A száguldás szerelmesei/1

"Ott feküdtem a földön… az életem közepébe robbantott hatalmas lyukkal és elkezdtem a sebességről álmodni. Szabad voltam…"

Már csak méterek választottak el a céltól. Nem volt előttem senki. Éreztem, ahogy hátulról meglök a mögöttem lévő kocsi. A szokásos halálközeli állapotban, teljes erőmből szorítottam a kormányt és lehunytam a szemem. Hatalmas rándulást éreztem, ahogy újra meglöktek, de már semmi nem tudott megállítani. Átszáguldottam a fekete-fehér kockás zászló alatt és a kormányt megrántva besodródtam a fűre. Porzott utánam a talaj, nagy kört leírva álltam meg és egy óriásit sóhajtottam. Nagyokat lélegeztem és megráztam a fejem, hogy fel tudjam fogni, mi történt. Szédelegve kimásztam a kocsiból és letéptem magamról a sisakot. Vigyorogva néztem szét és nagyon ordítva a magasba emeltem a kezemet. A tömeg éljenzett. Nagyot ugrottam, majd ahogy megláttam Bill kocsiját kivágódni a fűre, azonnal rohanni kezdtem felé. Eldobtam a sisakom és nevetve futottam oda hozzá.

-Bill! Bill! –ordítoztam magamból kikelve, és szinte kitéptem őt a kocsiból.

Rámvigyorgott, ahogy levette a bukóját és ő is szédelegve megállt mellettem.

-Bent vagyunk! –kiabáltam még mindig hitetlenkedve. –Bent vagyunk a negyeddöntőben!

-Uram isten! –nevetett ő is, ahogy végre kezdte felfogni mi történt.

Megfogtam a kezét és diadalittasan a magasba lendítettem. A kivetítőkön mindenhol csak az éljenző embereket láttam.

-Istenem Tom! Bent vagyunk! Ott leszünk! Érted? Meg fogjuk nyerni! –ahogy Bill ott ugrált mellettem, pont olyan volt, mint egy kisgyerek. Felmászott a kocsija tetejére és úgy ünnepelte magát.

Kárörvendően vigyorogtam a mögöttem befutó Flinn-re. Hiába volt végig a seggemben, nem tudott megelőzni. Gyűlölködve nézett rám, ahogy a nevét a második helyezetthez írták az egyik hatalmas kivetítőn. Én elsőnek Bill pedig harmadiknak jutott be a negyeddöntőbe. Flinn utálkozva sétált el mellettem, én pedig fölényesen néztem le rá. Egy percre Bill is elkomolyodott, ahogy rá nézett. Flinn megállt mellettem és dühösen végigmért.

-Nagy szerencséd volt Kaulitz! –mondta, mire én felröhögtem.

-Még egy ilyen jó kocsival se tudsz legyőzni! –nevettem rá gúnyosan és a fejemmel a BMW-je felé intettem.

-Legközelebb kicsinállak! –fogadkozott és dühöngve a lábam elé köpött.

-Na ezért megöllek! –mondtam és a kezem ökölbe rándult, de Bill lefogott, még mielőtt bármit is tehettem volna.

-Hé! Ne felejtsétek el, hogy egy versenyen vagytok! A pályán nyírjátok ki egymást, ne itt!

-Nézd már! Megszólalt a kisebbik vesztes is! Mondd csak milyen érzés mindig harmadiknak lenni? –Flinn gúnyosan Billre röhögött, mire a kezem megint megfeszült.

-Húzz el innen Flinn!

Az említett szánakozva ránknevetett és lazán elsétált.

-Egyszer még annyira meg fogom ölni! –esküdöztem Billnek, ahogy visszamentünk a boxba. –El fogom gázolni, mint az állat! Komolyan, fel fogom borítani! Azzal a rohadt tragacsával együtt fogom széttrancsírozni.

-Hülye seggfej! –csatlakozott be a szitkozódásba Bill is.

A boxban mindenki éjjenezve fogadott minket. A csapattársaink egymás után rohantak oda hozzánk, hogy gratuláljanak. A szponzorok elégedetten bólogattak egymásnak.

Aznap este az összes audis minket ünnepelt. Bill és én még mindig alig tudtuk elhinni, hogy tényleg bekerültünk. Már elég régen úgy beszéltek rólunk, mint az audi két legjobb pilótájáról, de ezt feldolgozni szinte semennyi idő nem volt elég. Én voltam a gyors, Bill pedig a durva. Mindenki félt tőlünk a pályán. Billé volt a piros, az enyém pedig a kék Audi. Csúcsmodellek, mindenki így ismert fel minket.  Az összes audis pilóta közül nekünk volt a legjobb autónk. Belénk nyomták a legtöbb pénzt, mert mi voltunk a legígéretesebbek.

Nekem mindig is a gyorsaság volt az erősségem. Nem féltem attól, hogy elszállok, vagy egyszer csak kirepülök. Egyszerűen semmilyen félelem nem volt bennem, az életemet rendszeresen a kocsimra bíztam. Soha nem terveztem előre, úgy, mint Bill. Ő mindig alaposan áttanulmányozta a többi versenyző kocsiját. Tervrajzokat kért és akár éjszakákon átnézegette őket, hogy megtudja melyik autót, hogyan ütheti ki. Mert egy ilyen durva versenyben nem voltak korlátok. Bill kegyetlenségével csak Flinn tudott szembeszállni. Ő volt az egyetlen, aki engem is majdnem mindig utolért. Volt már, hogy megvert. De csak évekkel ez előtt. Akkor még nem volt ilyen fontos a játék. Nem gondoltuk komolyan. Most, hogy már mindketten az éltünket tettük erre, nem hagyhattuk, hogy bárki is leverjen minket. Bill nagyon durván vezetett. Mindenkit leszorított, szörnyen önző volt, ha az autóversenyzésről volt szó. Az egyetlen ok, ami miatt nem féltem tőle, az az volt, hogy sose tudott engem utolérni. Ő agresszívan kicsinálta az összes versenyzőt, akit lehagyott, engem viszont sosem ért el. Plusz ott volt még köztünk Flinn is. Ő mindig elválasztott minket egymástól, ha a pályán voltunk. Billel mindketten szívből gyűlöltük ezt a faszfejt. Nem csak átkozottul jó gyorsasági sofőr volt, hanem pont olyan agresszív is, mint Bill. A legtöbb esetben így futottunk be egymás után. Én, Flinn és Bill. Flinn és én kurvára utáltuk egymást. Ő Billnek nem tulajdonított akkora jelentőséget, mint nekem. Habár az öcsém mindig rendesen megdolgozta a kocsiját ő, mégis csak arra hajtott, hogy engem le tudjon hagyni. Engem pedig ez hajtott tovább futamról futamra. Az ellenségem utálata segített abban, hogy túltegyem magam a sérüléseimen, és mindig újra beszálljak a volán mögé. Billel egy csapatban voltunk ezért soha nem jutott eszünkbe, hogy tulajdonképpen mi egymás ellenségei is vagyunk, ha a pályára lépünk. Mióta belekezdtünk a versenyzésbe megszállottan, csak ezzel foglalkoztunk. Megszűnt minden kapcsolatunk a külvilággal. A régi barátaink eleinte csak aggódva figyelték, ahogy lassan átléptünk ebbe az adrenalinfüggő, féktelenül száguldó világba, majd teljesen elszakadtak tőlünk. Itt semmi nem volt a helyén. A verseny éjjel nappal ment. Ha világos volt, akkor ment a hivatalos része, ha pedig besötétedett, akkor kezdődött az igazi verseny. A sötét utcákon száguldoztunk, és senki nem állíthatott meg minket. Az összes profi tudott az ilyen éjszakai kis kiruccanásokról. Billel így lettünk hivatalosan is autóversenyzők. Régen történt… még évekkel ez előtt. Akkor nem létezett még Bill és Tom Kaulitz az Audi sztárpilótái. Más emberek voltunk, egy másik világban. Bill és Tom Kaulitz a Tokio Hotel ikrei. Tinilányok milliói rajongtak értünk. Elkényeztetett rocker kölykök voltunk. A Los Angeles-i villa, a drága ruhák… felesleges rongyrázás volt az egész. Mi hiába lettünk mások, a sok dolog, ami akkor velünk volt, most is itt van. A versenyzés miatt Bill kiszedte a sok piercinget az arcából és én is, levágattam a hajam. Nem sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjünk ez már egy másik világ. A tetoválások Bill kezén, a csípőjén és a bordáin a mai napig emlékeztetik őt a zenére. A fültágítóm megmaradt, azt mondták az annyira nem veszélyes. Utoljára három éve volt gitár a kezemben. Direkt meg sem próbálok emlékezni rá. Néha azt hiszem kéne, hogy hiányozzon. Olyankor megkérdezem Billt, hogy neki hiányzik-e az éneklés. Sosem szoktunk erről beszélni. Az, hogy neki sem hiányzik a zene, egy olyannyira más világba helyez minket, hogy felesleges a múltunkról beszélni. A Tokio Hotel sikertörténete 2015-ben ért véget. Előbb is megtörténhetett volna, de azt kell, hogy mondjam mindenki kihasznált minket a végsőkig. Amíg megvolt a minimális bevételünk, addig hajtottak minket tovább. 2013-ban kezdődtek a bajok, amikor is Billel valahogy belekeveredtünk egy fogadásba. Egy szórakozóhelyen voltunk és persze, jócskán csak ittunk. Mikor észbe kaptunk, már ott ültünk egy-egy kocsiban a rajz előtt, két ellenféllel együtt. A szórakozóhelytől Bewerly Hills-ig, ez volt a fogadás. A tét pedig? Feltettük a kocsijainkat… természetesen vesztettünk. De az a vereség ébresztette fel bennünk az igazi versenyszellemet. A következő héten visszanyertük a kocsijainkat és újabb fogadásokba vetettük magunkat csak, hogy versenyezhessünk. Rengeteg pénzt vesztettünk így és mégis boldogok voltunk. Ez valami egészen új volt. Nem a szokásos, unalmas ordító tömeg és a megszokott hangszer a kezedben, hanem valami egészen más. Sebesség, adrenalin és veszély. Egy évig versenyeztünk Billel, LA utcáin. 2014 novemberében a sok leépítő kritika után, bejelentettük, hogy kiszállunk. Hatalmas botrány volt. Nem csak a médiában, hanem a bandában is. A szüleink aggódtak értünk. Mindenki azt mondta, hogy teljesen megőrültünk. Azt beszélték, hogy eldobjuk az életünket. Pedig Bill és én csak akkor kezdtünk igazán élni. Georg annyira kiakadt, hogy kijelentette, soha többet nem akar velünk beszélni. David minden nap újra és újra leüvöltötte a fejünket és megfogadta, hogy teljesen tönkretesz minket, ha nem folytatjuk a zenélést. Gustav a szemünkbe mondta, hogy ő csak miattunk van most itt, hogy nélkülünk képtelen lett volna idáig eljutni, és hogy hatalmasat csalódott bennük. Hogy fájt-e? Szenvedtünk-e? Igen! De nem fordultunk vissza. Rengeteget vesztettünk a részesedéseinkből csak, mert engedtük, hogy a többiek vigyék a pénzüket, hogy hamarabb vége legyen az egésznek. Önzéssel és árulással vádoltak minket a legjobb barátaink. David az ígéretét betartva kitálalta az igazságot a médiának. Teljesen tönkrementünk. Hiába maradt pénzünk az életünk egy romhalmaz maradt. Az éjszakai versenyzés volt az egyetlen, ami segített nekünk felépülni. Elköltöztünk, és végleg átléptünk ebbe az új világba. Olyan szabadok voltunk, mint még soha. Úgy ittunk és csajoztunk, ahogy csak akartunk, leszartuk a néha még ránk ugró fotósokat. Olyan sok év után kidobtam Riát és inkább visszatértem a régi életformámhoz. Nem volt másunk csak egy lakás, ami éppen elég volt kettőnknek és egy garázs, amiben a kocsijainkat tartottuk. Szinte minden szabadidőnkben az autóinkkal foglalkoztunk. Amennyire kellett, megtanultuk rendbeszedni őket. Ha valami gond volt velük azt megoldottuk. Minden pénzünket arra a két verdára költöttük. Az egyik este viszont történt valami… tudtuk, hogy nem éppen törvényes, amit csinálunk, ezért mindig nagyon vigyáztunk, de Bill hirtelen totál elvesztette az eszét. Az autója volt a tét és mindennél jobban imádta azt a kocsit… nem figyelt eléggé és elgázolt egy embert. Nem volt semmink, se pénzünk, se hírnevünk, se felelősségtudatunk. El akartunk menekülni, de már késő volt. A rendőrség azonnal ott volt a helyszínen. Bevittek közülünk egy csomó mindenkit. Billt előzetes letartóztatásba helyezték. Hiába versenyeztem minden éjszaka nem, tudtam akkora összeget nyerni, hogy kiválthassam őt. És akkor… megjelent az Audi. Nem tudom, hogy hogyan de bekerült a körünkbe egy szponzor és látta, ahogy versenyeztem. A legelső kör után elkapott és kérte, hogy menjek el vele egy tesztvezetésre, hogy megnézzük mennyire, megyek jól az igazi pályán. Már a legrosszabb teljesítményemmel is lenyűgöztem őt. Azonnal szerződtetni akart, én viszont nem adtam el magam rögtön. Előbb ki kellett fizetnie Billt és szerződtetnie kellett őt is. Csak így voltam hajlandó beszállni. Egy év alatt lettünk az Audi hírhedt ikerpárja. Minden idők leghíresebb audis pilótái lettünk. Az éjszakai versenyzést bevezettük a profik körében is. Én voltam az egésznek a feje, én irányítottam a meneteket, ha pedig én indultam, nem akadt ellenfelem. Azóta eltelt három év. Számunkra az Audi a világ legkirályabb csapata, és most végre igazán közel kerültünk a győzelemhez. A családunk itt van a garázsban. Barátok? Az autóink voltak barátaink. Szerelem? A száguldás volt az egyetlen szerelmünk! Nem hiányzott semmi!

Viszont a Nascar durva világában élni nekünk nem sem volt könnyű. Ha a pályán nem is de az életben szükségünk volt bizonyos szabályokra. Billel, csak ketten voltunk, mindenki mást elzártunk magunktó. A közhely, hogy "senkire nem számíthatsz, csak magadra" ránk nem volt igaz. Mi csak is egymásra számíthattunk. A győzelem iránti vágyunk tartott össze minket. Soha semmit nem csináltunk egyedül, mindenben együtt voltunk. Az egyetlen szabályunk az volt, hogy a célban mindig találkoznunk kellett. Muszáj volt győznünk. Soha nem hagyhattuk el egymást. Mikor elfordult tőlünk a világ megfogadtuk, hogy ezt együtt fogjuk végig csinálni.

Ahogy közeledett a középdöntő az összes többi versenyzővel együtt készültünk a következő fordulóra. Billel beneveztünk egy egynapos versenysorozatra. Ezt is edzésnek szántuk. Egy sivatagi futam volt, gyors, tökéletes a gyakorlásra. Sehol máshol de az átkozott poros, homokos környezetben talán kicsit még én is féltem. Ezt persze senki nem láthatta, továbbra is adtam magam, szinte minden edzésen összebalhéztam Flinnel. A rohadék jó formájában volt, örült a homoknak, mert tudta, hogy pont úgy parázok, mint ő. Gyűlöltem a pofáját, ennek a rohadéknak. Ismerte minden egyes gyenge pontomat, tudta mitől félek. De én túltettem magam ezen, próbáltam csak a versenyzésre koncentrálni.

Bill részideje az edzések közben is sokat javult. Még mindig túl sokat cikázott és cselezgetett de már sokkal gyorsabb volt, mint néhány héttel ez előtt.

Mikor megérkeztünk a helyszínre mindenki csak döbbenten nézett maga elé.

-A picsába! –nyögte Bill elnyújtva, ahogy az egyik lelátóról végignéztünk a pályán. –Itt nincs semmi csak homok!

-Hát, ja! A kurva életbe! Rohadt meleg van!

-Na mi van Kaulitz beszartál?

Ettől az undorítóan nyálas és gúnyos hangtól azonnal felfordult a gyomrom.

-Csak szeretnéd! –kiabáltam le neki a lelátóról.

-Bemelegítünk? –kérdezte ravaszul vigyorogva és hunyorogva felnézett ránk.

-Tom nehogy belemenj! Ez szabálytalan, kizárhatnak érte a versenyből. –tudtam, hogy Billnek igaza van, és mégse tudtam kimondani egy rohadt nemet.

 Földbe akartam döngölni ezt a tetvet.

-Mi a tét? –kérdeztem a vállam fölől lenézve rá.

-Menjünk a kocsira!

-Na, ne szórakozz! –hördültem fel döbbenten.

-Talán nem mered? –vigyorgott rám azzal a gusztustalan pofájával.

-Dehogynem! –vágtam rá dühösen és elindultam lefelé.

-Tom! –kiabált utánam Bill idegesen és leugrott mellém. –Ugye tudod, hogy nem veszíthetsz? Ha elveszted a kocsit, nem tudsz mivel indulni a versenyen, ha pedig rájönnek, hogy ti már reggel nyomtatok egy menetet azonnal kizárnak!

-Nem fogok veszíteni! –mondtam neki komolyan és gyorsan lementünk a lépcsőn.

Kitoltuk a kocsit a garázsból én pedig gyorsan elkezdtem belebújtam a ruhámba.

-Ennyire félsz? –kérdezte Flinn röhögve, ahogy kitolták neki a kocsiját és rám nézett.

Én csak a szememet forgattam és letéptem magamról a ruhát. A sisakomat Bill kezébe nyomtam, mire ő elszörnyedve nézett rám. Lerántottam a pulcsimat és egy szál trikóban álltam Flinn elé.

-Gyerünk! –mondtam neki lazán. –Akkor toljuk védőfelszerelés nélkül!

-Ti teljesen megőrültetek? Tom ez homok! Nem aszfalt, itt nem vagy olyan stabil! Ki fogsz csúszni!

-Kuss legyen öcsi! –röhögött Flinn mire Bill dühösen a földhöz vágta a sisakot.

-Fel fogtok borulni, mind a ketten! Miért nem tudjátok ezt a verseny közben elintézni?

-Szeretnék minél hamarabb megszabadulni tőletek! –mondta Flinn és ő is, levette a dzsekijét.

Annyira gyűlöltem ezt a seggfejt, mint még soha senkit. Tökéletes ellenfél volt, aki pont annyira utált engem, mint én őt. Zöld szemei mindig úgy villogtak rám, mintha egyenesen belém látna. Felfordult a gyomrom, ha csak rá néztem. Fekete haja mindig sötéten a szemébe lógott, emellett a szemei olyanok voltak mintha világítottak volna.

-Na mehetünk? –kérdezte lazán a kocsijának támaszkodva.

-Ja! –válaszoltam könnyedén és egy lekicsinylő pillantást vetettem rá.

Bill megpróbált a kezembe nyomni egy mikrofont de én eltoltam magamtól a kis tárgyat. Beszálltam a kocsiba és bekötöttem magam.

-Ugye tudod, hogy életveszélyes, amit csinálsz? –kérdezte Bill aggódva, ahogy behajolt az ablakon.

Nem feleltem, csak bólintottam és egy nagyot nyeltem. Felálltunk egymás mellé és megvártuk, hogy Flinn egyik nagymellű csicska csajszija beálljon a két kocsi közé egy zászlóval. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy átnéztem hozzá az ablakon keresztül. Nagyot sóhajtottam és az arcomba toltam a napszemüvegem. –Legalább ha meghalok, jól nézzek ki közben! –készenlétbe helyeztem a kocsit, mindent bekapcsoltam és vártam. Görcsösen szorítottam a kormányt, miközben Bill ellépett az ablaktól és egészen a lelátókig hátrált.

-Öt kilométer! –kiabált át hozzám Flinn és a hatalmas BMW felbődült. –Kettő és félnél fordulunk!

Bólintottam és tovább vártam. Egy másodpercig még feszült idegekkel figyeltem, majd mikor a zászlót lerántották előttem, hirtelen teljes erőmből a gázra tapostam. A kocsi hatalmasat rántott rajtam és óriási porfelhőt hagyva maga után elindult. Szinte belepréselődtem az ülésbe, de felröhögtem, ahogy láttam, hogy jobban rajtoltam, mint ő. Már az elején átvettem a vezetést. A tudat, hogy semmi nem véd meg ijesztő volt. Védőfelszerelés nélkül az egyetlen, amiben bízhattam, az a gyorsaságom volt. –Ha nem ér utol, nem tud lökdösni. –de sajnos utolért. Nagyon hamar. Éreztem is az oldalamon, ahogy rámrántotta a kormányt. Gonoszul átvigyorgott hozzám én pedig visszarántottam a kocsit és oldalra toltam őt. Nem történt semmi. Néha úgy vezettem, hogy semmit nem láttam, hatalmas volt a por. Nagy nehezen lehagytam őt és újra átvettem a vezetést. Nem tudom mit képzeltem, de mikor elértem a két és fél kilométert úgy gondoltam, hogy egy kézifékes megállással fogok megfordulni. Súlyos hiba volt, ugyanis ő is így gondolkozott. Előbb kezdtem el megfordulni, mint ő és mikor én már álltam ő még csak akkor fordult. Az óriási porfelhő megelőzte a kocsit, majd éreztem, a hatalmas lökést, ahogy a BMW a kocsim oldalának vágódott. Hirtelen megfordult velem a világ és a lendület tovább sodorta az autót velem együtt. A kezemet a kocsi plafonjának nyomtam és lehunytam a szemem. Egy… kettő… három… Háromszor fordultam körbe a kocsival. Éreztem a vér ízét a számban, valamint iszonyatosan fájt a jobb vállam. A szélvédő betört és bizonyára a külső borítás is összeroncsolódott, de a kocsi a kerekeire érkezett.

-Bassza meg! –ordítottam dühösen, ahogy Flinn kocsija az arcomba vágta a port. –Ez nem lehet igaz! –újra gázt adtam és elnyomva a fájdalmamat tovább vezettem visszafelé. Olyan dühös voltam, mint még soha életemben. –Ha egyszer utolérem én, megölöm! –fogadkoztam magamban, de még mindig csak a BMW hátulját láttam. –Gyerünk már! –kiabáltam dühösen. Szét akartam őt zúzni, vissza akartam adni, még akkor is, ha csak véletlen volt. Kétségbeesetten néztem a kilométerórára. Már alig volt ezer méterem. A vér folyt a számból és én még mindig csak a gázt nyomtam. Remegett a kezem, izgultam, féltem és dühöngtem egyszerre. –Nem veszíthetem el ezt a kocsit! –iszonyatos sebességgel húzódtam fel mellé és ráhúztam a kormányt. Úgy elszálltam hirtelen, mint még soha. Nem tudom hová toltam őt, hiszen nem volt fal, amin összetörhetett volna. Hirtelen lassítottam, majd még mielőtt beértünk volna a célba hatalmasat, löktem a hátulján. Gyakorlatilag előbb értem vissza, mint ő viszont nem tudtam mit kezdeni a győzelmemmel. Döbbenten nézetem, ahogy a BMW ugyanúgy fordul fel, mint az én kocsim… egyenesen Bill felé száguldott, az összeroncsolódva pörgő autó. Egy percre megfagyott bennem minden. A kocsi felfordult és nekivágódott az egyik emelvénynek. Kellett egy kis idő, amíg Flinn nagy nehezen előmászott belőle. Köhögve a kocsinak dőlt és a mellkasához kapott. Kinyitottam az ajtómat és kizuhantam az autóból. A földön feküdtem a szinte totálkáros kocsi mellett, és zihálva néztem fel. Nyertem, és mégsem volt semmi értelme a versenynek. Bill teljese sokkban az egyik lelátóhoz simult és hitetlenkedve tapogatta végig magát. A kocsi csak néhány méterre tőle csapódott be. Flinn még mindig csak fuldoklott… És akkor megtörtént a lehető legroszabb. Megérkezek a szponzorok. Szórakozottan beszélgetve léptek ki a garázsból a néhány emelvény közé. Elképzeltem, hogy mit láthatnak… két rommá tört méregdrága kocsit, a három ranglistavezető sofőrt, az egyik éppen fuldoklik, a másik teljesen lesokkolt, a harmadik pedig csak fekszik lent a porban. A BMW szponzorai először természetesen Flinnhez rohantak, ő volt a legrosszabb állapotban.

-Tom! –jött oda hozzám Scott és ijedten leguggolt mellém. –Jézusom! Mi történt? Jól vagy?

-Bill… -nyöszörögtem halkan, ahogy a fejem a földre bukott. –Bill jól van?

-Jason most nézi meg! Biztos nincs semmi baja. Na, de mondd már el, mi történt veletek?

-Versenyeztünk. –nyögtem erőtlenül és felszisszentem, ahogy egyre nagyobb súly nehezedett a vállamra.

Ismerős arcok jöttek, az audis csapat, akik mindig elláttak minket, ha megsérültünk. Bevittek Billt és engem a garázsba. Nekem bekötötték a vállamat, Billnek viszont csak le kellett nyugodnia, nem volt semmi komolyabb baja. Arról, hogy mi zajlott a BMW sátrában semmit nem tudtunk. Egy valamit azonban sejtettem. Semmi jó nem lehet ebből az egészből. Scott a szponzorunk, aki engem is fölfedezett, gyorsan átrohant, hogy megtudja, mi van a konkurenciával. Bill kb. tizenöt perc alatt teljesen lehiggadt. Szótlanul ültem vele szemben, én lehajtottam a fejem. A lábamat lelógattam az ágyról, amin átkötötték a vállam.

-Hülye vagy! –szögezte le végül halkan. –Hatalmas szerencséd volt, hogy megúsztad ennyivel!

-Tudom. –mondtam és felnéztem rá. –De Flinnek most nincs kocsija. Nem versenyezhet.

-Majdnem meghaltál! Ne merj még egyszer ruha nélkül kocsiba ülni!

-Sajnálom. –sóhajtottam, Bill pedig nem folytatta, mert ő mindig megértett.

Ő mindig átérezte a szenvedélyem, hiszen ő is a száguldás szerelmese volt. Nem oktatott sokáig, nem fárasztott. Már régen tudtuk, hogy mennyire veszélyes ez az egész, nem kellett, hogy állandóan az orrunk alá dörgöljék. Az életünkkel játszottunk. Ez senki másra nem tartozott csak ránk. Tisztában voltunk a tétekkel.

A régi Tokio Hotel rajongóknak azt mondanám, hogy Scott kicsit olyan, mint amilyen David volt. Eltekintve attól, hogy benne van annyi emberség, hogy nem akarna tönkretenni minket. Davidnek ez is faszán sikerült! Scott vette a világon a legkomolyabban a versenyzés szabályait. Régen ő is ott volt a legnagyobbak között. Aztán, ahogy megtalált minket hirtelen visszatért. Hatalmas szerencsénk volt egymással.

Billel kb. fél órát ülhettünk a garázsban, aztán mindketten mentünk a dolgunkra. Ő a garázsban maradt, hogy a saját autójával foglalkozzon, én pedig a lelátók közé igyekeztem, hogy megnézzem milyen állapotban, van a kocsim. A szerelőink Rick és Mike máris nekiestek, hogy helyrepofozzák a kocsit. A felnyitott motorháztető alól még mindig folyamatosan szivárgott elő a sűrű füst.

-Hé srácok! –köszöntem nekik és megálltam az autó mellett. –Hogy van az én kicsikém?

-Hát ember, rendesen összetörted. –jegyezte meg Rick nevetve és behajolt a kocsi motorja fölé. –De úgy tűnik belül nincs semmi baja. Jó kislány még most is megy, mint a villám.

-Szóval tudok vele indulni?

-Persze! –vigyorgott Mike és felhúzta koszos olajfoltos kesztyűit, majd ő is a motorháztető elé állt.

Ezek után felültem az autó egykori csomagtartójára, ami a sok tuning cucc miatt mára már teljesen elvesztette a funkcióját, és elégedetten néztem szét. A verseny délben kezdődött és éjfélkor ért véget. A nézők már most rengetegen voltak pedig még volt néhány óránk a kezdésig. A legnagyobb csapatok már mind készen álltak. Sok híres versenyző és szponzor gyűlt össze. Mindenki fullos kocsikkal nyomult és mégis mindig alul maradtak. Ugyanis én az összes versenyen ott voltam. Elégedetten néztem szét a hatalmas tömegen, majd mikor visszafordultam a garázsok felé, megláttam Scott-ot közeledni. Leugrottam a kocsiról és lelkesen megindultam felé, hogy megmondjam, az autónak nincs semmi komoly baja. Két lépést se tettem még, mikor jobban szemügyrevettem őt, és csodálkozva megálltam. Már messziről is látszott rajta, hogy irtózatosan dühös. Nem értettem mi baja lehet, mindenesetre inkább a helyemen maradtam és vártam.

-Tom! –kiabált nekem dühösen, majd lassan megállt előttem. –Sok pénzt raktam beléd, többet mit az öcsédbe, vagy bárki másba. Alád raktam egy erős kocsit, támogattalak mindenben, mint barátomat, és mint versenyzőt…

-Scott… -kezdtem értetlenül, de ő azonnal a szavamba vágott.

-Mégis mi a francot képzelsz, mit csinálsz? Verseny a hivatalos verseny kezdete előtt?

-Scott figyelj, sajnálom, tudom, hogy nem kellett volna belemennem. –zavartan magyarázkodtam, mire ő csak még idegesebb lett.

-Flinn súlyosan megsérült, kárt okoztál a csapatának. Tönkrement a kocsija. Nem is értem, hogy juthatott az eszedbe ilyesmi. Ez bánt a leginkább… szabálytalan voltál.

-Én? –kérdeztem hirtelen felháborodva. –Az ő ötlete volt, hogy…

-Hatalmasat csalódtam benned! –kiabált dühösen. Kínosan néztem szét, ahogy szinte már mindenki minket figyelt. A szerelők, a csapatok, a szponzorok, a nézők az összes ember hallgatta a veszekedésünket. –Mindig büszke voltam rád de most…

-De hát Scott nem én találtam ki. Flinn ötlete volt.

-Ne merészelj hazudni nekem! –ordított az arcomba. –Azt mondta, hogy te hívtad ki őt. A többi csapattársa is megerősítette ezt.

-Mi? –kérdeztem döbbenten. –Hazudik a rohadék! Nem csinálnék ilyet! Te is tudod! Kérdezd csak meg Billt.

-Persze az öcséd nyilván melléd áll. Ezzel csak az a gond, hogy ő az egyetlen. Flinnt pedig többen támogatják. És ő az, aki kárt szenvedett.

-Ne már, te most komolyan hiszel neki? Tudod, hogy milyen egy köcsög!

-Igen tudod, és azt is tudom, hogy amióta csak először versenyeztetek, te ki akarod csinálni.

-De Scott esküszöm nem én voltam! Tök egyértelmű, hogy hazudik ez a szemét.

-Nos nekem nem egyértelmű. Hiába vagy nagyon jó versenyző, most úgy tűnik, hogy alul maradtál. Azt hittem vagy olyan nagy ember, hogy vállald a tetteid következményeit.

-De Scott… -újra próbálkoztam, hogy kiálljak magamért, de ő megint félbeszakított.

-Emlékszel, mit mondtam, mikor leszerződtettelek titeket? –a kérdése meglepett de még így is azonnal tudtam rá válaszolni.

-Azt mondtad, hogy a te csapatodban semmi nem állít meg minket, csak a szabálytalanság.

-Pontosan. –bólintott komolyan, majd a mögöttem dolgozó két szerelő srácra nézett. –Fiúk! –kiabált oda nekik, ahogy szokott, azon a kemény, magabiztos hangján. –Vigyétek be a kocsit a garázsba, és ha helyrehoztátok festessétek át. Ezt a számot és a nevet pedig szedjétek le róla.

-Mi a francot csinálsz? –kérdeztem döbbenten. –Ez az én kocsim, én megyek vele.

-Mától nem! –hirtelen úgy éreztem, mintha az arcomba öntöttek volna egy vödör jéghideg vizet. Csak pislogtam értetlenül, és hitetlenkedve néztem Scott-ra. –Nem versenyzel tovább a csaptomban.

-Mi?

-Jól hallottad. A verseny rendezői kizártak és én is kizárlak. Mostantól egyedül kell boldogulnod.

-Scott várj! Nem teheted ezt! Én vagyok a legjobb! Nem csak a mai versenyen, hanem az egész mezőnyben! Nem rúghatsz ki csak úgy.

-Az öcséd legalább olyan jó, mint te.

-De Scott kérlek! Megnyerem ezt a versenyt, utána pedig a negyeddöntőt, az elődöntőt, és a döntőt is. Te is tudod, most vagyok a legjobb formámban. Folytatnom kell.

-Igen folytatnod kell. –helyeselt komolyan, én pedig kicsit fellélegeztem. –De nem velem. Az én csapatomban, az Audi keze alatt, nincs helyed.

-Ne szórakozz már! –kiabáltam dühösen. –Ez csak valami szar vicc ugye?

-Nem Tom! Ez van.

-Rendben! –kiabáltam idegesen. –Akkor megveszem a kocsit! –Scott felvonta a szemöldökét én pedig hátra fordultam, de az autót addigra már betolták a garázsba. –Az Audit, amivel eddig mentem. Megveszem!

-Nem veheted meg.

-Miért nem? –fakadtam ki dühösen. –Majdnem teljesen szétment a borítása, így nem ér annyit. Engedd, hogy megvegyem.

-Nem. –mondta keményen, én pedig dühösen a számba haraptam.

-Ez az egész… -kezdtem idegesen, majd lassan akadozva folytattam. –Arra játszotok, hogy ne tudjak versenyezni? Győztest akarsz csinálni Billből? Hát tudd meg, hogy akármilyen szar roncsot is kell összeszednem, le foglak verni. Nem kell, hozzá a pénzed és a kocsid, hogy megnyerjem majd a döntőt. –dühöngve felrúgtam a port a földről és hátatfordítottam Scott-nak. Félrelöktem egy csomó embert, ahogy a garázs felé igyekezetem. Bill ott állt az összetört autó mellett és nagyot sóhajtva mért végig. Egy másodpercig se foglalkoztam vele, csak dühösen összeszedtem a pulcsimat és a táskámat. Ahogy mindenki még, Bill is hallotta a veszekedést. Azt összes csapattársam rosszallóan nézett rám, miközben még egyszer végigtrappoltam a garázson. Még utoljára mérgesen belerúgtam a kocsiba, ami most már nem volta az enyém és mindenféle köszönés nélkül elhagytam az Audis csapat garázsát. A szponzorok és a nézők döbbenten bámultak rám. Én mindenkit leszartam. Pontosabban mindenkit kivéve őt. Gyorsan átvágtam az emelvények közt, majd megálltam a BMW-s csapat boxa előtt. Éppen akkor tolták ki a legújabb autót a délben kezdődő versenyre. Hitetlenkedve néztem, ahogy Flinn elégedetten rohan a kocsi után. Amint észrevett, rögtön gúnyosan elvigyorodott.

-Na mi van bajnok? –gonoszul rámvigyorgott, én pedig a földre dobtam a táskám és megindultam felé.

-Te rohadék! Nincs is semmi bajod!

-Hallom kizártak a versenyből! –nevetett kárörvendően.

Már éppen készültem megütni, mikor közénk álltak a csapattársai.

-Dögölj meg te szemét! –kiabáltam magamból kikelve de ő csak röhögött tovább.

-Húzz el innen Tom! Veszteseknek nincs helye a pályán!

Soha életemben nem voltam még olyan dühös, mint akkor, mégis tovább álltam. Erőt vettem magamon és leléptem. Tudtam, hogy nem így kell őt elintéznem. Nem úgy mintha csak simán ellenségek lennénk. Nem, nekünk a pályán kellett megküzdenünk egymással. Nem itt, nem ebben az időben, hanem a döntőben.

A délelőtt tovább részét, önmarcangoló dühöngéssel töltöttem a motelben, amit Billel egy éjszakára béreltünk. Beszéltem vele telefonon. Dühös volt és csalódott. Nekem pedig fogalmam nem volt róla, hogy mit tegyek. A negyeddöntőig még egy hét volt. Ez nagyon kevés idő új kocsit találni. Pláne úgy, ha az embernek nincs szponzora. Megvenni és feltuningolni egy autót túl drága lett volna. Kölcsönkérhettem volna valakitől egy erős kocsit, voltak ilyen barátaink, de az után, hogy kizártak a versenyből, már kétséges volt, hogy oda is adnák-e az utót. Tehát akkor úgy tűnik, hogy ennyi. Bill éppen most áll a rajthoz én pedig megint itt vagyok mindennek az alján. Pont, mint mikor tönkrementünk. De ezt most nem hagyhatom annyiban. Ez már a második életem, nem halhatok meg itt is. A zenével kudarcot vallottam, de itt nem fogok! Nem tudom, hogy hogyan fogom ezt megoldani, de az biztos, hogy egy hét múlva ott leszek a negyeddöntőben, és le fogom győzni Flinnt. Addig is pedig a szeme közé röhögök, mert nem tisztességes úton jutott el idáig. Engem nem kellett volna kizárni, neki pedig nem is volt semmilyen sérülése. Scott pedig meg fogja bánni, hogy kirakott.

Délután öt óra körül visszamentem a versenyre, hogy megnézem Billt. Leültem az egyik lelátón és figyeltem, a sok autót. Az egynapos versenysorozatoknak a folyamatos éberség volt a lényege. Az, hogy tudj figyelni, és ne aludj be egy percre, sem mert akkor rögtön kieshetsz. Bill mindig továbbjutott, pedig a kanyarokat még most is sokszor elbaszta. Képtelen volt felhagyni az erőszakossággal. A nézők egészen sötétedésig lelkesen szurkoltak, este viszont nagyon gyorsan kezdett lehűlni a levegő. Bekapcsolták a reflektorokat és már mindenki csak az utolsó futamot várta. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy Flinn és Bill lett a két döntős. Ha én nem voltam a versenyzők közt csak is ők ketten lehettek a legjobbak. Arra viszont mindenki kíváncsi volt, hogy Billnek sikerül-e legyőznie Flinnt. A döntő előtt lementem Billhez és beszéltem vele, megnyugtattam és szurkoltam neki. Nagyon örült nekem… mármint annak, hogy még úgy is elmentem a versenyre, hogy kizártak. Mikor fel kellett állnia a rajthoz én visszamentem a lelátókhoz de most már nem menetem fel. Hátrébb húzódtam és rágyújtottam. Tudtam, hogy eltart néhány percig, amíg a rajt után visszaérnek. Láttam, ahogy Flinn nagy fehér BMW-je már a kezdetiekben megelőzi Billt, majd nagyot sóhajtva elfordultam. "Gyerünk öcsi!" -magamban szinte mindig szurkoltam Billnek. Még akkor is, ha tudtam, hogy csak néhány méterrel jár mögöttem. Mindenki tudta, hogy nagy esélye van megnyerni ezt a versenyt, tehát én sem kételkedtem benne. Lassan nyugodtan szívtam a cigimet. Éppen a horizontot figyeltem, hogy mikor bukkan fel újra a két kocsi, mikor egy férfi szintén leugrott a lelátóról és odajött hozzám.

-Nahát! Tom Kaulitz! –a tenyereit lelkesen összecsapta, majd a kezét nyújtotta nekem. –Phill Nixon vagyok! –mutatkozott be kedvesen én pedig megszorítottam a kezét.

-Tudom ki maga. –mondtam a számban a cigivel és a kifújtam a füstöt. –Vagyis látásból már ismerem. A legtöbb versenyen ott szokott lenni. Szponzor igaz?

-Igen az vagyok. –nem folytatta én, pedig nem tudtam mit mondani. Szívtam tovább a cigimet és ő is rágyújtott. Lassan kezdtem hallani, ahogy a kocsik közeledtek, majd nagyon messze meg is láttam őket, ahogy felkavarták a sivatag porát.

-Van egy kocsim. –szólalt meg hirtelen Phill, mire én azonnal összerezzentem. –Új. Még senki nem versenyzett vele. Gyorsan fel lehetne turbózni.

-Úgy gondolja? –kérdeztem lazán. Direkt nem kérdeztem rá, arra, ami a legjobban érdekelt. Inkább megvártam, hogy ő ajánlja fel.

-Igen. Gyönyörű autó, nem szívesen bíznám rá senkire… -hirtelen elszorult a torkom de vártam, tovább, hogy folytassa. -…csak egy profira.

-Milyen kocsi? –kérdeztem hirtelen.

-Egy Aston Martin One 77.

-Uram… -kezdtem izgatottan. –Nekem vezetnem kell azt a kocsit! –elmosolyodott erre a hirtelen kijelentésre, de látszott rajta, hogy tetszik neki a határozottságom.

-Én is erre gondoltam. –nevetett és végigmért.

-Mennyivel megy? –kíváncsiskodtam tovább.

Szinte már egészen közelről hallottam Bill autóját, de hogy mikor és hányadiknak ér be a célba az hirtelen már egyáltalán nem érdekelt. Ha ennek a pasinak tényleg van egy Aston Martin-ja tökéletesen mindegy, hogy Bill győz-e vagy sem, én akkor is nyerek egy hét múlva.

-350-nel.

-Atya isten! –nevettem megdöbbenve. –Az első autó, amivel versenyeztem egy Audi R8. 350! –ismételtem nevetve. –Nem semmi!

-Szóval? Tom Kaulitz a mezőny legjobbja, egy Aston Martin-ban, Phill Nixon-nal az oldalán? Mit szólsz? –a szemem sarkából láttam, ahogy Bill átszáguldott a kockás zászló alatt. Hallottam, ahogy kitör az éljenzés a tömegből és láttam őt diadalittasan előmászni a kocsiból. Hihetetlenül boldog volt, én mégsem mentem oda gratulálni neki. Ő a lelátók mögött nem láthatott én, pedig éppen a világ egyik legnagyobb szponzorával alkudoztam, úgyhogy nem is foglalkoztam vele. Tudtam, hogy megértené.

-Jól hangzik! –feleltem izgatottan.

-Szerintem is!

-Neked nincs csapatod? –kérdeztem hirtelen.

-Nincs. Kiszálltam, nem szeretek közösködni. Csak egy versenyzőt akarok támogatni. De annak az egynek, a legjobbnak kell lennie.

-Én vagyok a legjobb! –mondtam magabiztosan vigyorogva.

-Tudom. Ezért hozzád jöttem.

-Maga most komolyan szponzorálni akar engem? Azok után, hogy ma vágtak ki a versenyről, a szponzorom, aki felfedezett hátatfordított nekem és nem hagyta, hogy tovább vigyem a kocsit, amivel mindig is én voltam a legjobb.

-Ismerem Scott-ot. –mondta hidegen. –Riválisok vagyunk. –na erre már felnevettem, és a kezébe csaptam.

-Nos… ha alám rakja ezt a kocsit és segít nekem, a nevével a ruhámon fogom megnyerni a Nepster kupát. Én legyőzöm Flinnt, maga pedig Scott-ot.

-Ez tetszik! –nevetett fellelkesülve és megrázta a kezem. –Akkor mit szólsz hozzá, hogy holnap megnézzük együtt a kocsit? Kipróbálod, utána pedig megmondod, hogy mit kell még javítani rajta. Az embereim átfestik neked, rányomják a számodat, a nevedet, mindent, amit csak akarsz.

-Benne vagyok!

-Akkor… készüljön az egész Nascar, mert holnap Tom Kaulitz és Phill Nixon leszerződnek, utána pedig levernek mindenkit! –nevetve hátbaveregetett, majd újabb cigit vette elő és elbámult az öcsémet ünneplő nagy tömeg felé.

-Nagyon köszönöm! –mondtam hálásan, mire ő csak mosolyogva megrázta fejét, és tovább nézte Billt.

-Az öcséd már sokszor megverhetett volna téged. –eltűnődve kifújta a füstöt, majd rám nézett. –De vannak komoly hiányosságai. Például nézd csak meg a kocsiját. A kaszni túl magas. És ahogy vezet… olyan mintha biztosítani akarná, hogy az, akit egyszer lehagyott soha ne előzhesse vissza őt. Mintha csak egy Elemeinator futamon menne mindig… Túl agresszív és szenvedélyes. Ezt hideg fejjel kell csinálni, különben elrepülsz, és többet nem kelsz fel.

-Bill nem ilyen. –mondtam csendesen.

-De te ilyen vagy! –nevetett és látszott rajta, hogy akár fogadni is merne rá, hogy jól ismer engem, és tényleg olyan vagyok, mint amilyennek elmond. –Ezért fogsz nyerni!

Miután beszélgettem Phill-el már nem volt okom aggódni. Teljes biztonságban éreztem magam. Úgy döntöttem, hogy Billnek nem fogom elmondani, mi történt. Sőt egyáltalán senkinek nem fogok erről beszélni. Nem tudom, hogyan fogom megmagyarázni, de szépen eltűnök egy hétre. Addig felkészülök a negyeddöntőre. Hatalmas botrányt akarok! Azt, hogy mikor visszatérek a világ legjobb kocsijával, rögtön mindenki infartust kapjon. Győzni akarok! Én akarok lenni a világ legjobbja! Soha, de soha nem éreztem még ilyet. Szó szerint el akartam taposni az összes többi jelentéktelen senkit a pályán. Meg akartam alázni Flinnt és le akartam, győzni Billt. Ez a kocsi, és a tudat, hogy ilyen jó lehetek még ezt is, kiváltotta belőlem. Még azt is le akartam nyomni, akivel mindig együtt versenyeztem. Ez történik, ha versenyzel… ez történik, ha a kocsid erőseb, mint te vagy. Hirtelen minden elképzelhetőt túl akarsz szárnyalni.

Pillanatképek

Tom vidáman vágódott ki a szórakozóhely duplaszárnyú ajtaján.

-Hé! Hé Andy! –kiabált nevetve a barátjának, aki szédelegve követte őt, ki az utcára. –Hová tettük le a kocsit?

Andreas kábán, megrázta a fejét, jelezvén, hogy fogalma nincs róla, merre lehet az autó.

-Kurvára beálltam! –nyögte vigyorogva és a gitáros karjába kapaszkodva támolygott tovább a járdán.

-Hallod bazd meg, nem emlékszem rá, hogy merre parkoltam le.

-Talán logikus lenne a parkolóban nézelődni. –röhögött a fiú Tom pedig szédelegve megindult a klub mögötti beállók felé. –Úr isten Tom, én nagyon kivagyok! –Andreas görnyedezve ment a barátja után.

-Gyere már! –türelmetlenkedett a gitáros de a fiú tántorogva megállt és az út szélére hányt. –A kurva életbe Andy! –nevetett Tom és felrángatta a fiút. –Így be nem szállsz mellém a kocsiba! Fogjunk neked egy taxit, az majd hazavisz.

-De Tom…

-Kuss legyen! Gyere! Szépen visszamegyünk a klub elé, ott biztos találunk neked egy taxit. –a gitáros visszarángatta a barátját a szórakozóhely elé.

-A rohadt életbe! –nevetett fásultan Andreas, ahogy a taxikra várakozó hatalmas tömegre nézett.

Éppen bent állt két autó mikor Andreas beállt az egyik nagy sor végére.

-Szórakozol velem? –kérdezte Tom röhögve, majd ismét karon ragadta a fiút és hangosan kiabálva utat tört magának a taxik felé. –Elénézést! Tom Kaulitz vagyok! Volnának szívesek odébb állni? A barátomnak szüksége van egy fuvarra. Igen, igen nyugodtan fényképezzenek csak! Részeg vagyok, jól látják! –a sok telefonvakú villogása közt a gitárosnak sikerült eljutnia az egyik autóig. Türelmetlenül kirántotta belőle az éppen beszálló utast, a barátját pedig benyomta az ülésre. Megvárta, amíg Andreas eldadogja a címet, majd még egyszer hátbeveregette a fiút és becsapta a kocsi ajtaját. Gyorsan átverekedte magát a tömegen és megint a parkoló felé, vette az irányt. Még mindig nem emlékezett rá pontosan, hogy merre is tette le az autót ezért sokáig csak céltalanul bolyongott a rengeteg gépkocsi közt. Már hajnali kettő is bőven elmúlt mikor megpillantotta a szinte már elveszettnek hitt autót. Megindult a kocsi felé és a farzsebébe nyúlt a slusszkulcsért, de hirtelen megállt mikor, meghallotta, azt a furcsán ismerős kattogó hangot. Fásultan fordult hátra és dühösen nézett az őt fotózó paparazzira.

-Könyörgöm, ne már! –fakadt ki és eltakarta az arcát az erősen villogó vaku elől.

Az idegen fotós nem szólt semmit, csak követte tovább a gitárost. Nem rémítette el Tom dühös hangja. Magas volt, majdnem annyira, mint a gitáros, szürke kapucnija a fejére volt húzva, baseball sapkát és napszemüveget hordott még éjszaka is.

-Ember! Nem hallod? Húzz el innen, még mielőtt igazán ideges leszek! –az idegen még mindig csak a gépét kattogtatta. Most már egészen közel került a gitároshoz, csak néhány méter választotta el a zenésztől.

-Dögölj meg te patkány! –kiabált idegesen Tom és tovább trappolt a parkolóban az autója felé. –Nem látod, hogy rohadtul be vagyok baszva? Miért nem lehet engem békén hagyni? Nem hiszem el, hogy ilyen kiabszottul érdekes vagyok!

A fotós tolakodva követte tovább a gitáros mire az megint idegesen hátra fordult.

-Na mi van, villantsz egy mosolyt? –kérdezte az idegen kárörvendően és tovább fényképezett.

-Hogy én mennyire utálom az ilyen gerinctelen férgeket! –kiabált dühösen a gitáros és bemutatott az azonnal villanó kamerának. –Na tessék! Ezt villantom! Baszd meg te rohadék! Most ürülsz? Remélem sok pénzt, kapsz ezekért a képekért.

-El se hinnéd, hogy mennyit! –nevetett a fotós és folytatta a fényképezést.

-Hagyd már abba! A rohadt életbe! Mit akarsz még? –Tom már majdnem elérte a kocsit, amikor a paparazzi megint az arcába villantotta a vakut.

-Csak villants egy mosolyt! –röhögött gonoszul. –Tökéletes lezárása lenne a sorozatnak, azok után, amit a klub mosdójában csináltál.

A gitáros hirtelen megállt az autó mellett és döbbenten nézett fel a fotósra.

-Te… te lefotóztál a mosdóban? –kérdezte hitetlenkedve, és a motorháztetőre dobta a slusszkulcsot, hogy mindkét keze szabad legyen. –A kurva anyádat! –kiabált dühösen. –Hogy lehet valaki ennyire pofátlan? Hogy mersz ennyire belemászni az életembe, te rohadék? –a gitáros nagyot lökött a fotóson és felbőszülve a kamera után nyúlt. –Gyerünk, add ide a fotókat! –az idegen azonnal elrántotta a gépet Tom elől és újra fényképezett. –Add már ide azt a kibaszott fényképezőgépet! –ordított a gitáros és erősen megrángatta a fotóst, majd kitépte a kezéből a kamerát.

-Nagyon gyorsan add azt vissza nekem! –kiabált az idegen is és a gitárosnak esett.

-Te hülye fasz, kurvára megverlek! –Tom dühöngve megragadta a fotós vállát és egyenesen hasba vágta, mire az összegörnyedt és felnyögött. –Na ez már nem tetszik, annyira igaz? –kérdezte Tom nevetve, de az idegen hirtelen kigáncsolta őt. A gitáros a földre zuhant a fotós pedig gyorsan visszavette tőle a fényképezőgépet.

-Hülye köcsög! –mondta szánakozva a paparazzi és a gitáros bordái közé rúgott, majd sietve hátrálni kezdett.

-Hú, az anyádat! Ezért megöllek! –Tom gyorsan feltápászkodott és hátulról húzta le a földre a fotóst.

Az idegen gyorsan lerántotta magáról a gitáros kezeit és felugrott, de a sapkája Tom kezével együtt lehullott róla.

-Mi a… -Tom döbbenten nézett a kapucni alól kibomló szőke hajzuhatagra. –Azt a rohadt! –a gitáros lassan felegyenesedett és még mindig ijedten nézett az előtte álló fotósra. –Te csaj vagy! –mondta tátott szájjal, majd lassan elvigyorodott, ahogy végigmérte a lányt. –Méghozzá nem is akármilyen csaj!

-Dögölj meg! –mondta a lány dühösen fogva a hasát és kitépte a gépet Tom kezéből.

-Hé! –kiabált a gitáros és keményen visszarántotta a lányt. –Bocs, hogy megütöttelek, de… Na! Inkább add oda a fotókat és gyere fel hozzám!

-Fordulj fel! –kiabált a lány és indulatosan visszavette Tomtól a sapkáját, majd rögtön a fejébe is húzta azt.

-Hé! Hé! –Tom erőteljesen megszorította a lány kezét. –A fotókat!

-Megkapod őket a holnapi újsággal együtt! –mondta a lány dacosan és tovább kínlódott a gitáros karjai közt.

-Nem viccelek kislány! –mondta Tom keményen, és még erősebben szorította a lányt. –Add ide azokat a kibaszott fotókat, mielőtt még bajod lesz!

-Milyen bajom? –kérdezte a lány idegesen.

-Nem tudom. –mosolygott Tom és a kocsinak tolta a lányt. –Hogy hívnak?

-Semmi közöd hozzá!

-Ha akarom, van! –mondta Tom keményen.

-Vic. –suttogta a lány.

-Rendben Victoria. Akkor… van egy ajánlatom. Bármennyit is kapnál ezekért a képekért én a dupláját, fizetem neked, csak add nekem az összeset.

-Kifizeted a dupláját? –kérdezte hitetlenkedve a lány.

-És talán még le is fekszem veled! –nevetett Tom, mire Vic undorodva felvonta a szemöldökét.

-Azt mellőzhetjük. –mondta a szemeit forgatva.

-Szerintem meg nem! Különben azt fogom mondani, hogy rámtámadtál.

-Undorító vagy! Nem akarom, úgy végezni, mint az a csaj a mosdóban.

-Hát igen! –nevetett Tom gonoszul. –Szegénykém egy hétig nem fog járni!

-Te hallod magad? –kérdezte a lány döbbenten. –Komolyan mindjárt hányok tőled!

-Az nem lenne jó! –mosolygott a gitáros és óvatosan kivette a lány lógó kezéből a fényképezőgépet. –Szállj be a kocsiba! –mondta hirtelen hangszínt változtatva és kinyitotta az autó ajtaját.

-Nem! –ellenkezett a lány, majd dühösen Tom mellkasába boxolt, mikor a gitáros meglengette előtte a gépet. –Cseszd meg te rohadék! Add vissza! –kiabált idegesen.

-Rendben. –sóhajtott a gitáros és Vic szemébe nézett. –Visszaadom a gépedet, de csak egy feltétellel. Tőlem aztán megjelenhet az összes kép, tulajdonképpen leszarom de te… te az enyém leszel ma este!

-Nem! –suttogta a lány ijedten.

-Akkor fogom és összetaposom a memóriakártyádat! –nevetett Tom gonoszul.

Vic tépelődve nézett a gitárosra, majd a fényképezőgépre.

-Na, gyerünk! Szállj be a kocsiba! –mondta Tom türelmetlenül, és rángatni kezdte a lányt az autó ajtaja felé.

-Engedj már el! Nem fogok lefeküdni veled!

-Rendben! –nevetett a gitáros és már éppen készült volna földhöz vágni a fényképezőgépet, mikor a lány újra megszólalt.

-Várj!

-Meggondoltad magad? –kérdezte Tom ravaszul mosolyogva.

-Egy feltétellel. Soha többet, csak most azt egyszer és… -Tom nevetve félbeszakította a lányt.

-Ez a "csak most az egyszer" elég nagy meggondolatlanság… pláne, hogy még semmit nem is tudsz rólam.

-Elég volt látni, hogy mit csináltál azzal a szerencsétlen lánnyal!

-Nézd! –kezdte Tom zavartan. –Tudok olyan lenni, de veled… téged megütöttelek és ezt valahogy jóvá, kell tennem. Szóval… tudok nagyon gyengéd is lenni.

A lány dühösen forgatta a szemeit.

-Rendben, legyél gyengéd én, aztán leszarom! De csak most az egyszer és amint végeztünk, visszaadod a gépemet.

A gitáros fásultan felsóhajtott és kinyitotta a kocsi ajtaját.

-Oké, legyen, ahogy akarod! De akkor szállj be!

-Kurvára undorító vagy! –jegyezte meg Vic és kelletlenül beszállt a kocsiba.

Tom követte a lányt.

-Miért a hátsó ülésen ülünk? –kérdezte a lány a szemeit forgatva.

-Tudod te azt! –nevetett a gitáros és a karját átvetetette a lány vállán.

Vic nagyot sóhajtott, közelebb hajolt a gitároshoz és lehunyta a szemeit.

-Ugye most csak szórakozol velem? –kérdezte Tom felháborodva. –Nem fogod ilyen könnyen megúszni! Tetszel nekem, szóval előbb beszélgetni fogunk.

-Remek! –mondta a lány dühösen, és a szemeit forgatta.

-Lazulj már el! Így csak én is ideges leszek és az neked lesz rossz! –a lány hallgatott és hagyta, hogy Tom óvatosan levegye róla a sapkát és a napszemüveget. A gitáros egy percig döbbenten nézett a lány szemébe, majd nagyon nyelve megszólalt. –Sajnálom, hogy megütöttelek. Te… te nagyon gyönyörű vagy.

-Kösz. –mosolygott a lány.

-Van barátod? –kérdezte a gitáros kíváncsian és szórakozottan játszadozott Vic szőke hajával.

-Nincs. És neked van valakid?

-Van. –nyögte Tom a szemét lesütve. –De…

-Tudom, hogy van. –mondta a lány csendesen. –Mit gondolsz, mióta fotózlak titeket?

-Riát csak a látszat kedvéért szeretem. Tudod, hogy azt higyjék, hogy már felnőttem és nem olyan vagyok, mint tizenhat évesen.

-Hát elég jól játszod, hogy szereted, mert mindenki beveszi. A média, ő és még az öcséd is.

-Bill? Őt is fotóztad már?

-Igen. –nevetett fel Vic. –A jófiú… nem szép dolog így beállítani őt, az éjszakai programjait ismerve tudom, hogy nem az.

-Egyikünk sem lehet ártatlan. Még te sem.

-És ki mondta, hogy az vagyok? –kérdezte a lány mosolyogva. –Én is megütöttelek!

-Csak megrúgtál és akkor már amúgy is a földön voltam.

-De akkor is fájt neked!

-A lelkembe gázoltál! –nevetett Tom, majd lazán előrehajolt és bekapcsolta a hifit. –Bill szokott is tartani egy üveg piát! –mondta töprengve és benézett az első ülések alá. –De lehet, hogy a múltkor megittuk… vagy itt van valahol hátul. –Tom kicsit tapogatózott a földön és meg is találta az üveget, amit keresett. –Parancsolj! Bírod a Bacardi-t?

-A ma estére jó lesz! –nevetett a lány és miután Tom kibontotta, meghúzta az üveget. –Te nem iszol?

-Nem. –rázta a fejét Tom. –Már így is részeg vagyok!

A lány eltűnődve nézte a gitárost, miközben ivott.

-Mi az mit bámulsz? –kérdezte a Tom mosolyogva.

-Te tulajdonképpen… amellett, hogy egy nagy baromarcú seggfej vagy kicsit talán még kedves is lehetnél. Az is vagy csak…

-Hagyjuk ezt! –mondta a gitáros és hirtelen magára rántotta a lányt. –Ha én kedves vagyok az csak még jobban, fáj mindenkinek, mintha simán bunkó lennék!

-Idióta! –nevetett a lány és hagyta, hogy a gitáros a hátára döntse őt. –Nem gondolod, hogy el kéne mondanod Riának az igazat? Mert így csak ő is még jobban szenved. Érzi, hogy valami nincs rendben, de nem meri a szemedbe mondani, mert szeret téged.

-De én jól elvagyok vele így. Nincs olyan dolog, ami miatt felborítanám ezt az egészet.

-És ha lenne? Miért lennél hajlandó, végre kevésbé önzetlen lenni?

-Mondjuk miattad…

-Ezt nem veszem be neked Tom! –mondta a lány kicsit elszomorodva.

-Hé! Hé! Semmi baj. Én tényleg komolyan gondoltam, hogy egyszer majd…

Vic újra nagyot kortyolt az üvegből és fásultan megrázta a fejét.

-Ha majd egyszer hajlandó leszel másokra is gondolni, akkor esetleg összejöhetünk beszélgetni. De mondtam neked, ezen kívül soha többet!

-Felidegesítesz! –mondta Tom és durván a lány hajába markolt. –Hiszed vagy sem, de már most szeretlek.

-Ez nevetséges! –mondta Vic és a keze lassan lecsúszott az ülés alá a fényképezőgépéhez.

-Tudom, de részeg vagyok, és itt fekszem veled egy kocsiban… ne mondd, hogy nem indulsz be tőlem.

-Helyes vagy, mert a pia kihozza belőled az őszinteséget. De egyébként csak hazudnál össze-vissza. –Vic halkan bekapcsolta a gépet és a kezébe vette azt.

-De… de… -kezdte Tom akadozva és felhúzta maga mellé a lányt. –Szeretlek! –suttogta részegesen és megcsókolta a Vicet. Kezét a lány tarkójára szorította, és hevesen magához húzta vele a lányt. –Részeg vagyok és tudom, hogy őrültség de szeretlek. –Tom újra megcsókolta a lányt de most sokkal hosszabban és szenvedélyesebben. Élvezettel hunyta le a szemeit, teljesen belefeledkezett az érzésbe, megszűnt a külvilág. Csak akkor kapta fel a fejét mikor megint meghallotta azt az annyira utált kattanó hangot. –Mi a… -kezdte döbbenten, de befejezni már nem tudta a mondatot, mert a lány teljes erejéből fejbe vágta őt a kamerával. –A rohadt életbe, ne csináld ezt! –kérte Tom, ahogy a feje az ülésre hanyatlott. –Ez nem csak egy egyéjszakás kaland lett volna. Kérlek, esküszöm én nem, akartalak téged átverni. Vissza akartam adni a gépedet és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy szakítok Riával.

-Persze, higyjem is el mi? –kérdezte a lány hitetlenkedve, miközben a sapkáját kereste a kocsiban.

-Csak egy kibaszott esélyt akartam tőled! –mondta, Tom a fejét fogva és elködösült szemmel nézett fel a lányra. –Te mondtad, hogy legyek önzetlen, de ha nem adsz rá alkalmat, akkor hogyan bizonyítsam be, hogy tényleg tudok olyan lenni, amilyennek te megérdemelnél?

-Hülye vagy! –mondta a lány és átnyúlt a gitároson a sapkájáért.

-De én szeretlek!

-Egy hónapja követlek Tom! Látom, hogy a barátnőd, hogy szenved miattad. Nem akarok a helyében lenni, és nem hiszem el, amit mondasz, mert ismerem a fajtádat. És még részeg is vagy! Bocs de nem vagy valami hiteles.

-Hát akkor mondd, meg kinek változzak, ha már senki nem hisz nekem?

-Magadra vess, amiért ilyen hülye fasz vagy!

-Vic! Hát kicsit sem érdekellek?

-Szánalmas vagy! Ez az, ami miatt érdekelsz. Bizonyítsd be, hogy több vagy ennél!

-Most el fogod adni a fotókat? –kérdezte Tom szenvedve és még mindig a fejét, fogta.

-Igen!

-Nincs már esélyem igaz?

-Talán van… -suttogta a lány és felkapta a napszemüvegét, majd gyorsan kiszállt a kocsiból.

-Áh, bazmeg! –nyögte a gitáros fájdalmasan, és lassan érezte, ahogy a kemény ütést ereje elnyomja őt.

*

Tom másnap délben álmosa ébredt fel a kocsi hátsó ülésén. Kellett neki egy kis idő, amíg összeszedte magát és el tudott indulni. Kábán tapogatta a halántékán liluló nagy foltot, de próbált bele sem gondolni az elmúlt este egyéb következményeibe.

Fáradtan vágódott be az ajtón, mikor haza ért.

-Szívem! Itthon vagy?

-Nincs itt. –mondta Bill a lépcső tetejéről.

-Lelépett igaz? –kérdezte Tom fásultan.

-Ja. Kérdeztem tőle, hogy mi van, de nem válaszolt csak az arcomba vágta az újságot. Aztán már inkább nem faggattam tovább, elég egyértelművé vált számomra is hogy… még mindig nem tudtál felnőni.

-Sajnálom. –mondta Tom és sietve keresni, kezdte az újságot.

-Ne nekem mondd, hogy sajnálod! Ria az, akit átbasztál.

A gitáros felkapta a konyhában heverő újságot. Szinte kettétépte a lapot, ahogy kicsapta mag elé a legelső cikket.

-Remélem most boldog vagy! –morogta Bill dühösen, de Tom már nem is hallotta az öccsét.

A duplaoldalas cikk felét elfoglalta a hatalmas fotó min Tom Vic-el smárolt. Ez volt az utolsó kép, amit a lány készített. Más kép nem volt sehol. Tom egy olyan fotót sem talált az újságban, ami az ő klubos balesetét örökítette meg. Halványan elmosolyodott, ahogy a kép melletti szövegre nézett. "A rockszátroknak mindig van esélyük… új barátnőket szerezni, vagy újra kezdeni mindent" –a gitáros gyorsan végigfutotta a cikket, majd az asztalra dobta azt.

-Bill! –kiabált fel az emeletre miközben gyorsan bevett egy fájdalomcsillapítót.

-Mi van? –kiabált vissza még mindig idegesen az énekes.

-Ria nem mondta, hogy hová megy?

-Nem!

-Akkor megyek és megkeresem, de előbb még… -Tom megint a kezébe vette az újságot és megnézte a szerkesztőség címét, majd a fotója alatti névre pillantott. –Victoria Northwort. –suttogta mosolyogva és elindult az ajtó felé.

-Hová mész? –kérdezte Bill csodálkozva, ahogy kinézett az egyik szobából.

-Helyrehozom a dolgokat! –Tom bevágta maga mögött az ajtót és sietve beült a kocsijába.

A szerkesztőséget hamar megtalálta. Gyorsan kiszállt a kocsiból és beszaladt az épületbe.

-Helló! –köszönt lihegve a szerkesztőség recepcióján. –Én Victoria Northwort-et keresem.

-Balra a harmadik emeleten. –válaszolt a recepciós nő, unottan és fel sem nézett Tomra.

A gitáros beszállt a liftbe és megnyomta a harmadik emelet gombját. Amint kiszállt elkanyarodott balra és belépett egy hatalmas üvegajtón, ami mögött minden tele volt intézkedő fényképezőgépes idegenekkel. Amint Tom belépett mindenki azonnal felismerte és a terem elkezdett nevétől visszhangozni.

-Ilyen lehet a pokol! –suttogta ijedten, ahogy a sok fényképezőgépre nézett. –Öhm… -kezdte hangosabban. –Elnézést én egy Victoria Northwort-et keresem.

-Vic! –kiabált hátra az egyik férfi, mire a lány azonnal megjelent és döbbenten nézett a gitárosra.

-Te meg mit keresel itt? –kérdezte dühösen suttogva, ahogy Tom mellé ért.

-Beszélnünk kell! –mondta a gitáros és kirángatta a lányt a folyósóra.

-Mi van, mit akarsz? –kérdezte a lány és lerántotta magáról Tom kezét.

-Csak meg akartam köszöni… hogy nem adtad el a fotókat, és hogy adtál nekem egy esélyt.

-Rájöttél? –kérdezte Vic mosolyogva.

-Igen. –mosolygott Tom is.

-Akkor majd valamikor összejöhetünk beszélgetni.

-Tudod az a jó a "majd" -ban, hogy a következő pillanat is lehet.

-A következő pillanatban kezdődik a műszakom. Le kell vadásznom valami hírességet.

-Mi lenne, ha lefotóznád, ahogy térden állva könyörgök Riának, hogy bocsásson meg. Aztán pedig majd… meglátjuk mi lesz.

-Rendben. –mondta mosolyogva a lány, és a vállára akasztotta a fényképezőgépét.

-Amúgy tetszik a kép, amit beraktak az újságba. Kár, hogy a következő percben már alig láttam, mert leütöttél ezzel a szarral.

-Ez a szép a pillanatképekben. Mindig teljesen váratlanul érnek.

Tom megfogta a lány kezét, és óvatosan besegítette őt a liftbe, majd még egyszer halványan elmosolyodott, ahogy a Vic vállán lógó gépre nézett.

Melyikőtök? 22. Rész

"Ments meg!"

-Tom! Nem tudod, hol lehet a telefonom?

-Bill, ezerszer mondtam már, hogy ne rajtam keresd a cuccaid. Mégis honnan a francból tudnám, hogy hol van az a rohadt telefon? Te vagy a fő rendes, nem én.

-Jól van, na, de ebben a karácsonyi felfordulásban semmit nem találok. Ezer dolgot kéne még csinálnom holnapig és már tizenegy óra, van.

-Rendben. –sóhajtott Tom. –Segítek. Felmegyek és megnézem ott a telefont te, addig vidd le az alagsorba ezt a rohadt sok ajándékot.

-Azt majd később. Előbb telefonálnom kell. Nina huszonhatodikán érkezik. Ti pedig elsején indultok nyaralni ugye?

-Igen.

-Oké, akkor még anyáékat is meg kéne látogatnunk valamikor.

-Elintézed nem? Vagy megkéred Davidot?

-Nem, mostanában csak Seth-el foglalkozik, szervezi a videóklip forgatást. Nincs ideje rá, majd én megoldom.

-Rendben.

-Csak tudod kéne hozzá a telefonom! –Bill nagyot vigyorgott, mire Tom a szemeit forgatva elindult felfelé az emeletre.

A gitáros gyorsan felszaladt az emeletre és benyitott az énekes szobájába. Ahogy szétnézett rögtön kiszúrta az asztalon a telefont. Sietve zsebrevágta a készüléket és már indult is volna visszafelé, amikor hirtelen megállt. Az íróasztal egyik fiókja félig ki volt húzva. Nem szándékosan de megakadt rajta a szeme. Az egyik legfelső papír furcsán ismerős külleme felkeltette a figyelmét. Tom kelletlenül kihúzta a papírt a fiókból, és lassan végigfutatta rajta a szemét. A lap pont olyan volt, mint amit Bill mutatott neki, mikor kiderült, hogy ő Seth apja. Kivéve a lap alján álló eredményt. A gitáros halkan az asztalra tette a papírt, majd a kezét lassan végighúzta az arcán. Hirtelen egészen közelről hallotta a szíve dobogását, mintha csal elkezdett, volna befelé zuhanni. Ahogy kinyitotta a szemét forgott vele a világ. Megkapaszkodott az énekes székében, majd ahogy elvesztette az egyensúlyát, lassan leereszkedett a földre. Arcát zihálva a tenyerébe temette és kétségbeesetten belemart a szájába.

-Tom! Jössz már? –Bill türelmetlenül kiabált fel az emeletre.

A hang lassan eljutott a gitároshoz de reagálni nem tudott rá. Csak ült a földön kifacsarodva, belül már teljesen meghalva és üveges tekintettel nézett maga elé. Tompán hallotta, ahogy Bill cipője a lépcsőn kopog, várt, amíg az énekes eljutott a szobáig, azt gondolta, hogy akkor majd feláll, de mikor Bill megjelent az ajtóban képtelen volt megmozdulni.

-Jézusom! Jól vagy? –az énekes aggódva lehajolt a bátyjához és a gitáros homlokára tette a kezét. –Mi történt? –a gitáros nem válaszolt, csak elfordította a fejét, hogy ne kelljen az öccsére néznie. –Tom! Válaszolj már! Mi van veled? –Bill leguggolt a földre és meglengette a kezét a bátyja üvegesen meredő szeme előtt.

A gitáros lassan félrebiccentette a fejét és az öccsére emelte a tekintetét.

-Hogy tehetted ezt? –kérdezte halkan elcsukló hangon.

-Mi? Miről beszél? –értetlenkedett Bill.

-Te szemét! –fakadt ki a gitáros dühösen és felállt. –Miért csináltad Bill? Miért kellett?

-Mi az isten bajod van? –háborodott fel az énekes.

Tom idegesen az öccse arcába vágta a papírt és a falnak lökte Billt.

-Magyarázd meg! Gyerünk! Hogy tehetted ezt velem? Hogy lehetsz ekkora idióta? Hogy voltál képes…

Az énekes szótlanul nézett a papírra, az arca pedig lassan eltorzult.

-Nem hiszem el… én ezt nem hiszem el Bill! Komolyan? Komolyan az egész csak… képzeltem az egészet? Tényleg ez lenne az igazság?

-Tom én… megmagyarázok mindent.

-Igen? Igen, megmagyarázod? Tudod, mit? Már nem kell! Nem fontos, értek mindent! Én vagyok a rosszfiú, aki meghal a történet végén. Te pedig… megint te vagy az a kibaszott hős!

-Tom…

-Fogd be! –ordított kétségbeesetten a gitáros. –Nem érdekel a magyarázkodásod! Csak azt mondd meg, hogy most mi legyen! Mert én már nem tudom! Hová menjek, mit csináljak most? Gratuláljak neked? Igen? Ezt kéne tennem? Mondjak köszönetet, amiért ilyen rohadt kedves voltál? Talán tiszteljelek? Gyerünk Bill, most legyél okos! Legyél önzetlen! Mi legyen a folytatás?

-Kérlek, hagyd abba. Sajnálom, nem gondoltam, hogy megtalálod. Azt hittem, minden rendben lesz így.

-Igen? Mégis honnan van ez neked? –kérdezte dühöngve Tom és kitépte a lapot az öccse kezéből.

-Ez az eredeti. –suttogta Bill.

-Az eredeti? Szóval, amit én kaptam tőled az mi volt? Hamisítvány?

-Igen. –nyögte Bill fájdalmasan. –Én csináltattam.

-Hogy te mekkora egy önfeláldozó, jóságos, seggfej vagy! Most már értem az egészet! Elmentél a dokihoz egyedül, és megtudtad az igazságot! A papírt, ami szerint nekem, nem lehetne gyerekem, meghamísítattad, az eredeti iratot pedig elrejtetted. Én megkaptam a hamisítványt, amin az áll, hogy te vagy az, akinek soha nem lehetne gyereke. Számomra ebből vált egyértelművé, hogy én vagyok Seth apja. Szóval te feláldoztad magad, csak hogy mi boldogok lehessünk! Igazán nemes gesztus! De arra nem gondoltál, hogy mi történik, ha ez mind kiderül? Nem jutott eszedbe, hogy Seth és én egy rohadt álomvilágban éltünk? És miért nem jutott eszedbe, hogy én… én össze fogok törni, ha megtudom, hogy igazából… te vagy Seth apja?

-Azt hittem, soha nem fogsz rájönni.

-Hagytad volna, hogy mindenki, Nina, Seth, te és én is egy ekkora hazugságban éljünk? Képes lettél volna Ninának is hazudni a saját fiatokról? Mondd csak normális vagy? Összeházasodtál volna Ninával úgy, hogy közben én nevelem Seth-et?

-Én… én csak azt akartam, hogy boldogok legyetek. Azt hittem, hogy minden rendben lesz így.

-Gyűlöllek! –suttogta remegve a gitáros, és megint meglökte Billtt. –Gyűlöllek érted? –kiabált zokogva. –Hogy tehetted ezt? Hogy lehetsz… hogy lehetsz ekkora hős? Mondd miért kellett így lennie? Miért nem mondtad el az igazat? Nem tartasz ennyire? Nem Seth miatt de… Azt hittem egyszer az életben tényleg én vagyok az… én vagyok a jó. De nem! Megint, megint és megint csak te vagy! Soha… soha nem fogod hagyni, hogy kilépjek a rosszfiú szerepből! Ez az igazság nem? Amíg csak élünk ez már így lesz, mert nem tudunk elszakadni egymástól. Soha nem lehetek, majd olyan jó, mint amilyen te vagy!

-Tom, nem erről van szó.  Én nem akartam, hogy így lásd a dolgokat. És nem vagyok hős, mert elrontottam, nem vettem észre, hogy téged közben elnyomlak.

-Ne! Könyörgöm, csak ne magyarázkodj! Ne mondd, hogy sajnálod! És ne mondd, hogy nem vagy hős! Ez is annyira jellemző rád. Ha megmentenéd az egész világot, akkor is csak szerényen magyarázkodnál. Legyél már büszke arra a rohadt győzelmedre!

-Tom, én annyira sajnálom!

A gitáros az összes eddiginél erősebben lökte meg az öccsét és dühösen ordítva a falhoz, szorította Billt.

-Te vagy a világon a legszánalmasabb győztes! –Tom durván megrángatta az énekes vállát, majd lassan feszülten leengedte a kezeit. Sokáig csak a padlót nézte és a száját harapdálta. –Mit gondolsz, mit tettél most velem? –kérdezte végül halkan és remegő tekintetét az öccsére emelte.

 Az énekes nem válaszolt. Nem tudott már mit mondani. Fogalma nem volt róla, hogy Tom mit akar tőle hallani. Csak állt némán és várt. Várta, hogy megmentsék. A filmek végén az utolsó jelenetekben, a főhős is mindig majdnem meghal. Súlyosan megsebesül és már csak az utolsó erejéből, tudja legyőzni a gonoszt. Kiáll a golyó elé, hogy megvédje, azt, akit szeret, vagy egy hatalmas és ostoba áldozatot hoz, lemond mindenről, csak hogy mások boldogok legyenek. Mégis a végén, ha szenvedve is de mindig ő győz. A rossz meghal, a jó pedig boldogan él tovább. A valóságban viszont semmi ilyesmi nem történt. Tom nem halt meg, nem halhatott meg. Bill sem ölhette meg őt. Hiszen ez nem egy film. Ez csak a valóság volt, ami mindig ezerszer bonyolultabb, mint egy film. A jó és a rossz ebben a különleges esetben szinte egy és ugyanaz volt. Testvéreik, ikrek voltak. A két kulcsfigura soha nem tudott elszakadni egymástól. Nem tudtak volna véget vetni a filmnek. Az utolsó jelenetben a jó és a rossz egyszerre haltak volna meg. Soha nem lett volna vége a filmnek, az ártatlanok tovább szenvedtek volna, mert az imádott hős meghalt. Lassan pedig az egész világ elaludt volna, mert a gonosz soha nem fenyegette volna őket többé. Hősök és szörnyek nélkül nem lett volna értelme a világnak. Ezt az ikrek is tudták. A valóságban talán mindenki túllépett volna az ő halálukon. Kivéve egy valakit. Seth világa azonnal romokba dőlt volna nélkülük. Kellet egy hős és kellett egy szörny. Más nem. Sethnek semmi másra nem volt szüksége.

-Bill… -kezdte a gitáros és próbálta elnyomni a torkából egyre inkább feltörő zokogást. –Összetörtél. Elvettél tőlem mindent. Röhögj ki, mert sírok de… tényleg minden… minden tökéletes volt. Szeretem őt. Tudod, hogy szükségem van rá. Mert… megnevetett és mellette soha nem akarom többé feladni. Most először… akartam példát mutatni. De te… te betörtél a világomba, abba, amit én építettem fel. Az enyém volt, csak az enyém, tökéletes nélküled is. Boldog voltam. Érezted te is, és mégis elvetted őt tőlem.

-Nem akartam, hogy így legyen. –hadarta Bill és kétségbeesetten kereste a bátyja tekintetét. –Tom! Tom én esküszöm nem akartam, hogy így legyen. –Tudom, hogy Seth mennyire fontos neked és nem akartam őt elvenni tőled. Ezért csináltam. Istenem, ha tudnád, hogy mennyire sajnálom! –Bill szörnyülködve nézte, ahogy a gitáros arcát végigszántották a könnyek. –Ne kérlek, ne csináld ezt! Én nem akartalak bántani! Hidd el, én csak segíteni akartam! Fogalmam sem volt róla, hogy ekkora bajt csinálok. Nem számoltam vele, hogy valaha is kiderülhet az igazság. Annyira szeretlek Tom! Soha nem bántanálak igazán! Hiszen te vagy a mindenem. Te vagy az, aki mindig lealáz, ha már éppen elszállnék magamtól. Te mindig visszarántasz a földre. Nem érdemled ezt, jobb vagy ennél, nem te vagy a vesztes, hanem…

-Fejezd már be! –fakadt ki fásultan Tom. –Nincs szükségem a sajnálatodra. Ne alázz meg vele, még ennél is jobban! Inkább mondd meg, hogy mi lesz most!

-Hát… -Bill kínlódva a bátyjára nézett. –Gondolom minden, megy tovább. Úgy ahogy eddig is volt.

-Mi? –kérdezte Tom döbbenten. –Ugye nem mondod komolyan? Nem hiszem el Bill! Azok után, ami történt, te képes lennél tovább játszani.

-Te talán nem ezt akarod?

-Nem. Én azt akarom, hogy Seth végre megtudja az igazságot! Ő az apját keresi nem engem. Nem fogok színészkedni, még akkor, se ha talán boldog lehetne velem. Mostanában amúgy is… A lényeg, hogy én nem fogom őt ilyesmibe kényszeríteni.

-El akarod mondani neki?

-Persze. El fogom mondani.

-De Tom mi van, ha nem tudja elfogadni? Engem… engem nem fog úgy szeretni, mint téged. Megint sírni fog és… és… Én nem tudom őt boldoggá tenni.

-Nem ajánlom neked, hogy elcseszd! Beszéli, fogsz te is! Elmondod neki, hogy mi történt, bocsánatot kérsz és megmondod, hogy szereted. Te nem félhetsz Bill! Ha bántod őt, ha fájni fog neki, amit csinálsz, akkor úgy éljek, hogy tényleg fogom és elviszem őt magammal. Téged pedig olyan igazi rosszfiú módon foglak kicsinálni. Nem bánthatod őt érted? Nem lehet rossz neki! Nem szenvedhet többet. Belehalna. Szeretem őt, nem akarom, hogy szenvedjen.

-Sziasztok! –kiabált fel hirtelen Seth és becsapódott mögötte a bejárati ajtó.

-Ezt nem hiszem el! –nyögte fásultan a gitáros az öccsének és lerogyott az ágyra. –Már csak ő hiányzott ide.

-Tom? Fent vagytok? –kérdezte Seth vidáman, a két férfi pedig hallotta, ahogy a fiú egyre közeledik a lépcsőn.

-Most mi a szart csinálunk? –suttogott tanácstalanul az énekes.

-Most Bill… -kezdte nagyot sóhajtva Tom és lassan felállt, majd folytatta. –Most megyünk és összetörjük Seth-et.

-Ne, könyörgöm, ne most kelljen elmondanom neki!

-De Bill most fogod elmondani! Te csináltad ezt a szart! Te kezdtél hazudozni, úgyhogy te is fogod lezárni!

-Tom! Tom én nem tudom ezt megtenni!

-Sziasztok! –Seth mosolyogva állt az ajtóban, majd hirtelen elkomolyodott, ahogy az ikrekre nézett. –Valami baj van? –kérdezte félve és kezét az ajtófélfának, támasztotta.

Az énekes és a gitáros szótlanul álltak egymás mellett. Mindketten arra vártak, hogy a másik megszólaljon.

-Hát az attól függ, hogy minek vesszük! –nyögte végül kínosan Bill, mire a bátyja azonnal dühösen hátba vágta őt.

-Seggfej! Persze, hogy baj van!

-Mi történt? –kérdezte a Seth a szemöldökét felvonva.

A gitáros várakozva nézett az öccsére.

-Gyerünk Bill, mondd el neki, hogy mi történt!

Az énekes csak nézte gyereket, de nem mondott semmit.

-Bill? –a fiú tétovázva bámult fel a férfi nagy barna szemeibe.

-Az istenit, Bill kérlek, mondd már meg neki! Így mindannyiunknak csak nehezebb lesz. –sürgette Tom is az énekest.

-Micsoda? Miről beszéltek?

-Figyelj Seth! –Bill még alig kezdett bele a mondandójába mikor már el is akadt. Nem tudta folytatni, rettegve fordult vissza Tom felé. –Én ezt nem tudom megtenni. –suttogta a bátyjának.

-A rohadt életbe Bill! Nem csinálhatod ezt! Megmondtam, hogy nem hátrálhatsz meg! Fáj neki nem, látod? Mondd meg gyorsan, legyünk túl rajta!

-De…

-Bill! Beszélj! Ha már ennyire elcseszted magyarázd meg neki is!

-Figyelj inkább, beszéljük meg ezt ketten! Előbb veled kéne…

-Mi a franc van már? –vágott közbe Seth türelmetlenül.

-Na jó nekem ebből elegem van! –csattant fel a gitáros dühösen. –Seth menj ki!

-De miért? Valamit mondani akartatok.

-Menj már ki! –kiabált türelmetlenül Tom, a fiú pedig azonnal engedelmeskedett.

Értetlenül hallgatta, ahogy a két férfi hangosan veszekszik. Lassan lesétált a földszintre majd leült a lépcső aljára. Bill és Tom ordítozása áthallatszott az ajtón, szinte lefolyt az emeletről csak, hogy neki hallania kelljen. A fiú fájdalmasan nézett vissza a válla fölött, majd fáradtan a kezeibe temette az arcát. Gyűlölt minden szót, amit hallania kellett, Tom és Bill hangját, ahogy olyan szavakkal dobálóztak, amik a világon a legdurvábbak voltak a számára.

-Miért? Miért kell nekem még inkább tönkretennem mindent? –kérdezte Bill kiabálva az ajtó mögül.

-Nem élhetünk tovább a te hazugságaidban. Ez így nem megy.

-De menne Tom! Tudom, hogy szeretnéd és te jobb vagy ebben. Neki is jobb lenne talán. Hiszen annyira imád téged.

-Nem fogok tovább színészkedni miattad!

-Én képtelen vagyok erre Tom! Félek! És ő nem is hasonlít rám, alig ismerem. Mondd meg, mit csináljak így vele?

-Fejezd ezt be! –üvöltött a gitáros, Seth pedig szenvedve a szájába harapott. –Hülyeségeket beszélsz! Igen is ismered és szereted őt!

-Nem fogjuk tudni, elfogadni egymást. Ő jobban szeret téged, sőt hozzád képes én semmi sem vagyok neki! Hogy éljek így vele? Mindig téged akar majd helyettem. Ezt fogom látni, ha a szemébe nézek. Téged! Hogy téged szeretne, és hogy olyan, mint te! Ez bánt a leginkább. Ezért nem tudok beszélni vele, ezért nem tudom őt elfogadni. Olyan, mint te, olyan a szeme, mint neked. Kivéve, hogy ő nem úgy néz rám vele, ahogy te. Nem szeretettel, hanem csalódottsággal. Ez az, amit nem bírok elviselni.

A gitáros dühöngve kirontott a szobából és lerohant a lépcsőn. Az énekes egyedül maradt fent. Tom megállt a gyerek előtt és kínlódva nézett le rá.

-Mi ez az egész? –kérdezte a fiú és felnézett a gitárosra.

-Figyelj, azt hiszem…

-Mi történt? Miért veszekedtek?

-Na jó, Seth, figyelj én csak egy dolgot, szeretnék kérni tőled.

-Igen?

-De tényleg… ne bonyolítsuk túl. Neked is és nekem is fájdalmas lenne.

-Mondd már mi az?

-Búcsúzzunk el! –kérte a férfi csendesen.

-Szórakozol? –kérdezte a fiú értetlenül. –Ez is egy átverés? A játék folytatása?

-Nem, Seth. Ez itt a vége. Vége az egésznek.

-Mi? Miről beszélsz?

-Mondom, vége Seth! Nem érted? Ennyi volt! Ez volt a nagy sztori!

-Ne viccelődj!

-Én nem viccelek! –csattant fel hirtelen a férfi és dühösen megrángatta a gyereket. –Hidd, el kérlek! Nem akarok hosszasan beszélni, mert annyira fáj. Csak értsd, meg kérlek, döbbenj rá magadtól, mert én nem tudom kimondani.

-Mit? –a gyerek értetlenül nézett fel a férfira.

-Nem érted igaz?

-Nem. –rázta a fiú a fejét.

-Jaj Seth! Kérlek, csak kicsit gondolkozz. Csak kicsit legyél felnőtt és fogd fel, hogy miről van szó.

-Sajnálom. –suttogta a fiú és félve nézett fel a felnőttre. –Nem értem.

-Hát jó. –sóhajtott a gitáros és elengedte a fiút. –Akkor kimondom. De ígérd meg, hogy nem fogsz sírni!

-Rendben. –mondta a gyerek csendesen.

-Seth… nem én vagyok… -a gitáros nyelt egy nagyot és elszorult a torka. –nem én vagyok az apád.

-Jó vicc! –nevetett fel hirtelen a fiú, Tom pedig úgy érezte, mintha kifacsarodna a szíve.

Seth nem hitte el. Elképzelhetetlennek tartotta az igazságot.

-Összetöröd a szívem. –remegte Tom és fájdalmasan nézett a gyerekre.

-Mi a francról beszélsz? –kérdezte Seth még mindig nevetve és a szenvedő férfira emelte a tekintetét.

-Nem én vagyok az apád, hanem Bill! –ismételte a gitáros keményen, Seth pedig már csak erőltetetten nyögdécselt de nevetni nem tudott.

-Hogy mi? –kérdezte köhögve és megtámaszkodott a térdén.

-Ez van! –mondta Tom kínosan a magasba lendítve a kezeit.

-Mi? Miről beszélsz? –Seth hitetlenkedve fordult a gitáros felé és várakozva nézett a magas férfira.

-Hogy mondjam még neked Seth? Nem vagyok az apád! Hamisítvány volt a papír, nem lehetne gyerekem. Bill az, akit kerestél.

-Nem! –rebegte a gyerek a fejét rázva. –Te vagy az! Érzem, az nem lehet, hogy…

-Rosszul érezted! –fakadt ki Tom dühösen. –Oké? Rossz volt minden megérzésed! Engem is félrevezettél! A megérzésed táplálta bennem a reményt. Hittem neked, érted? Hittem az érzéseidnek!

-Ne, ne mondd ezt! –kérte a gyerek elszoruló torokkal és fel kart állni, de Tom visszatolta őt a lépcsőre. –Kérlek Tom, én nem hiszem el ezt!

-Pedig ez az igazság! Nem tudod megváltoztatni! Bele kellett volna gondolnom, hogy miért pont úgy nézel ki, mint Bill. Még az ízlésed is olyan, mint az övé. Logikus az egész. Ha hittem volna a szememnek nem, csalódtam volna. De én reménykedtem benne, hogy te nem tévedhetsz. Azt hittem ilyesmiben nem hibázhatsz.

-Tom én nem gondoltam volna…

-Mit? Hogy totál rosszak a megérzéseid?

-Sajnálom. –suttogta a fiú és a szeme elkönnyesült, mire a gitáros azonnal ráordított.

-Meg ne lássam, hogy miattam sírsz! Én is sajnálom, hidd el, de nem tudok mit csinálni. A sajnálkozás nem segít. Ennyi. Ennyi az egész.

-Most hová mész? –kérdezte Seth ijedten, ahogy Tom megindult az ajtó felé.

-Nem tudom. –nyögte a gitáros fájdalmasan, de nem nézett a gyerekre.

A fiú kétségbeesetten ült a lépcsőn és tehetetlenül nézte a férfit. Egy percre az arcába csapott a hideg téli szél, ahogy Tom kilépett az ajtón, aztán megint csak a fülledt szobai levegő nyomasztotta már. Tudta, hogy az énekes fönt végighallgatta az egész beszélgetést és tudta, hogy Bill most éppen őt nézi az emeletről. Szinte érezte, ahogy az énekes lassan megindult lefelé. Amint felfogta, hogy mi is történt legszívesebben azonnal az énekesnek esett volna. Szeretett volna üvöltözni, de Tom teljesen lebénította őt. Hirtelen nem tudta mit jelent ez az egész, nem tudta hogy hová, milyen messzire mehetett a gitáros. Seth dühösen az ajkába harapott és megvárta, hogy Bill leérjen a lépcsőn. Az énekes megállt a fiú előtt. Lassan kinyitotta a száját, de a fiú megelőzte őt.

-Már értem. –suttogta Seth és dühösen falpattant a lépcsőről. –Már értem, hogy miért gyűlölsz! Túlságosan más vagyok, mint te! Olyan vagyok, mint Tom. Szégyent hozok rád! Utálsz mindennel együtt, ami csak én vagyok! A hangommal, zenémmel, az érzéseimmel együtt gyűlölsz. A csalódottsággal a szememben!

-Seth! –kezdte Bill idegesen és próbált higgadtságot erőltetni a hangjába. –Kérlek…

-Nem! Te nem kérhetsz tőlem semmit! –ordított a fiú. –Én kérhetnék!

-Na és mit? –kiabált Bill is dühösen. –Mit tudsz még kérni? Hiszen mindent megadtam neked, mindened megvan!

-Nincsen semmim! –vágott vissza Seth. –Elárasztottál pénzzel, azzal a pénzzel, aminek egy része úgyis az enyém, lenne majd! De nem kaptam tőled semmit! Semmit, ami igazi lenne!

-Ne merészelj az örökségedről beszélni! Eddig semmi közöd nem volt ahhoz a pénzhez! Én pedig igen is sokat adtam neked. Egy hatalmas lehetőséget. Tanítottalak, híres lettél! Hogy akarhatsz még ennél is többet?

-Én csak azt akartam, hogy szeress! Büszkévé akartalak tenni! De most már értem! Szívből gyűlölsz engem, amiért nem tudtam olyan lenni, mint te. A te fiad vagyok, és mégsem vagyok az, mert kitagadsz, szégyent vallasz velem. Ezért hazudtál igaz? Soha nem is akartál már az apám lenni, mikor rájöttél, hogy úgysem tudok olyan lenni, amilyennek te szeretnél. Letagadtál, ellöktél magadtól és hazudtál csak, hogy ne kelljen felnevelned!

-Nem, Seth félreértetted! –magyarázkodott hangosan az énekes.

-Igen, félreértettelek téged! Rohadt nagy félreértés vagy Bill! Te nem vagy az apám!

-Seth! –ordított dühösen az énekes és keményen megragadta a fiú vállait.

-Soha nem is akartál az apám lenni, igaz? Csak kínoztál egem és Tomot is. Hihetetlenül önző vagy Bill!

-Elég legyen már ebből! –csattant fel a férfi. –Igen is akartam… akartam az apád lenni. Soha nem szándékosan bántottalak meg, úgyhogy kérlek, ne vádolj ezzel. Tudom, hogy talán nem látszik, de igyekeztem. Nem az én hibám, hogy nem vagyok neked ideális.

-Sajnálom, hogy nem tudtam tökéletes lenni! Tessék, ezt akartad hallani?

-Nem, én hidd el…

-Miért várod el ezt tőlem? Sose foglalkoztál velem. Az egyetlen biztos pont az életem mostani szakaszában Tom volt. Még ő is képes volt túlszárnyalni téged. Semmire nem tanítottál meg! Semmire, ami fontos lett volna! Nagy dolgokat akartál tanítani, miközben én még a legkisebbekkel sem voltam tisztában. Nem tudom, hogyan kell a lányokkal beszélgetni, nem tudok beszélni velük. Csak azt csinálhatom, amire magamtól is rájöttem. Semmiben nem segítettél nekem. Még borotválkozni sem tanítottál meg!

-Borotválkozni? –csodálkozott az énekes. –Ha akarod, megtanítalak. –mondta zavartan.

-Hány évesnek nézel? –dühöngött a gyerek, majd ellökte magától Billt. –Megtanultam egyedül is! Nem volt más választásom, mert senki nem volt velem. Nem voltál sehol!

-Seth én szeretnék segíteni neked! –kiabált az énekes is a fiú arcába.

-Nem! Nem! Nem! Nincs szükségem a rohadt segítségedre! Egyedül is remekül elvagyok! Nélküled! Nem kellesz!

-Kérlek, ne ellenkezz, csak had mondjam el, amit szeretnék!

-Nem, nem! Soha többet nem foglak meghallgatni! Átvertél! Ennyit sem érdemelsz meg tőlem!

-Seth, ne ordíts!

-De igen ordítok! Addig fogok ordítani, amíg csak tudok és úgy, ahogy csak a torkomon kifér. Soha nem fogom abbahagyni! Bármivel is próbálsz majd lenyűgözni én mindig, visszatérek majd a kezdetekhez. Mert gyűlölsz. Nekem már mindegy! Ordítani fogok, bármit is akarsz majd tőlem. Soha többet nem fogok neked engedelmeskedni.

-A francba már, Seth! Fejezd be! Én igyekszem! Nem tehetek róla, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy szeretted volna! Én vagyok az apád!

-Ahogy én szerettem volna? Mindenki így akarta! Tom is és te is! Hiszen te intézted el ezt az egészet, te hazudtál. Te rendezted meg, a boldogságunkat! Mindent elvettél tőlem. Az anyámat és Tomot is!

-Istenem Seth, nőj már fel! Úgy viselkedsz, mint egy gyerek!

-Azért mert az vagyok! –kiabált a fiú. –Mit vársz tőlem?

-Azt várom, hogy állj fel és mutass egy kis tiszteletet magad iránt! –Bill dühösen beszélt a fiúhoz, aki közben még mindig azt figyelte, hogy mikor vághatna a férfi szavába. –Állandóan hibáztatod az egész világot, mindenkit, Tomot, Ninát és engem csak magadat nem! Miért nem mész tovább? Miért adod fel? Csak sajnáltatod itt magad, mintha gyenge lennél! Pedig nem vagy az! Sokkal erősebb, vagy mint hittem, mégis csak szenvedsz itt és játszod a szerencsétlent.

-Értem, szóval ezt is én csesztem el! –ordított még mindig a gyerek. –Ezért is csalódtál bennem! Tudd meg, hogy mindent elrontottál! Mindet, érted? Annyira boldog voltam! Te vagy az apám, igen tudom! De mit csináljak veled? Gyűlölsz engem!

-Nem gyűlöllek! Hidd, már el kérlek! Hidd el nekem. Miért hazudnék még ezek után is?

-Nem tudom. De tudod mit? Mindegy! –kiabált a fiú és hátatfordított de az énekes visszarántotta.

-Semmi sem mindegy! –a férfi dühösen megrázta a gyereket, mire az ijedten összerezzent.

-De igen is mindegy! Már nem érdekeltek! Nem érdekel, hogy melyikőtök az apám!

-Miért nem? –kérdezte Bill csodálkozva.

-Mert én nem téged akartalak! Tessék hát ezért! Nem csak te csalódtál! Nem te voltál az, akiről álmodtam. Igazán jó lennél Bill, de nem nekem.

-Szart sem érek neked igaz? –ordított Bill kétségbeesetten és ellökte a fiút.

Seth a falnak vágódott és döbbenten nézett fel az énekesre.

-Mi bajod van? –kérdezte a gyerek, ahogy magára nézett. –Megmondtam az igazat. Talán rosszul tettem? Nekem is úgy kéne hazudnom, mint neked? Csak, hogy te boldog legyél?

-Bocsánatot kértem már! Miattad csináltam! Miattad és Tom miatt! Nagyon szeretlek titeket. De te… istenem, csak egy telhetetlen kölyök vagy! Könnyebb volt Tomra hagyni téged, mert magamban nem voltam biztos.

-És most mit csináljak? Elvesztetem Tomot! Többé már ő sem az, akinek szerettem volna. Egyedül maradtam. Most akkor mondd meg, hogy mi legyen? Semmire sem megyek a tizenhat évemmel!

-Én mindent megettem érted! Mindent, amit csak tudtam! Hiába szeretnéd én nem ő, vagyok, nem tudok olyan lenni!

-Ne Bill, ne! Kérlek, ne hagyj egyedül. –fakadt ki a fiú és kétségbeesetten hadart tovább. –Nekem nem megy, ha nincs velem senki. Meghalok, megfulladok! Legalább te maradj itt! Tudom nehéz, megbántottalak, de félek. Mindennél jobban félek… -suttogta a gyerek, majd megint hangosan folytatta. –Nem vagy olyan, mint ő ez igaz, de az ikertestvére vagy! Nem várom el tőled, nem mernék ilyet kérni, de csinálj valamit. Ha itt hagysz, egyedül maradok. Az anyám… nem tudom mi lesz vele. És Tom… ő is eltűnik. Csak ne mondd, kérlek, hogy nem kellek. Ugye… ugye nem hagysz itt? Vagy… -Seth elhallgatott és lesütötte a szemét, majd lassan megrázta a fejét. –Nem, el fogsz menni. Nem érdemes miattam bármit is kockáztatni. Nem fogok kelleni, nem fogod folytatni…

-De folytatni fogom! –mondta keményen Bill, Seth pedig felkapta a fejét. –Ígérem csak… segíts! Kérlek Seth segíts!

-Te segíts! Segíts nekem apa…

Bill elhallgatott és döbbenten nézett a gyerekre, ahogy az ott állt előtte és most először kimondta ezt… "apa." Soha még, Tomnak sem mondott ilyet.

Seth közelebb lépett a férfihoz és értetlenül csillogó szemekkel nézett fel az énekesre.

-Miért gyűlölsz engem? –kérdezte, Bill pedig elfordította fájdalmasan eltorzuló arcát.

Nem akarta megint látni… a világon ettől irtózott a legjobban. Seth könnyeitől. Annyira gyűlölte megríkatni ezt a gyereket.

A fiú az első néhány könnyet még egy-egy erős mozdulattal letörölte az arcáról, majd lassan egyre inkább belelovallta magát a sírásba és hangosan felzokogott. Néhány másodpercig Seth fuldokolva sírt, majd lassan kezdte elnyomni a gyors ütemes rázkódást.

-Ne kérlek, ne gyűlölj. Bocsánatot kérek. Én annyira szeretlek téged… nem akartam, hogy így legyen, nem akartam sírni csak… -Bill közelebb lépett a fiúhoz és félve várt. –csak nem tudtam visszatartani. De én szeretlek Bill, tényleg szeretlek. Ne haragudj rám.

-Hogy történhetett ez veled? –kérdezte az énekes szörnyülködve, és lassan megfogta a fiú karjait. –Hogy lettél ilyen elveszett? Én tehetek róla? –Seth megrázta a fejét és újból felzokogva az énekes kezei közé fúrta magát. –Sss! Ne sírj! Most már vigyázni fogok rád. Nem kell, hogy tökéletes legyél. –az énekesnek hirtelen fogalma nem volt róla, hogy mit kéne mondania. Tom mindig tudta mit kell tenni az ilyen helyzetekben, de ő nem. Tehetetlenül átkarolta Seth vállait és hatalmas kezét a fiú tarkójára szorította. Egyetlen dolog jutott az eszébe, ami Seth-nek rengeteget jelentett volna. De ezt kimondani hatalmas és vakmerő ígéret lett volna. Az énekes végül nagyot sóhajtott és szomorúan lenézett a fiúra. –Rendes család leszünk. Ígérem. Együtt leszünk, úgy ahogy megálmodtad. Te, Nina és én. Boldogok leszünk. Rendben? Jó lesz így?

-Igen. –bólintott a fiú, de nem hitte el, amit az énekes mondott. Reménytelen volt már minden apró ígéret, ez pedig a világ legnagyobb fogadalma volt. Ezerszer lehetetlenebb, mint a többi.

-Minden rendben lesz. –hazudta Bill, Seth pedig újra felzokogott.

-Hazudsz! –rebegte a fiú, de nem nézett fel az énekesre.

-Nem, nem hazudok. Minden rendben lesz. –ígérte újra Bill a fiú pedig kétségbeesetten megrázta a fejét.

-Hazudsz, Bill hazudsz! Te is tudod. Kérlek, ne akarj ezzel megnyugtatni. Ne nézz ennyire gyereknek, mert ezt még én sem veszem be.

-De, boldog leszel! –győzködte Bill, Seth-et és magát is.

-Ne, kérlek! Széthazudod magad! Nem vagyok hülye, tudom, hogy semmi nem lesz rendben! Ezzel csak még inkább tönkreteszel mindent! Elrontod a holnapot is!

-Seth én megígérem…

-Ne ígérd meg! –csattant fel a gyerek és elhúzódott az énekestől. –Ne ígérgess nekem hazugságokat! –Seth megindult felfelé a lépcsőn, de Bill megragadta a kezét.

-Figyelj! Én tudom, hogy nehéz neked de…

-Nem hiszek neked Bill! Szeretném, de nem tudom elhinni, hogy minden rendben lesz. –a fiú kirántotta a kezét az énekes szorításából és felrohant az emeletre.

Az énekes tehetetlenül nézett a gyerek után, majd nagyot sóhajtva hátatfordított az emeletnek.

Seth magárazárta a szobája ajtaját és remegve lecsúszott a fal tövébe. Teljes erejéből az ajkába harapott, megfeszült az arca és lehunyta a szemeit. Ökölbe szorította reszkető kezeit és letérdelt a földre.

A szobában teljes volt a sötétség, csak a város fényei emlékeztették, a valóságra. Kint hosszasan, nyugodtan hullott a hó. Nem állította meg semmi. Nem változott a világ, nem állt meg az idő. Csak, mert Seth szenvedett a kinti világ ugyanúgy élt tovább.

A fiú összeszorította a száját a kezei, pedig feszülten megremegtek. Ordítani akart, üvölteni, hogy valaki észrevegye. Az arca eltorzult saját magát kínozta, ahogy erősen a földhöz vágta a karjait. Egész testét rázta a keserves zokogás. Gyűlölte magát, amiért nem tudott felállni. Gyenge volt, gyámoltalan, szerencsétlen és árva. Olyan árva, amilyen még sose volt. Senki nem mosolygott már rá. Senki nem értette őt. Úgy érezte, mintha megkötözték volna a saját álmai. Azok az álmok, amik most már olyan nagyon távolinak tűntek. Elérhetetlenek és lehetetlenek voltak mind. Mindegyik meghalt, kipusztultak a fiúból. Reménytelen volt már az összes álom. A valóságban minden, ami rossz volt, az most csak még ezerszer rosszabb lett. Kegyetlen, szívtelen volt az egész világ. Nem léteztek álmok, nem létezett fény, világosság, remény. Nem voltak emberek, akik utatmutattak, minden sötét és kétségbeesett volt. Sehol nem volt kiút a valóságból. Már csak hazudni lehetett, úgy ahogy eddig is. Ígérni, és csalódást okozni. Ez volt a valóság. Nem olyan, mint egy rémálom. Ezerszer rosszabb. Nem lidérces és borzongató, hanem kétségbeejtő, fényevesztett, halott. Itt senki nem segít, még akkor, sem ha lassan meghalsz egyedül. Nem húznak fel igazán. Talán megszólítanak, beszélnek hozzád, ígérgetnek és tesznek dolgokat, de nem változtatják meg a világot.

Seth gyűlölte a valóságot, a történetet, aminek ő volt a főszereplője. Utálta a sorsot, amiért az így kínozta őt. Nem akarta elhinni, hogy mások fájdalom nélkül élnek. Nem, nekik is szenvedniük kellett, nem létezhetett boldogság. Hiszen neki mindig csak csalódnia kellett. Még ha néha nevetett is, ha boldog is volt néhány napig, akkor is mindig visszatért belé az az ismerős üresség. Nem volt vele senki, végleg elvesztett mindenkit. Már nem tudta kinek mondja "szeretlek!" Nem tudta, hogy ki az, akinek ezt igazán mondhatná. Szembeköpték őt a saját érzései, hatalmasat tévedett. Rossz helyen volt, rossz emberekkel. Teljesen eltévedt, elveszett. Elborult előtte minden, nem hitt már semmiben. Nem tudta már miért, máskor nevetségesnek találta volna de most először tényleg igazán imádkozott. Nem tudta, hogy kihez csak fohászkodott remegve valami jóért. Nem is magáért, csak a szeretteiért volt képes felébreszteni magát a szenvedésből. Fájdalmasan zokogott tovább a kezeit pedig összekulcsolta maga előtt. Mindent, ami csak eddig benne volt kisírt magából. Gyötrődve hajolt a kezei fölé. Könnyei végigfolytak az ujjain, majd a tetoválásain. Esdekelt annak, akiben sosem hitt. Annak, aki a legnagyobb csalódást okozta neki. Könyörgött, megalázkodott. Imádkozott, mert most először tényleg szüksége volt valakire, akiben hihetett. Már nem tagadta meg magától ezt. Régen csak suttogni, mert, a sötétben az apjának, hogy az hallja meg őt. Lassan a földre hajtotta a fejét és a tenyerét az arcára, tapasztotta.

-Ments meg! –zokogta kétségbeesetten, vakon a sötétben.

Gyűlölte magát, amiért nem volt már senkije, akinek ezt mondhatta volna. Senki nem volt, már aki tudna segíteni neki. Senki nem lenne képes őt igazán felszabadítani. Értelmetlen volt már minden. Seth csak látni akarta az apját. Azt a férfit, akinek a vére az ő ereit is szétfeszíti. Azt az embert akarta, aki megmérgezte őt. Azt, aki összevarrta a fia szemeit, hogy ne láthassa őt soha. Tudta már, hogy ki az, mégsem állt elé. Beszélt vele de nem, úgy ahogy kellett volna. Neki kellett volna mondania, hogy "ments meg!" Most mégis csak egyedül suttogott a sötétben és szánalmas imádságokban reménykedett. Minden addig gyűlölt menekülőút gyönyörűnek tűnt hirtelen. Seth undorodott volna bármikor is ilyesmire gondolni, de most annyira eltévedt, hogy már magából is kifordult teljesen. Zokogva, szédelegve felállt és áttámolygott a fürdőszobájába. Végignézett a fürdőn, majd gyűlölködve pillantott fel a saját tükörképére. Lesöpörte az összes cuccát a mosdókagyló mellől és a polcokról. A rengeteg üveg nagy zajt csapva tört össze a csempén. A fiú kétségbeesetten fuldoklott tovább, ahogy leguggolt a földre a rengeteg apró tárgy mellé. Ujjait végighúzta az összetört parfümös üveg szilánkjain, majd hirtelen a kezébe akadt, amit keresett. Kitörte a pengét a borotvából és megtántorodott, ahogy megint felállt. Lassan megint felnézett a tükörbe, majd megforgatta az ujjai közt az apró éles tárgyat. Gyorsan felhúzta a kezén a pulcsit és tétovázva nézett az alkarjára. Iszonyatos fájdalom képei villogtak a szemei előtt. Betegesen sötét szemekkel nézte a kezeit és nem tudott választani, hogy melyik tetoválást tegye tönkre előbb. Melyik kezével kezdje? A fiú nagyot sóhajtott és belegondolt, hogy milyen fájdalmas dologra készül. Nem, ezt ő képtelen volt megtenni, túl gyenge és gyáva volt hozzá. Ez túl lassú halál lett volna. Seth hirtelen visszarántotta a pulcsiját a kezére, majd lassan a fogai, közé vette a pengét. Lenyelni könnyebb volt, mint bármi mást tenni vele. A forró könnyek égették Seth arcát, miközben a hideg pengét a fogai közt tartotta.

"Szeretlek!" –vízhangzott a szó a fülében és lehunyta a szemeit a sötét fürdőben.

Seth nagy levegőt vett és remegve várt. Nem csinált semmit, csak zokogott tovább és várt. Megremegett a válla, de összeszorította a száját. Lassan elengedte a pengét a fogai, pedig üresen csattantak egymáson. A szájpadlásán érezte a hideg éles tárgyat a nyelvét, pedig azonnal elöntötte a keserű vér.

"Elrontod a holnapot!" –hallotta a saját hangját és kinyitotta a szemeit.

Felnézett a tükörbe és nézte, ahogy a vér kifolyik a szájából. Seth hirtelen undorodva fuldokolva köpte ki a pengét a mosdókagylóba. Köhögve a pultra roskadt és szenvedve öklendezett a saját vérétől.

Végül teljesen beleborzadva a látványba, hátrált ki a fürdőből. Ott hagyott mindent szilánkokat, vért, pengét, könnyeket. Lassan visszatántorgott a szobába és erőtlenül az ágyára dőlt. Kétségbeesetten markolászta a lepedőt. Hiába húzta magára a takarót, még mindig a hideg rázta, nedves volt már a ruhája is és még mindig csak sírt. Órákon keresztül csak álmatlanul zokogott. Hangokat hallott, ismerős nevetéseket. Azét, akihez imádkozott. A férfiét, aki megmérgezte és megátkozta őt. Az apja nevetését hallotta, a szíve pedig lassan megnyugodott. Már nem zihált, nem sírt csak lehunyta a szemeit és halkan suttogva szép álmokat kívánt Bill-nek.

*

Reggel az énekes első útja Seth szobájába vezetett. Mikor belépett az ajtón csodálkozva vette észre, hogy a bátyja már megelőzte őt. Tom szótlanul ült a fiú ágya mellett és álmosan figyelte, ahogy a gyerek aludt. Bill végignézett a szobán, majd bepillantott a fürdőbe, végül pedig szörnyülködve bámult az ágyon fekvő Sethre. Ha a fiú ütemes szuszogása nem törte volna meg a csendet az énekes minden bizonnyal halottnak, hitte volna a gyereket. Seth arca sápadt volt, néhol fekete a festéktől, szájára rászáradt a vér, amit az egész szobán végigcsöpögtetett. A fürdőszoba szilánkjai néhol még a szőnyegen is megcsillantak. Bill a gitárosra nézett, majd szótlanul bólintott és lassan kihátrált a szobából. Tom remegve felsóhajtott és a gyerek arcára emelte a tekintetét. Mindennél jobban ismerte már azt az arcot, hiszen látta magát a tükörben, és látta Billt is minden nap. Ez az ő arcuk volt. Nem csak az egyiküké, hanem mindkettőjüké. Sethben mindketten ott voltak, egyszerre éltek a fiúban.

*

Kedves Seth!

Ezt az üzenetet nem kell majd évekig keresned. Akkor bontod fel, amikor akarod. Rád bízom ezt a választást. Biztosan jól döntesz majd, és érezni fogod, ha eljön az ideje, hiszen hasonlítasz rám. Én is éreztem, hogy most kell megírnom ezt a levelet. Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani neked. Azért amit velem és az öcsémmel tettél. Köszönöm, hogy felbukkantál. Soha nem fogom tudni ezt eléggé, meghálálni. És soha nem tudom majd jóvátenni azt a sok szörnyűséget, amit veled tettem. Azt hiszem te is, jól tudod, hogy az emberek mind önzők. Remélem, megbocsátod nekem, hogy én is az vagyok. Én a hibáidat mindig is imádtam. Pont azok miatt szerettelek annyira. Te nem tartozol semmilyen bocsánatkéréssel, legalább is nem nekem. Gyerek vagy még, ezért semmi nem állíthat meg téged. Egyelőre. Én pedig felnőtt vagyok és iszonyodom magamtól. Utálok felnőtt lenni, pont az olyan emberek miatt, mint amilyen én is vagyok. Azt gondolom próbáltam mindent úgy csinálni veled, ahogy én is élveztem volna, ha annyi idős vagyok, mint te. Én igyekeztem, és ha csak rövid ideig lehettem az apád, akkor is nagyon élveztem. Nem is értem, hogy lehet ez, de példakép akartam lenni. Azt akartam, hogy büszkén gondolj rám, úgy ahogy én is rád. Nagyon büszke vagyok rád Seth. Bármi is történik, bárki is leszel én mindig nagyon büszke, leszek rád. Már csak az bánt, hogy ezt nem úgy mondhatom neked, mint a fiamnak. Mindig is ilyen gyereket akartam, mint amilyen te vagy. Nehéz elfogadni, hogy nekem már soha nem lehet fiam, mint Bill-nek. Ő nagyon szerencsés veled. Néha még próbálom elhitetni magammal, hogy ez az egész csak véletlenül történt így. Éppen annyira lehettél volna az én fiam, mint az övé. Velem találkoztál először, én voltam a legjobb barátod. Szeretném elhinni, hogy lehetnél az enyém, de azt hiszem, ezzel már elkéstem. Egyszer megígértem, hogy mindig melletted leszek, hogy segíteni fogok neked. Tudnod kell, hogy az ígéreteimet mindig betartom. Szóval ne félj. Soha ne félj Seth, mert én, még ha csak másodiknak is de mindig itt leszek. Bill pedig mindig ott lesz neked. Ezt én garantálom. Remélem valóra, válnak az álmaid és tényleg lesz még normális családod. Ami engem illet, amíg lehet veled, maradok. Ha majd felbontod a levelet, akkor is ott leszek. Pont úgy, mint a levél mindig várni foglak, akármikor jöhetsz majd. Kérlek, hogy a jövőben is küzdj majd a vágyaidért. Helyettem is bizonyítsd be, hogy tudsz jó lenni. Vigyázz Bill-re, Ninára és legfőképpen magadra. Remélem nem vagy csalódott, mert nagyon jól jártál. A nyaralásunk elmarad, de én azért még itt leszek. Ne haragudj, de úgy éreztem, hogy nem igazán tudnánk csak ketten akárhová is elmenni. Nem kell megijedned, nincs semmi baj. Tudod kis idő múlva talán jót, nevetünk az egészen. Így tökéletes a mi mesénk. Ha majd felbontod a levelet, kérlek, gondolkozz el rajta, mert én nem tudom eldönteni… Szerinted ez egy happy end? Keress majd meg és mondd el, hogy mit gondolsz! Addig is boldog karácsonyt neked!

Tom