –egy hétig nem fogok tudni beszélni! –morogtam neki, némi megértést várva. –lerohad a nyelvem, te állat! Mégis mi fasz olyan vicces ezen?

Az öcsém persze a megértés vagy a sajnálat legkisebb jelét sem mutatta felém, amitől csak még idegesebb lettem. A septumnál még visszafogtam magam, de mikor átszúrták a mellbimbóm, már üvöltöttem.

-A kibaszott kurva életbe! –kiabálta idegesen és a piercinges srácnak kellett visszanyomnia a fotelba. –megöllek Bill! Egyszer még kurvára megöllek ezért! –még mindig nagyon élvezte, hogy én ott vergődöm és lassan egészen pontosan kezdek úgy kinézni, mint ő.

-Készen vagyunk. –mondta a srác én, pedig azonnal felpattantam. Megvolt bennem a gondolat, hogy most oda ugrok a még mindig csak idétlenül vihogó Billhez és kitekerem a nyakát, de végül csak erősen hátbavágtam. Miután lefizettük a piercing stúdió tulajdonosát is, megint rohanva mentem vissza a kocsiba. Amint beültem, lehajtottam a napellenzőt és megvizsgáltam magam a tükörben. Tényleg ijesztően hasonlítottam rá. Kivéve egy valamit. És ez az egy valami nagyobb probléma volt, mint az összes eddig. Bill beült mellé, én pedig fásultam fordultam felé.

-Van egy kis gond. –sóhajtottam a halántékomat masszírozva.

-Tudom. –mondta határozottan és beindította a kocsit. –a tetoválásaim. –döbbenten néztem fel rá, az arcom pedig fájdalmas grimaszba torzult.

-Bill én csak a tágítókra gondoltam. –nyögtem fáradtan és hátradőltem az ülésben. –a tetoválások eszembe sem jutottak.

-Akkor most mi legyen? –kérdezte és oldalra fordult felém.

-Nem tudom. Azok a tetoválások… mindegyik te vagy. Nem szeretném egy életen át magamon hordani őket.

-Ezt megértem. –mondta halványan elmosolyodva. –nem baj. Kitalálunk valamit. A tágítóddal viszont tényleg nem tudom, mi legyen.

-Mi lenne, ha hordanám azokat a régi sapkáidat? Azok eltakarják nem?

-Rendben. –egyezett bele, majd folytatta. –az alkar tetkó miatt, csak hosszú ujjút hordhatsz majd és mindkét kezeden kesztyűnek, kell lennie. A 0620-ból mindenki rájönne, hogy te vagy az, a másik kezeden pedig nem lesznek ott a csontok, ezért kell azt is eltakarni. Ja, és nagy kivágású pólót sem hordhatsz!

-Oké. –sóhajtottam fel és elindultunk.

A délután folyamán kiderült, hogy nem is külsőleg a legnehezebb utánozni Billt. Rámszólt, hogy úgy járok egy medve, ezért gúnyolódva rángatózva vonultam végig az udvaron. Ettől persze a mozgásom nem lett olyan kifinomult és óvatos, mint az övé. Miközben beszélgettünk próbáltam utánozni, azt, ahogyan gesztikulál és minden témámba annyira, belelovallja magát, hogy a végén szinte már kiabál. Valahogy az istenért nem akart sikerülni, ez az egész. Eljátszottuk, hogy megismerkedünk, és én vagyok Bill Kaulitz. Ahogy tanította két kézzel fogtam meg a kezét és kissé berogyasztottam a térdeim. Ezt megdicsérte, de mikor lazán szétvetett lábakkal vágódtam le a kanapéra, csak a szemeit forgatta. Este késsel és villával ettem a pizzát, ahogy ő szokta, és dühösen néztem, ahogy ő közben engem kifigurázva úgy eszik, mint egy disznó. Mindent szenvedést félretéve, nagyon jól szórakoztam. Egy egészen új oldalról ismertem meg őt. Mindent elmagyarázott, hogy mit miért csinál. Elém rakott egy autogramm kártyát, mire én felvontam a szemöldököm.

-Nagyon köszönöm, de nem gondolod, hogy ha eddig akartam volna autogrammot kérni tőled, már rég megtettem volna?

-Barom! –nevetett fel és a kezembe nyomott egy papírlapot, meg egy tollat. –gyakorold! –vigyorodott el és az aláírására mutatott.

-Ugye most csak szórakozol? –kérdeztem röhögve. –kizárt, hogy megtanuljam ezt a krikszkrakszot!

-Segítek! –mondta röhögve és leült mellém. –figyelj! –a kezébe vette a tollat és lassan aláírta a lapot, majd vigyorogva felnézett rám. –most te jössz!

Nagyot sóhajtva aláírtam a papírt, majd Bill elé toltam azt. Úgy gondoltam, egészen jól sikerült.

-Kicsit sem hasonlít! –nevetett Bill, én pedig felháborodva néztem rá.

-Akarod tudni mekkorát, ütök? –kérdeztem idegesen és most sokkal gyorsabban firkantottam alá a lapot.

-Jó! –mondta elvigyorodva. –akkor most még kétszázszor!

-Megöllek! –vigyorogtam rá, de folytattam az aláírás gyakorlását. Bill közben hülyébbnél, hülyébb dolgokat kérdezgetett tőlem, hogy milyen parfümöt használok, milyen filmeket szeretek, és hogy milyen cigit szívok, nap hány szálat, satöbbi… hála a tanításának minden kérdésre tudtam válaszolni.

Mikor már halálosan untam a szignálást, fölmentünk az emeletre a fürdőszobába, Bill pedig össze-vissza borzolta a hajamat.

-Bazmeg, ez most mire volt jó? –kérdeztem értetlenül.

-Csináld meg! –mondta vigyorogva, és a kezembe nyomta a hajlakkot.

-Cseszd meg! –nevettem fel tehetetlenül és elkezdtem a hajammal szarakodni. –Utálom a séród. –jegyeztem meg vigyorogva.

Bill kinyitotta a mosdókagylók mellett álló szekrényt és elém szórt egy halom smink cuccot.

-Neem! Ne, ezt nem! –tiltakoztam miközben befújtam a hajam a lakkal.

-Egész jó. –mondta az eredményt vizsgálgatva, majd a kezembe nyomta a szemhéjfestéket, amit használni szokott. –úgy terveztem, hogy nem viselek majd erős sminket a műsorban, úgyhogy könnyű dolgod lesz. De azért nem árt gyakorolni! –idegesen pillantottam rá, de nem csináltam semmit. –na várj, megmutatom! –magabiztos mozdulatokkal kezdte kifesteni a szemét, én pedig csal elhűlve figyeltem.

-Kizárt dolog, hogy valaha is önszántamból ilyesmit csináljak! –hajtogattam kétségbeesetten, miközben és is a fekete festékért nyúltam és próbáltam őt utánozni.

-Mint akit összevertek! –nevetett fel, ahogy rám nézett.

-Baszd meg! –röhögtem én is és újra neki futottam a szemfestésnek.

Ötödjére már egészen jól sikerült, Billnek is tetszett. Még számunkra is megdöbbentő volt, ahogy ott álltunk egymás mellett a tükörrel szemben és, néhány apróságtól eltekintve ugyanúgy néztünk.

Később átmentünk Bill szobájába. Rengeteget magyarázott, hogy mit hol találok meg, miközben én még mindig csak az új külsőmmel voltam elfoglalva. Állandóan az új peircingjeimet piszkáltam.

-Van egy kis probléma. –jegyezte meg Bill a fejét vakarva, miközben végigmért.

-Kis probléma? –kérdeztem felháborodva. –Bill, a probléma ott kezdődik, hogy én nem vagyok te! Az összes problémánk innen adódik.

-Magasabb vagyok nálad. –mondta sajnálkozva.

-Két centivel! –nevetettem fel a szemeim forgatva. –senki nem fogja észrevenni!

-És mi van, ha találkozol valami őrült fannal, aki felismer? A magasságod is elárulhat!

-Mégis mit akarsz, mit csináljak? –kérdeztem dühösen. –nem tudok egy éjszaka alatt hirtelen megnőni.

-Nem is kell. –mondta Bill majd lassan elmosolyodott és a szekrénye felé fordult.

-Nem csinálsz belőlem hülyét! –morogtam, ahogy rájöttem mit is akar.

-Mi? Szerinted én hülyét csinálok magamból? –kérdezte sértődötten.

-Nem nem úgy értettem. –kezdtem mentegetőzni. –csak… ez a te stílusod. Nem az enyém.

-Elfelejted, hogy holnap te leszel Bill Kaulitz! –sóhajtott fel Bill.

-Rendben. –nyögtem kelletlenül, majd lassan elvigyorodtam. –Akkor elő azzal a magassarkúval!

Bill felnevetett és kitárta előttem a szekrény ajtaját.

-Íme a ruhatárad! Vagyis annak egy apró töredéke.

Elborzadva néztem be a hatalmas szekrénybe. Mindig is tudtam, hogy rengeteg ruhája van, de ez olyan volt mintha az életemben látott összes ruha ott tornyosulna előttem. Képtelenségnek tartottam hogy a magassarkúban normálisan tudjak mozogni. De ahogy Billnek, nekem is ment.

Mivel a fültágítókat és a tetoválásokat leszámítva már pont úgy néztem ki, mint Bill, neki másnap reggel azonnal el kellett indulnia, hogy még véletlenül se lássanak minket együtt. Az ismerőseink úgy tudták, hogy én elutazom, mert Billel kicsit összevesztünk, és pihenésre van szükségem. Mielőtt felszállt volna a gépre telefont cseréltünk, hogy ha valaki keresné őt, akkor is helyettesíteni tudjam. Én pedig el tudom érni őt, ha megcsörgetem a saját telefonom, az övéről. Nevetséges… egyedül én kísértem ki őt a reptérre, már Bill Kaulitz-ként. Félhomály volt még ezért senki nem ismerhetett fel minket, nekem valamiért mégis olyan érzésem volt mintha valaki követne. A repülőtér pakolójában búcsúztunk el, nem akartam hosszú jelenetet rendezni. Megöleltem és megszorítottam a kezét.

Aznap szerencsére nem találkoztam Alisonnal, írtam neki, hogy Andreas-nál alszom. Gyanítottam, hogy Andyt nem tudnám átverni, ezért inkább egy hotelben éjszakáztam. Nevetségesen éreztem magam. Este az étteremben finomkodva ültem le, és végig ügyeltem rá, hogy Bill ízlésének megfelelően rendeljek. Ha kimentem az utcára vagy, akárhová máshová kesztyű volt a kezeimen. Nem tudtam elképzelni, hogy Bill valóban szereti a ruháit. Mindegyik annyira kényelmetlen volt. Nem lehetett bennük levegőt kapni. Egyre nehezebbnek éreztem elviselni, hogy be vagyok zárva a testébe. Pedig a műsorig még volt egy napom. A rajongók, akik felismertek az utcán még soha nem idegesítettek ennyire. Úgy éreztem nem sok, kell hozzá, hogy megőrüljek.

Másnap leizzadva ébredtem fel a hotelben. Imádtam bezárkózva lenni, kesztyűk és sapka nélkül. Mikor azonban a tükörbe néztem minden egyes alaklommal, úgy éreztem, elsírom magam. Annyira fájt… fájt, hogy be voltam zárva. Bill teste a legdurvább börtön volt a számomra. Meg kellett felelnem, Billként miközben egyre kevésbe éreztem elviselhetőnek a helyzetet. Két lélek volt egy testbe bezárva. Én és ő. Minden vágyam lett volna kiszakadni onnan, de nem tudtam. Hiszen valójában én voltam az, csak elmaszkírozva és megrondítva. Voltak pillanataim mikor a pokolba kívántam Billt és mindent, ami vele együtt járt. A rohadt szőkeséget, a kényelmetlen ruhákat, a septumot és a többi piercinget. A modorosságát, a kifinomult ízlését és beszédstílusát. Úgy éreztem, nem vagyok méltó hozzá, hogy megpróbáljam őt eljátszani. Hiszen ha már egyedül is megőrülök, hogy fogom elviselni a kamerákat. Bill teste kitaszított magából, túl kevés volt kettőnknek. Nem tudtam mindig olyan lenni, mint ő. Néha félrelöktem másokat és nem kértem bocsánatot, nem adtam borravalót a pincérnek és bunkó voltam a szobalánnyal is. Ilyenkor arra gondoltam, hogy csak bemocskolom őt.

A műsor kezdete előtt néhány órával én már a helyszínen voltam. Minden úgy csináltam, ahogy Bill mondta. Két kézzel ráztam meg mások kezét, mikor bemutatkoztunk, kedves és udvarias voltam. Sikerült összehoznom a sminket és a ruháimat is össze tudtam állítani úgy, hogy azok tükrözzék az ő stílusát. A hajbelövés már könnyen ment, bár képtelen voltam megszokni, hogy semmi nem lóg a vállamra.

A műsorvezető egy szokásos, magát viccesnek tartó idióta volt. Legszívesebben lefejeltem volna, miközben jópofizott velem. A műsor maga csak egy hülye beszélgetős show volt, sok poénkodással. Ha híresebb zenészek voltak meghívva azok általában lenyomtak egy számot is. Mikor kiléptem a szokásos tapsvihar és villogó fények köszöntöttek. A stúdióban helyet kapott párszáz néző is. Hatalmas üdvrivalgás tört ki belőlük. Kedvesen integettem, majd leültem a műsorvezetővel szembe. A beszélgetés tényleg nem állt másból, mint tucatjával halmozódó poénokból. Az ilyesmiben jó voltam, nem esett nehezemre Bill helyett is viccelődni. A feltett kérdésekre mindig pontosan, Billhez illő nevetésekkel keverve adtam meg a választ. Eszembe sem jutott, hogy bárkinek is kétségei lennének a Tokio Hotel énekesének megjelenésével kapcsolatban. Semmilyen veszélyes kérdést nem kaptam, szerencsére. Mikor azonban szóba jöttek a lemezfelvételek, a nézők hirtelen felelevenedtek.

-Énekelj Bill! –kiabált be valaki hirtelen a közönségből, én pedig azonnal lemerevedtem.

-Énekelj! –kiabálták többen is.

-Azt… azt nem lehet. –dadogtam zavartan. –Tudjátok én csak a koncerteken…

-Énekelj már! –ordított egy türelmetlenebb hang a közönség soraiból.

Hirtelen kezdtem úgy érezni, mintha fojtogatnának. A tömeg egyre hangosabban és elégedetlenebbül kiabált. A műsorvezető számonkérően nézett rám, mintha elvárná tőlem, hogy megtegyem, amit a nézők kérnek. Én pedig csak bámultam magam elé tehetetlenül, és nem tudtam, mit tegyek. Iszonyatosan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Egyértelműen megaláztak. Ott álltam a színpadon, és mindenki csak nekem ordított.

-Gyerünk Bill! –unszolt a műsorvezető is nekem pedig egyre jobban kezdett elszorulni a torkom.

A rengeteg hang megtöltötte a fejemet, kezdtem szédülni, a sok villogó fény összemosódott a szemeim előtt.

-Mi lesz már! –hallottam egy újabb elégedetlen embert a közönségből.

-Gyerünk, énekelj! –szinte már mindenki nekem ordítozott, mikor a kezem megremegett és ellöktem magam a kanapétól.

Lassan a mikrofonhoz léptem és felnéztem a közönségre.

-Öhm… nos én igazából ma… csak a testvérem miatt vagyok itt. –hirtelen megfordult bennem minden. Ott volt egyszerre két dolog, amik szinte kettétéptek. Az egyik, hogy nem tudok megfelelni a közönségnek, ezért be kell, vallanom az igazat, a másik viszont, hogy ezzel valószínűleg tönkretenném Billt.

Ott álltam a fények alatt. Szőke hajjal, piercingekkel, kisminkelve, de énekelni nem tudtam. Bill szerint ez nem így volt. David is mindig azt mondta, hogy van tehetségem hozzá. Én persze Bill mellett sose próbáltam igazán. Minden koncertünkön énekeltem, de mivel a mikrofonom nem volt bekapcsolva, soha senki nem hallott.

-Mi van már? –hallottam a következő bekiabálót, akinek abban a percen legszívesebben letéptem volna a fejét.

-Szóval a testvérem Tom… néha hatalmas áldozatokat hoz értem. Ezért vagyok itt. –egy percre elfordítottam a tekintetem és akkor rájöttem, hogy hogyan is úszhatnám meg ezt az egészet. –Ha nem bánjátok ma nem, csak énekelnék, de zongoráznék is nektek.

A tömegen egyszerre lett úrrá a döbbenet és az óriási lelkesedés. Bizonyára mindenki tudta, hogy Bill nem tud zongorázni. Nekem viszont ez volt az egyetlen lehetőségem. Tisztában voltam vele, hogy a zongora valamennyire el fogja nyomni a hangomat, és azzal is, hogy a közönség már lassan két éve nem hallotta Billt énekelni. Rá lehet majd fogni, hogy mélyült a hangja…

Lassan a zongora mellé sétáltam és leültem hozzá, majd felhajtottam a tetejét. Remegő ujjaimat a billentyűk fölé helyeztem, majd lassan elkezdtem játszani. A Zoom Into Me első hangjai bizonytalanul remegve csendültek fel. Mikor elkezdtem énekelni először olyan halk voltam, hogy magamat is alig hallottam. Érzékeltem, hogy más a hangom, mint Billé, de nem álltam le. Tudtam, hogy már nem hagyhatom abba. A közönség feszülten figyelt. Ők is érzékelték a változást, de pont úgy, mint én, nem szálltak ki a szerepükből. Végighallgattak. Számomra az éneklés olyan nehéz volt, mint semmi más. Úgy éreztem, fuldoklom, miközben egyre hangosabban és hangosabban énekeltem. Az ujjaim remegtek, alig tudtam tartani a saját tempómat, sose tudtam, mire figyeljek az énekre, vagy a kíséretre. Hatalmas gombóc került a torkomba, mikor a dal felénél hirtelen eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt. "Bármit megtennék érted!" –csak ez visszhangzott bennem. A hangom elcsuklott és nem tudtam tovább folytatni. Akaratlanul is mellé ütöttem a dallam pedig hirtelen olyan volt mintha kínoznának, miközben játszom. Hirtelen a smink egészen kimet a fejemből és hagytam, hogy az az egy könnycsepp végiggördüljön az arcomon. Gyorsan lezártam a dalt és még mielőtt felálltam volna, megtöröltem az arcom.

-Sajnálom. –suttogtam a döbbent tömegnek. –csak ez a dal…

-Mi volt ez? Mi történt a hangoddal? –hallottam az újabb hangos kérdéseket a közönségből.

-Én… -kezdtem dadogva, de nem tudtam folytatni.

-Bill… -vette át a szót a műsorvezető, és megindult felém.

-A hangod jelentősen megváltozott.

-Nos igen nemrég volt egy elég komoly megfázásom és az óta a hangom.. Hát, jelentősen mélyült. Tommal rengeteg szakembert meglátogattunk, és mind ezt mondták, hogy valószínűleg helyre fog jönni. –igen ez tökéletes magyarázat volt. Kivágtam magam ennyivel és reméltem, hogy nem zaklatnak tovább. Gyűlöltem ezt a műsort, a műsorvezetővel és a közönséggel együtt. Belefáradtam a színészkedésbe. A műsor folytatásában tapasztaltam, hogy igazából mindenki imádta a hangomat. Ezzel persze nem tudtak kiengesztelni. Amint vége lett a show-nak sietve távoztam a helyszínről. Nem vágytam másra csak, hogy hazamehessek, és mindenki békén hagyjon. A Los Angeles-i dugó még egy lapáttal rátett az idegességemre. Mikor haza értem úgy éreztem, ha még valaki szembe jön és Billnek szólít, megölöm az illetőt.

Belépetem a házba és ledobtam Bill táskáját a földre. Fásultan néztem fel a tükörképemre, majd nagyot sóhajtottam és bevonszoltam magám a nappaliba.

-Bill? –amint meghallottam Alison édes nyávogó hangját rögtön kirázott a hideg.

(Na ezért most megöllek!)

Bill németországban van, erről persze Alison semmit nem tud, mert ő azt hiszi, hogy a barátja éppen most érkezett meg. Remek!

-Láttalak a TV-ben! –kiabált viháncolva a lépcső tetejéről, nekem pedig azonnal felfordult tőle a gyomrom.

(Ne mondd!)

-Tényleg? –kérdeztem miközben próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra kiülő undor helyére.

-Igen! –válaszolt csilingelő hangján nevetve, majd lerohant hozzám és a nyakamba ugrott.

Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne vágjam a földhöz, de végül csak megtartottam és rámosolyogtam.

(A kurva anyádat!)

-Na és milyen voltam? –kérdeztem kedvesen.

-Nagyon ügyes! –nevetett rám, nekem pedig reagálni sem volt időm… a szája az enyémre tapadt.

-Öhm… -zavartan letettem őt.

-Valami baj van? –kérdezte aggódva.

(Egy hétig fertőtlenítővel mosok fogat!)

-Nem, nem. –ráztam a fejem és megindultam a konyha felé. –csak nagyon fáradt vagyok.

-Oh, értem.

Fél füllel hallgattam Alison csacsogását, miközben kivettem a hűtőből egy tál salátát és a pultnak dőlve enni kezdtem.

-Szóval miután hazajöttem levittem sétálni a kutyákat, de a bátyád hülye vizslája…

-Hülye? –kérdeztem felháborodva két kanál zöldség közt.

(Anyádat!)

-Ja, igen tudod, hogy utál engem az a dög! Állandóan ugat…

(Mert ő is tudja, hogy egy büdös kis szuka vagy!)

-Ne foglalkozz vele! –nyeltem le a hatalmas sértést és újabb adag salátát vettem a számba.

-Pont olyan idióta mint a gazdája! –nyafogott Alison, én pedig legszívesebben egyenesen a fejéhez vágtam volna a salátástálat.

-Csak egy kutya! –mondtam teli szájjal Alison, pedig elhűlve bámult rám. –Mi van? –kérdeztem értetlenül.

-Bill, szívem… ugye tudod, hogy az zöldborsó?

Egy másodpercig döbbenten bámultam a salátámra, majd hatalmas lendülettel a mosogatóba köptem a zöldséget, amit az öcsém utál.

(A kurva zöldborsó!)

-Na… látod milyen fáradt vagyok? –kérdeztem idegesen, miközben megtöröltem a szám.

-Jól vagy? –Alison úgy nézett rám, mintha nem lennék normális.

-Persze. Figyelj, a'sszem lefekszem.

-Megyek én is! –mosolyodott el és a nyakamba fonta a kezeit.

-Figyelj cicám…

-Cicám? –szakított félbe csodálkozva.

A francba, Bill sose hívja őt így. Én szoktam így szólítani, mikor gúnyolódom rajta…

-Igen. –mosolyogtam rá, és irtózva átöleltem. –Mostantól az vagy! Az én szőke kis cicám! És ne haragudj, hogy ilyen dili vagyok, csak tényleg nagyon elfáradtam.

-Jól van te dilis! –nevetett és összepuszilgatta az egész arcomat. –Akkor menj fel és feküdj le. Mindjárt megyek én is!

(Ugye nem hiszed, hogy egy ágyban alszom veled?)

-Rendben. –kibújtam ki a kezei közül és elindultam felfelé.

Amint felértem a fürdőszobába elkezdtem lecibálni magamról Bill ruháit. Mikor már megszabadultam a bőrdzsekitől, a pólótól és a kényelmetlenül feszülő nadrágtól a kesztyűnél elakadtam. Sőt csupasz alkaromat is aggódva vizsgálgattam. "A tetoválás az egyetlen, ami lebuktathat!" -hallottam magamban Bill hangját. Nagy nehezen lecibáltam magamról a bőrkesztyűt és beálltam a zuhany alá. Gyors voltam, mivel nem akartam Alisonnal találkozni visszafelé. Felvettem a fürdőköpenyem és a kezeimet elrejtve átsurrantam a szobámba, majd kivettem egy hosszú ujjú pólót a szekrényemből. Gyorsan belebújtam és visszamentem a fürdőszobába. Elpakoltam Bill cuccait, mindent a helyére és automatikusan megindultam újra a szobám felé.

-Szívem! Mit csinálsz? –már éppen magamra zártam volna az ajtót, mikor Alison megjelent a folyosón.

(Próbálok menekülni előled!)

-Én csak… azt a szürke pulcsit keresem. Lehet, hogy Tom elvitte magával…

-Lent van a nappaliban. –jegyezte meg Alison és furcsán végigmért.

-Szuper! Akkor lemegyek érte. –gyanítom, hogy Alison milyen pofát véghatott, mikor én leszáguldottam a lépcsőn.

A szürke pulcsi remekül eltakarta a kézfejem és az ujjaim örültem, hogy találtam a kesztyűnél kényelmesebb megoldást. Azt viszont, hogy valószínűleg Alisonnal kell aludnom ez az apró üröm nem tudta feledtetni.

Kelletlenül vonszoltam fel magam a lépcsőn, majd lassan beléptem Bill szobájába. Alison éppen vetkőzött én pedig akaratlanul is lesütöttem a szemem. Nem tudtam rá nőként nézni. Egyszerűen csak undorodtam tőle. Lekapcsoltam a villanyt és bebújtam az ágyba. Gondosan betakartam magam, hogy még véletlenül se látszódjanak a kezeim. A tágítókat kiszedtem, hogy ha átölelne, nehogy megérezze. Szerencsére a sötétben semmit nem láthatott meg. Lehunytam a szemem és minden erőmmel azon voltam, hogy el tudjak aludni ez után a borzasztóan fárasztó nap után. De Alison gondoskodott róla, hogy még véletlenül se tudjak békében pihenni.

-Bill… -kezdte aranyosan nyávogva és bevágódott mellém az ágyba.

(Mi a faszom van már?)

-Igen kicsim? –kérdeztem álmosan, de nem fordultam felé.

-Én még nem vagyok fáradt. –mondta huncutul mosolyogva, miközben a hátamat simogatta.

(Na persze bírnád mi, ha dugnánk egyet?)

-Én viszont az vagyok!

-Jaj ne már! –nevettet fel gyerekesen és megrángatta a vállamat. –ne legyél már ilyen morci! –ezt a csaj esküszöm a holdra kéne felrúgni. Olyan mértékben pofátlan és idegesítő volt, hogy azt szinte megnevezni sem lehet. –Bill! –megadtam magam és felé fordultam mielőtt még az öcsém, sínylené meg, hogy nem vagyok képes beindulni a barátnőjétől.

-Figyelj Alison… -kezdtem és nagyot ásítottam.

(Menj a picsába…)

-Na… -mosolygott és azt az istenverte karikát piszkálta az orromban.

-Békén hagynád? –kaptam az orromhoz és idegesen felálltam. –Alison ez olyan mintha a farkammal játszanál! Idegesítő!

-Bocsánat! –kuncogott én pedig a határán voltam, hogy felpofozzam.

-Figyelj! –megigazítottam a karikát az orromban és lassan újra befeküdtem az ágyba. –Tényleg nagyon fáradt vagyok.

-Akkor nem szexelünk? –kérdezte ravaszul nevetve és felült az ágyon.

-Nem, nem szexelünk! –nyögtem dühösen, és a fejemre húztam a takarót.

-Jaj, ne kéresd már magad! –nevetett és rámvetette magát.

-Alison hálás lennék, ha nem rajtam tornáznál! –mondtam már némi haraggal a hangomban.

-Na, kérlek! –nyávogott kedveskedve és bebújt hozzám a takaró alá. –csak egy kicsit játssz velem! –kérte aranyoskodva, és megcsókolt. Majd újra és újra, egyre hevesebben.

-Nincs kedvem játszani! –mondtam és levegő után kapkodva kibújtam a takaró alól.

-Nekem viszont van! –suttogta, és egyre lejjebb kezdte csókolgatni a hasam.

-Alison nem hiszem, hogy ez most a legmegfelelőbb alkalom. –egy halom viagrát kellett volna beszednem, hogy tényleg beinduljak tőle. Alison tulajdonképpen tökéletes nő volt. De számomra még egy guminő is ezerszer izgatóbb lett volna, mint ő.

-Most miért vagy ilyen?

-Gyere ide! –kértem és kedvesen felhúztam őt magamhoz. –Figyelj… -suttogtam a fülébe, miközben hátulról átöleltem. –Ne haragudj, a világért se akarnám, hogy neked rossz legyen. Csak most az egyszer nézd el ezt nekem. –éreztem, hogy elmosolyodik, és bár tudtam, hogy veszélyes de az ujjaimmal finoman végigsimítottam a száját. –nagyon szeretlek! –suttogtam, miközben ő a kezemet csókolgatta. Valószínűleg ezt volt életem legnagyobb hazugsága. Zsigeri szinten utáltam Alisont…

Másnap korán keltem. Gyorsan felöltöztem, hogy elrejtsek minden árulkodó jelet. Tizenegy óra körül felhívtam Bill, hogy megtudjam mi történt a tárgyaláson.

-Szia! –köszönt bele a telefonba. A hangja fáradt és elgyötört volt.

-Szia! Hogy vagy? Sikerült lerendezni a dolgot?    

-Hát… -Bill tétovázott. Kezdett rossz előérzetem lenni. –a tárgyalást elnapolták. Holnap kell megint bemennünk. Beszéltem apával négyszemközt is, de semmire nem jutottam.                                                              

-Szóval, csak holnap után tudsz hazajönni? –kérdeztem rémülten.

-Sajnálom. –suttogta fásultan. –milyen volt a műsor?

-Szörnyű. Keress rá a youtube-on. Még énekelnem is kellett. Borzalmas volt.

-Énekeltél? –kérdezte döbbenten.

-Igen de nyugi megmagyaráztam, hogy volt egy komoly megfázásod, ezért mélyült a hangod. Azt mondtam, hogy az orvosok szerint helyrejön majd.

-Rendben. És mi van Alisonnal? Jól van?

(Túl jól.)

-Ahha persze, minden rendben van vele.

-És szoktál vele… hogy is mondjam…

-Smárolni? Nem, nem szoktam. Csak ő szokott velem. –hiába vártam, nem nevetett fel. –figyelj csak… nem kérdeznék ilyet, ha lennék ilyen hülye helyzetben, de ti… milyen gyakran szoktatok szexelni?

-Hát… -láttam magam előtt, ahogy Bill a tarkóját vakarva elvörösödik. –naponta. –mondta végül nevetve.

-A francba! –nyögtem fel fájdalmasan.

-Figyelj, nehogy lefeküdj vele!

-Viccelsz? Ha megtenném örökre elmenne a kedvem a szextől! –Bill rosszallóan hallgatott.

-Na jó, majd még hívlak! –nyögte végül fáradtan.

-Rendben, szia!

A nap tovább részét Alisonnal töltöttem. Elmentünk együtt ebédelni, aztán haza jöttünk és megnéztünk egy filmet. Már meg sem próbáltam őt levakarni hagytam, hogy megcsókoljon, és ha úgy éreztem, hogy kell, vissza is csókoltam. Ettől függetlenül még mindig utáltam. Váltig állítottam, hogy még csak a lábamat sem törölném belé.

Este a nappaliban ültünk, Alison éppen a nyakamat csókolgatta, mikor hirtelen kitárult a bejárati ajtó és belépett rajta, az, akit ebben a szituációban a legkevésbé vártam volna.

-Ria! –ugrottam fel boldogan mosolyogva, Alison pedig lezuhant a földre.                 

-Szia Bill! –köszönt, miközben furcsán végigmért.  

-Várj, segítek! –rohantam oda hozzá, ahogy megláttam, hogy a bőröndjeivel küszködik.  

-Tom hol van? –kérdezte mosolyogva, nekem pedig hirtelen lelassult a világ. Elszorult a torkom, ahogy a szemébe néztem.

Hát tényleg az öcsém tükörképe lennék? Még a szerelmem sem ismer fel? Annyira kedvem lett volna ordítani, hogy "itt vagyok!" annyira megcsókoltam volna, de nem tehettem.

-Megígérte, hogy kijön elém a reptérre, de amint látod, nem volt sehol.     

-Nos igen… -zavartan tördeltem a kezeim. –az a helyzet, hogy kicsit összevesztünk ezért elutazott. Azt mondta, hogy senkivel nem akar beszélni.

-Furcsa. Még nekem sem említette.

-Hát… nagyon dühös volt.

-És hová ment?

-Ibiza. –suttogtam. Imádtam ibizát, tudtam, hogy el fogja hinni.         

Többet nem is beszéltünk. Bill jóban volt Riával én valahogy mégis képtelen voltam Billként hozzászólni. Hiszen mit mondhattam volna neki ebben a helyzetben? Biztosan nem azt, amit igazából szeretettem volna.

Az esti lefekvés megint kínos volt, mert már nem tudtam arra hivatkozni, hogy fáradt vagyok, Alison pedig megállíthatatlanul nyomult. Végül arra jutottam, hogy ha muszáj, az ujjamat hajlandó vagyok bedugni oda, de mást nem! Tehát Alison ürülhetett, mert valamilyen formában megkapta, amit akart. Remélem nem csináltam olyan jól, hogy felemlegesse Billnek. Mikor hallottam, hogy már csak egyenletesen szuszog kiosontam a szobából. Nem is néztem a szobán felé, ahol Ria valószínűleg most egyedül aludt az ágyamban. Lementem az alagsorba és beléptem a helységbe, ahol az összes gitáromat tartottam. Nagyot sóhajtva leakasztottam az egyiket a falról, majd felmentem vele és kiültem a teraszra.

Soha nem szenvedtem még ennyire. Csak most jöttem rá úgy igazából, hogy mennyire is különbözünk Billel. Be voltam zárva egy testbe, ami nem az enyém. A test külleme meghatározta, hogy mit csinálhatok, mit szerethetek. Meghatározott mindent. Lassan az ölembe vettem a gitárt és nagyot sóhajtva játszani kezdtem. Félve pengettem a húrokat ugyanakkor felszabadultam és egyre gyorsabban éltem bele magam az egészbe. Lehunytam a szemem és megszállott szerelemmel játszottam a dalt, amit még Riának írtam az egy éves évfordulónkra. Imádtam ezt a dalt. Gyönyörű volt és érzelmes. Egyre csak gyorsult és gyorsult az ujjaim szinte már maguktól mozogtak, az arcom fájdalmas grimaszba torzult, a számba harapva játszottam tovább. Mozogtak az ujjaim, mozgott a vállam, a szívem, a lelkem az egész testem, teljesen beleéltem magam a zenébe. Követtem a dalalmot a fejemmel, ahogy gyorsult és gyorsult, elérte a tetőpontját és jött a kedvenc részem, a lassú érzelmes rész. Elmosolyodtam, ahogy azokat a gyönyörű akkordokat játszottam. Aztán hirtelen vége lett az egésznek. A dal véget ért, én pedig megint Bill voltam. Csak néhány percre lehettem megint az, aki vagyok. Abban a néhány percben mindegy volt, hogy hogy nézek ki, a kezemben ott volt egy gitár én pedig játszottam rajta. Ha csak kis időre is de a gitárral együtt megint Tom lehettem. Felsóhajtottam és a kezemben a hangszerrel elindultam vissza a nappaliba.

Amint megfordultam elakadt a lélegzetem. A gitár kihullott az ujjaim szorításából és tompa puffanással a terasz kövére zuhant. Ria a hasát átfogva állt előttem a teraszajtóban és tétovázva nézett rám.

(Szia cicám! Mondd csak jól vagy, nem hiányzom, hogy bírod egyedül? Jaj bárcsak megcsókolhatnálak! Annyira hiányzol, és annyira szeretlek! Szeretlek…)

-Szia! –köszöntem neki a lehető legközönyösebb hangon, közben pedig úgy éreztem, egy hatalmas repedés szánkázik végig a szívemen.

-Mióta tudsz gitározni? –kérdezte értetlenül és kicsit közelebb lépett hozzám, így gyönyörű arca a hold fényébe került.

-Egy ideje. –mondtam zavartan. –Sokat gyakoroltam.

-Ezt a dalt… azt hittem csak Tom ismeri. 

(Csak én ismerem kicsim! Ne félj ez a mi titkunk, még Bill sem tudja.)

-Ja. –mosolyodtam el kínosan. –Hát tudod, hogy vagyunk. Túl jól ismerem őt.

-Persze. –bólintott zavartan és lesütötte a szemét, majd lassan elfordult.

(Várj, kérlek, várj!)

-Ria! –szóltam utána hirtelen és elkaptam a kezét.

-Igen? –csodálkozva nézett rám és kissé ijedten megrángatta a csuklóját a kezemben.

(Nagyon szeretlek!)

-Tom nagyon szeret téged! –mondtam szenvedve, miközben ő egyre erősebben rángatva a kezét.       

-Tudom. –mondta és értetlenül nézett fel rám.   

(Bármit megtennék érted!)

-És szeretné, ha tudnád, hogy bármit megtenne érted! Tudod? Csak néha olyan nehéz neki… elviselni a világot.

-Bill elengednél? –kérdezte kicsit rémülten.

-Nem, várj egy kicsit! Szóval ő tudja, hogy sokkal jobbat érdemelnél nála. És igyekszik, majd hidd el!

-Engedj, el kérlek. Olyan furcsa vagy!

(Hát nem ismersz fel kicsi? Tényleg nem ismersz fel? Nem látod, hogy ezek az én szemeim? Még ha szőke vagyok is, még ha Bill kiköpött mása vagyok, akkor is… szeretlek!)

-Tom nagyon szeret téged! –hajtogattam miközben ő a kezemet rángatta.

Annyira kétségbeesett voltam, sehogy nem tudtam a tudtára adni az igazat.

-Bill, Bill! Engedj el! –kiabált ijedten, de én lefogtam.

(Vegyél észre kérlek!)

-Szeret téged érted? Nagyon…

-Kérlek Bill! Nem tudom, mi folyik itt, de kérlek, engedj el!

-Nagyon szeretlek! –suttogtam hirtelen, ő pedig azonnal elhallgatott.

Lassan döbbenten szembe fordult velem. Elengedtem. Tudtam, hogy nem fog tovább küzdeni.

-Bill? –zavartan nézett rám, én pedig fásultan felsóhajtottam és egy lépést hátráltam.  

(Nem fog felismerni…)

-Sajnálom. –suttogtam és lehajoltam a gitárért. –bocsáss meg.

Messze elkerültem őt, miközben befelé igyekeztem. Még a nappali közepéig sem értem el, mikor ő újra megszólalt.

-Te azt mondtad, hogy szeretsz engem? –kérdezte és egészen közel lépett hozzám.

-Igen. –suttogtam és lenéztem rá. –én… én mondtam. Érted? –Ria az arcomat fürkészte, miközben én lassan megemeltem a kezem, hogy megsimogassam az arcát. Nem tudtam megállni. Muszáj volt megtennem. Megcsókoltam.

Tudom, hogy érezte, valami nincs rendben velem. Hiszen pont úgy csókoltam, ahogy szoktam. Bill biztosan nem így csinálta volna. Láttam rajta, hogy nem érti, mi történik. Végül mégis csak elhúzódott tőlem és zavartan lesütötte a szemeit.

-Ne haragudj! –nyögtem idegesen.

Nem válaszolt, csak még egyszer kétkedően felpillantott rám, majd eltűnt a lépcső tetején. Ez volt életem legrosszabb csókja. Ilyen fájdalmas még soha nem volt.

Másnap egymás után törtek rám Bill életének zsarolóan szörnyű pillanatai. Kiderült, hogy a reptéren nem hiába éreztem úgy hogy valaki követ, mert tényleg követtek! Szép nagy képet raktak be az újságba arról, ahogy a parkolóban ölelkezünk. Kicsit sem volt félreérthető… én tökéletesen látszódtam a képen, mint Bill Kaulitz, az igazi Billből viszont csak annyi látszott, hogy mindenki jól kivehesse: az illető férfi. Megírtam Billnek, hogy mi történt de ez kicsit sem javított a helyzeten. Még mielőtt Alison felébredt volna felosontam a szobánkba a kesztyűkért. Mikor éppen az egyik fiókban turkáltam a kezembe akadt valami. Egy kis négyszögletes bársonyborítású doboz. Óvatosan kinyitottam és belepillantottam.

(Egy gyémántgyűrű…)

Sosem tudtam megérteni, hogy Bill mit szeret Alisonban, azt viszont tudtam, hogy tényleg szereti őt. Meg akarta kérni a kezét. Még nem tudtam elmondani neki, hogy Alison megcsalta őt. Ezért nem akartam engedni, hogy megkérje a kezét. Zsebrevágtam a gyűrűt, felhúztam a kesztyűket és gyorsan kisurrantam a szobából.

Az újabb cikk, hogy Bill már tuti meleg eljutott mindenhová. Amint Alison felébredt ő is találkozott vele.

-Ez mi? –kérdezte idegesen és szó szerint elém baszta az újságot az asztalra.

Nagyot sóhajtottam.

-Ki ez? –kérdezte a képre nézve.

-Tom. Kikísértem a reptérre. –suttogtam.

-De hát összevesztetek!

(Basszameg, tényleg!)

-Igazad van. Sajnálom.

-Magyarázd meg! –kiabált felháborodva. –szeretlek Bill, és nem értem, hogy most mi van!

-Én is szeretlek! –hazudtam megint és lesütöttem a szemem.

-Akkor meg miért ölelkezel ezzel a pasival?

-Figyelj ez… bonyolult.

-Jól van! –kiabált Alison hisztérikusan. –értem! Bonyolult az életed! Rendben! Talán ha én eltűnök az egy kicsit megkönnyíti majd.

Reagálni sem tudtam, mert Alison felrohant az emeletre. Gondolom pakolni…

Még soha nem éreztem magam ennyire szerencsétlennek. Az a bizonyos hurok egyre csak szorult a torkom körül. Nem tudtam kiszabadulni, és Bill testébe zárva egyre csak nagyobb felfordulást csináltam.

Lerogytam a zongorához és próbáltam játszani rajta. De most még ez sem ment.

Kétségbeesett voltam. Úgy érezem ebben a helyzetben már képtelenség bármit is tenni. Továbbra is játszottam a szerepem, gügyögtem Alisonnak, szívemnek és drágámnak szólítottam, miközben a hányinger kerülgetett tőle. Közben pedig sóvárogtam Ria után. Ott volt tőlem néhány méterre. Elképzelni sem tudtam, hogy mi játszódhatott le benne tegnap este. Hiszen, Bill Kaulitz oda lépett hozzá, azt mondta neki, hogy szereti, majd megcsókolta őt. –Hogy lehettem ekkora barom? Erőtlenül előre dőltem és a billentyűzetnek döntöttem a homlokom. Még a zongora is belejajdult a szenvedésembe. Össze voltam zárva két nővel és egyik sem tudta, hogy valójában mit is érzek iránta. Riát imádtam, szenvedélyesen szerettem. Alisontól pedig egyszerűen undorodtam.

-Bill! –szólított meg hirtelen Ria a lépcsőről.

Elképzeltem milyen látványt nyújthatok: fejjel a billentyűzetben, totál összeroskadva, szinte folytam le a székről…

(Igen cica?)

-Mi van? –kérdeztem fásultan, Billhez illő közömbösséggel.

-Nem tudod véletlenül, hogy Tom hová tette a napszemüvegem?

(Melyiket bezmeg? Van vagy tizenöt…)

Fáradt voltam dühös és türelmetlen. Nem akartam őt bántani, pláne hogy ő tehetett róla a legkevésbé, hogy nekem szar kedvem van.

-A fönti fürdőszobába tettem a csap mellé, azt hittem ott megtalálod…

(Basszameg! És igen elárultam magam.)

Ria zavartan nézett rám.

-Furcsa. Úgy emlékeztem, hogy Tom hozta be múltkor a kocsiból.

(Miért emlékszel ilyen jól?)

-Igen, behozta és megkért, hogy vigyem fel. Én meg gondoltam, hogy a fürdőben biztosan megtalálod majd.

-Értem. –bólintott még mindig zavartan, majd felszaladt a lépcsőn.

-Hé! –szóltam utána kedvesen és megpróbáltam felállni, de átestem a széken. Mikor végre feltápászkodtam láttam, hogy egy halvány mosoly bujkál a szája sarkában. Gyönyörű volt… -figyelj azt akartam mondani, hogy a tegnapi…

-Nem gondoltad komolyan. –fejezte be helyettem. –igaz?

-Nem, nem igaz. –bukott ki belőlem hirtelen a szóáradat, ő pedig visszasétált hozzám a lépcsőn.

-Te komolyan… komolyan szeretsz engem?

-Igen. –bólintottam és lassan elkezdtem lehúzni a kesztyűt a jobb kezemről.

-Mit csinálsz? –kérdezte értetlenül.

-Szeretlek! –mondtam és megsimogattam az arcát, miközben a kesztyű a földre hullott.

Épp csak egy pillantást vethetett a kezemre, mert meghallottam Alisont a lépcső tetejéről közeledni, ezért azonnal otthagytam Riát. Tudtam, hogy Bill szereti őt, ezért meg kellett menetem a kapcsolatukat. Még láttam a Ria szemében villogó felismerést, mikor Alison mellé szegődtem. Dühösen cibálta maga után a táskáját és direkt ügyet sem vetett rám.

-Alison, kérlek had, magyarázzam meg!

-Nem! Nem érdekelsz! –

-De hát szeretlek! –szinte éreztem Ria pillantását a hátamon, miközben követtem Alisont az udvarra. –szeretlek érted? Mindennél jobban!

-Én is szeretlek, de amíg…

-Alison várj! –kértem hirtelen. Elkaptam a kezét, és magamhoz húztam őt. –valamit tudnod kell! –suttogtam ő, pedig kérdőn nézett fel rám. –már egy ideje el akarom neked mondani, hogy… -zavartan elhallgattam, ahogy nagy sötétkék szemeibe néztem. Hezitáltam, hogy mit mondjak. Itt már mindegy volt, hogy melyik utat választom, mindennek hatalmas következményei voltak. –tudnod kell, hogy nem vagyok önmagam. –mondtam ki végül, majd megint elhallgattam. Tényleg kimondtam? Nem az nem lehet! –nem vagyok önmagam, ha te nem vagy itt velem. –egészítettem ki a mondatot és nagyot sóhajtottam. Alison viszont csak tovább nézett rám. Mintha várna valamit. –egyáltalán semmi nem vagyok, ha te nem vagy itt velem. Tudom, hogy megbántottalak. Nem is egyszer. És ez a mostani dolog is… nem csodálom, ha nem hiszel nekem. De esküszöm neked, hogy szeretlek és szeretni foglak, amíg csak élek, ha… -a kezem lassan lecsúszott a zsebemhez, majd nagyot sóhajtottam. A térdem automatikusan megrogyott, a következő pillanatban pedig már ott álltam Alison előtt, féltérdre ereszkedve egy gyűrűvel a kezemben. Megkértem a lány kezét, akit utáltam, miközben tudtam, hogy a nő, akit szeretek, tudja, ki vagyok és látja az egészet a fönti ablak mögül. –szeretni foglak, amíg élek, ha igent mondasz.

Alison döbbenten állt előttem. Láttam, hogy a könnyeivel küszködik miközben azt is észrevettem, hogy Ria lassan elindult lefelé.

-Nem. –suttogta végül sírva és lerogyott velem szembe a földre. –sajnálom Bill, de nem lehet.

-Miért nem? –kérdeztem csodálkozva és megsimogattam az arcát. Még sose láttam őt sírni, de valahogy… egészen más volt.

-Mert milliószor megcsaltalak. Pedig annyira szeretlek. Már régen kínzott a bűntudat és csak arra váram, hogy végre valamiért itt hagyhassalak. Alig bírtam a szemedbe nézni.

-Szeretsz engem? –kérdeztem kedvesen.

-Igen. –suttogta halkan. Gyönyörű volt. Szomorú és mégis őszinte. Éreztem, hogy az és valahol mélyen, legbelül megbocsátottam neki. Lassan a kezeim közé fogtam az arcát és megcsókoltam őt, miközben felhúztam az ujjára a gyűrűt.

-Tom! –mintha csak jeges vizet zúdítottak rám, úgy ébresztett fel Ria hangja. Az ajtóban állt, karba tett kézzel és kérdőn nézett rám.

Alison zavartan pislogott Riára.

-Ez mi volt? –kérdezte Ria és közelebb lépett hozzám.

-Megkértem a kezét. –mondtam közönyösem és reméltem, hogy nem buktat le. Ria értette, mit akarok, de bizonyára fájt neki az, amit látnia kellett.

-És mit jelentett neked az a csók? –kérdezte hirtelen. Ott volt a szemében, hogy az igazat akarja hallani, én mégis csak játszottam tovább, nem léptem ki a szerepemből.

-Szeretem őt. –mondtam és éreztem, hogy Alison ujjai megtalálják az enyémeket.

Hirtelen hatalmas pofon csattant az arcomon, Ria pedig gyűlölködve nézett rám.

-Megőrültél? –csattant fel Alison dühösen, nekem pedig le kellett fognom, hogy nehogy valami hülyeséget csináljon.

-Nézd meg a kezét! –suttogta Ria Alisonnak én pedig úgy éreztem, meghalok, ahogy belém hasít a felismerés.

(A rohadt kesztyűt a nappaliban hagytam!!!)

Alison lassan hátra pillantott rám és maga felé fordította összekulcsolt kezünket.

(… 0620…)

-Ez meg mit jelent? –kérdezte remegő hangon.

-Most nézd meg a másik kezét! –suttogta Ria és közelebb lépett hozzánk.

Alison remegő kézzel nyúlt a kapcsokhoz, majd lassan lehúzta rólam a kesztyűt.

-Miért csinálod ezt? –kérdeztem Riát, miközben Alison a szája elé kapta a kezét.

Sehol nem volt a tetoválás. Ria végül az arcom felé nyúlt és lerántotta rólam a sapkát. Alison a felismeréstől döbbenten remegve állt előttem. Újabb pofon csattant az arcomon, ahogy rá emeltem a tekintetem.

-Hogy lehet, hogy nem vettem észre? –kérdezte Alison suttogva, miközben végigmért.

-Zseniális színész. –válaszolt Ria, a hangjából kihallatszódó gúny pedig úgy éreztem darabokra, töri a szívem.

Ha ez még nem lett volna elé, hirtelen kitárult a kert vaskapuja és behajtott rajta Bill hatalmas kocsija. Üvölteni akartam…

Alison döbbenten bámult a kocsira, ahogy Bill gyanútlanul kiszállt belőle. Először fel sem nézett, csak mikor már egészen közel volt hozzánk. Ott álltunk az udvaron, pont ugyanúgy néztünk ki, és mindketten csak döbbenten hallgattunk. Másodpercekre voltam a sírástól.

-Borzalmas volt. –suttogtam Billnek megtörve.

-Melyikőtök ötlete volt ez? –kérdezte Alison elcsukló hangon.

-Az enyém. –nyögte Bill, a következő pillanatban pedig az ő arcán csattant Alison keze.

-Hogy volt szíved ezt megtenni velem? –kérdezte Alison sírva Billtől.

-Nem tudod mi történt. –suttogta Bill.

Én közben kétségbeesetten néztem Riát. Ahogy ráemeltem a pillantásom elfintorodott a szemeit pedig megvetően hordozta végig rajtam. Tized másodpercek sem voltak vissza a sírásig. Borzasztó volt, hogy nem szólt hozzám, egyszerűen csak hagyta, hogy kínozzon a bűntudat. Szinte éreztem, hogy az a bizonyos hurok a nyakam körül fulladásig szorul.

-Szeretlek! –suttogtam neki hangok nélkül, miközben szinte megsüketített Bill és Alison veszekedése. Nem voltak hangosak, mégis minden úgy érzékeltem, mintha sokszorosan felnagyították volna a dolgokat.

Újabb pofon…

-Ebből elég, ha még egyszer megütsz visszaütök! –úgy ordítottam, hogy hirtelen mind a hárman döbbenten fordultak felém. –egyikőtök sem tud semmit! A hírnevünk és a magánéletünk volt a tét, Billnek pedig egyszerre kellett volna két helyen lennie! Ezért nézünk ki ugyanúgy. Segítettünk egymásnak! Fogalmatok sincs róla, hogy min mentem keresztül! Engem megaláztak egy világhírű műsorban, olyan lettem, mint Bill, lemondtam mindenről, amit szeretek magamban! –lassan az öcsém felé fordultam, a szemem sarkából Alisont figyeltem. –már régen el kellett volna mondanom, hogy Alison a saját bevallása szerint is milliószor megcsalt téged. Tudom, hogy szereted őt, és most már tudom, hogy ő is komolyan szeret téged. Hogy melletted tartsam és megmentsem a kapcsolatotokat, kénytelen voltam megkérni a kezét. Te döntöd el, hogy folytatod-e. Ami viszont téged illet… -Ria felé fordultam és erősen magragadtam a csuklóját. –érzed ezt? Tegnap este is ugyanígy fogtam a kezed, te mégsem ismertél fel. Megcsókoltalak, de nem mondtad ki a nevem. Látnod kellett a tetoválásom ahhoz, hogy felismerj! Ha pedig elhitted, hogy tényleg szeretem őt… csalódtam benned. –jött az utolsó pofon. Váratlanul ért, de a csuklója még mindig a kezemben volt. Olyan dühös voltam, mint még soha. Szinte fel sem fogtam olyan gyorsan történt. Az egész csak egy hatalmas csattanás volt. Aztán már csak azt éreztem, ahogy a tenyerem bizsereg. A két lányt néztem miközben megint megszólaltam. –mindkettőtöknek az a baja, hogy soha nem fogunk titeket úgy szeretni, mint egymást. –Ria felé fordultam és most én is gúnyosan mértem őt végig. –szeretlek… de Billt mindig jobban fogom szeretni.

-Dettó. –nyögte mellettem az öcsém.

*

Bill oldalra pillantott rám, mire zavartan elkezdtem végigtapogatni a zsebeim. Végül mégis csak megtaláltam a túl méretes öltöny zsebében a két gyűrűt. Mosolyogva átadtam őket a papnak, és büszkén kihúztam magam. Velem szembe állt a másik oldalon Alison nővére. Egy esküvőn nem illik ilyet mondani, de szebb volt, mint a menyasszony. Elhangzott a két igen és elcsattant a csók is. A pár mosolyogva fordult az összegyűltek felé és elindultak kifelé a hatalmas templomból.

-Szabad? –kérdeztem a karomat nyújtva a másik tanú felé.

-Persze. –mosolyodott el és az alkaromra tette finom kezét.

Így haladtunk kifelé Billék után. Alison hirtelen megállt és hátra fordult felénk.

-Tom! –kiáltott nekem, megvillantva csodálatos mosolyát. –kapd el!

Reflexszerűen kaptam el az esküvői csokrot, majd zavartan elvigyorodtam.

-Úgy tűnik te leszel a következő. –nevetett rám Bill, majd megint előre fordult és Alisonnal együtt kilépett a templomból.

-Biztosan nem. –nevettem és átadtam a csokrot a karomba kapaszkodó lánynak. –Wendy, igaz? –kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

-Igen. –bólintott kedvesen. –te pedig Tom.

-Valahogy úgy. –nevettem zavartan. –néha egészen Billnek érzem magam.

-Hasonlítasz rá. De van valami, ami egyértelműen megkülönböztet tőle.

-Na és mi? –kérdezetem kíváncsian.

-A szemed.

(Meg akarlak csókolni!)

-Megcsókolhatlak? –kérdeztem hirtelen.

Felnevetett. Pont olyan csilingelve, mint Alison.

-Itt a templom ajtóban? –kérdezte mosolyogva.

-Miért ne?

-Majd később! –suttogta kedvesen, és pedig leengedtem a karom, hogy megfoghassam a kezét.

(Majd az esküvőnkön!)

A piercingek már nem voltak az arcomban, csak azok, amit tényleg az enyémek voltak, a hajam viszont még mindig szőke volt. Lassan nőtt és lassan felejtettem. Sok időbe telt, amíg el tudtam őt engedni. De ha csak a szememet látta, nem ismert fel. Tudtam, hogy így kellett lennie. Bill sikeresen lezárta a tárgyalást, a műsor, amiben helyette szerepeltem hatalmas siker lett. Tökéletes volt minden. Nem csak simán szerettem, hanem tiszteltem Alisont, bár időbe tellett, amíg megbocsátottam neki azt a pofont. Amit pedig Billel kapcsolatban tanultam, soha nem felejtem el. Egymásra mindig számíthatunk… és jön nekem egy hatalmas szívességgel.

Kiléptünk a templomból, és boldogan néztem körbe. Wendy rám mosolygott és lehet, hogy csak képzeltem, de megszorította a kezem.

(Majd az esküvőnkön, majd az esküvőnkön, majd az esküvőnkön…)