A száguldás szerelmesei/1

"Ott feküdtem a földön… az életem közepébe robbantott hatalmas lyukkal és elkezdtem a sebességről álmodni. Szabad voltam…"

Már csak méterek választottak el a céltól. Nem volt előttem senki. Éreztem, ahogy hátulról meglök a mögöttem lévő kocsi. A szokásos halálközeli állapotban, teljes erőmből szorítottam a kormányt és lehunytam a szemem. Hatalmas rándulást éreztem, ahogy újra meglöktek, de már semmi nem tudott megállítani. Átszáguldottam a fekete-fehér kockás zászló alatt és a kormányt megrántva besodródtam a fűre. Porzott utánam a talaj, nagy kört leírva álltam meg és egy óriásit sóhajtottam. Nagyokat lélegeztem és megráztam a fejem, hogy fel tudjam fogni, mi történt. Szédelegve kimásztam a kocsiból és letéptem magamról a sisakot. Vigyorogva néztem szét és nagyon ordítva a magasba emeltem a kezemet. A tömeg éljenzett. Nagyot ugrottam, majd ahogy megláttam Bill kocsiját kivágódni a fűre, azonnal rohanni kezdtem felé. Eldobtam a sisakom és nevetve futottam oda hozzá.

-Bill! Bill! –ordítoztam magamból kikelve, és szinte kitéptem őt a kocsiból.

Rámvigyorgott, ahogy levette a bukóját és ő is szédelegve megállt mellettem.

-Bent vagyunk! –kiabáltam még mindig hitetlenkedve. –Bent vagyunk a negyeddöntőben!

-Uram isten! –nevetett ő is, ahogy végre kezdte felfogni mi történt.

Megfogtam a kezét és diadalittasan a magasba lendítettem. A kivetítőkön mindenhol csak az éljenző embereket láttam.

-Istenem Tom! Bent vagyunk! Ott leszünk! Érted? Meg fogjuk nyerni! –ahogy Bill ott ugrált mellettem, pont olyan volt, mint egy kisgyerek. Felmászott a kocsija tetejére és úgy ünnepelte magát.

Kárörvendően vigyorogtam a mögöttem befutó Flinn-re. Hiába volt végig a seggemben, nem tudott megelőzni. Gyűlölködve nézett rám, ahogy a nevét a második helyezetthez írták az egyik hatalmas kivetítőn. Én elsőnek Bill pedig harmadiknak jutott be a negyeddöntőbe. Flinn utálkozva sétált el mellettem, én pedig fölényesen néztem le rá. Egy percre Bill is elkomolyodott, ahogy rá nézett. Flinn megállt mellettem és dühösen végigmért.

-Nagy szerencséd volt Kaulitz! –mondta, mire én felröhögtem.

-Még egy ilyen jó kocsival se tudsz legyőzni! –nevettem rá gúnyosan és a fejemmel a BMW-je felé intettem.

-Legközelebb kicsinállak! –fogadkozott és dühöngve a lábam elé köpött.

-Na ezért megöllek! –mondtam és a kezem ökölbe rándult, de Bill lefogott, még mielőtt bármit is tehettem volna.

-Hé! Ne felejtsétek el, hogy egy versenyen vagytok! A pályán nyírjátok ki egymást, ne itt!

-Nézd már! Megszólalt a kisebbik vesztes is! Mondd csak milyen érzés mindig harmadiknak lenni? –Flinn gúnyosan Billre röhögött, mire a kezem megint megfeszült.

-Húzz el innen Flinn!

Az említett szánakozva ránknevetett és lazán elsétált.

-Egyszer még annyira meg fogom ölni! –esküdöztem Billnek, ahogy visszamentünk a boxba. –El fogom gázolni, mint az állat! Komolyan, fel fogom borítani! Azzal a rohadt tragacsával együtt fogom széttrancsírozni.

-Hülye seggfej! –csatlakozott be a szitkozódásba Bill is.

A boxban mindenki éjjenezve fogadott minket. A csapattársaink egymás után rohantak oda hozzánk, hogy gratuláljanak. A szponzorok elégedetten bólogattak egymásnak.

Aznap este az összes audis minket ünnepelt. Bill és én még mindig alig tudtuk elhinni, hogy tényleg bekerültünk. Már elég régen úgy beszéltek rólunk, mint az audi két legjobb pilótájáról, de ezt feldolgozni szinte semennyi idő nem volt elég. Én voltam a gyors, Bill pedig a durva. Mindenki félt tőlünk a pályán. Billé volt a piros, az enyém pedig a kék Audi. Csúcsmodellek, mindenki így ismert fel minket.  Az összes audis pilóta közül nekünk volt a legjobb autónk. Belénk nyomták a legtöbb pénzt, mert mi voltunk a legígéretesebbek.

Nekem mindig is a gyorsaság volt az erősségem. Nem féltem attól, hogy elszállok, vagy egyszer csak kirepülök. Egyszerűen semmilyen félelem nem volt bennem, az életemet rendszeresen a kocsimra bíztam. Soha nem terveztem előre, úgy, mint Bill. Ő mindig alaposan áttanulmányozta a többi versenyző kocsiját. Tervrajzokat kért és akár éjszakákon átnézegette őket, hogy megtudja melyik autót, hogyan ütheti ki. Mert egy ilyen durva versenyben nem voltak korlátok. Bill kegyetlenségével csak Flinn tudott szembeszállni. Ő volt az egyetlen, aki engem is majdnem mindig utolért. Volt már, hogy megvert. De csak évekkel ez előtt. Akkor még nem volt ilyen fontos a játék. Nem gondoltuk komolyan. Most, hogy már mindketten az éltünket tettük erre, nem hagyhattuk, hogy bárki is leverjen minket. Bill nagyon durván vezetett. Mindenkit leszorított, szörnyen önző volt, ha az autóversenyzésről volt szó. Az egyetlen ok, ami miatt nem féltem tőle, az az volt, hogy sose tudott engem utolérni. Ő agresszívan kicsinálta az összes versenyzőt, akit lehagyott, engem viszont sosem ért el. Plusz ott volt még köztünk Flinn is. Ő mindig elválasztott minket egymástól, ha a pályán voltunk. Billel mindketten szívből gyűlöltük ezt a faszfejt. Nem csak átkozottul jó gyorsasági sofőr volt, hanem pont olyan agresszív is, mint Bill. A legtöbb esetben így futottunk be egymás után. Én, Flinn és Bill. Flinn és én kurvára utáltuk egymást. Ő Billnek nem tulajdonított akkora jelentőséget, mint nekem. Habár az öcsém mindig rendesen megdolgozta a kocsiját ő, mégis csak arra hajtott, hogy engem le tudjon hagyni. Engem pedig ez hajtott tovább futamról futamra. Az ellenségem utálata segített abban, hogy túltegyem magam a sérüléseimen, és mindig újra beszálljak a volán mögé. Billel egy csapatban voltunk ezért soha nem jutott eszünkbe, hogy tulajdonképpen mi egymás ellenségei is vagyunk, ha a pályára lépünk. Mióta belekezdtünk a versenyzésbe megszállottan, csak ezzel foglalkoztunk. Megszűnt minden kapcsolatunk a külvilággal. A régi barátaink eleinte csak aggódva figyelték, ahogy lassan átléptünk ebbe az adrenalinfüggő, féktelenül száguldó világba, majd teljesen elszakadtak tőlünk. Itt semmi nem volt a helyén. A verseny éjjel nappal ment. Ha világos volt, akkor ment a hivatalos része, ha pedig besötétedett, akkor kezdődött az igazi verseny. A sötét utcákon száguldoztunk, és senki nem állíthatott meg minket. Az összes profi tudott az ilyen éjszakai kis kiruccanásokról. Billel így lettünk hivatalosan is autóversenyzők. Régen történt… még évekkel ez előtt. Akkor nem létezett még Bill és Tom Kaulitz az Audi sztárpilótái. Más emberek voltunk, egy másik világban. Bill és Tom Kaulitz a Tokio Hotel ikrei. Tinilányok milliói rajongtak értünk. Elkényeztetett rocker kölykök voltunk. A Los Angeles-i villa, a drága ruhák… felesleges rongyrázás volt az egész. Mi hiába lettünk mások, a sok dolog, ami akkor velünk volt, most is itt van. A versenyzés miatt Bill kiszedte a sok piercinget az arcából és én is, levágattam a hajam. Nem sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjünk ez már egy másik világ. A tetoválások Bill kezén, a csípőjén és a bordáin a mai napig emlékeztetik őt a zenére. A fültágítóm megmaradt, azt mondták az annyira nem veszélyes. Utoljára három éve volt gitár a kezemben. Direkt meg sem próbálok emlékezni rá. Néha azt hiszem kéne, hogy hiányozzon. Olyankor megkérdezem Billt, hogy neki hiányzik-e az éneklés. Sosem szoktunk erről beszélni. Az, hogy neki sem hiányzik a zene, egy olyannyira más világba helyez minket, hogy felesleges a múltunkról beszélni. A Tokio Hotel sikertörténete 2015-ben ért véget. Előbb is megtörténhetett volna, de azt kell, hogy mondjam mindenki kihasznált minket a végsőkig. Amíg megvolt a minimális bevételünk, addig hajtottak minket tovább. 2013-ban kezdődtek a bajok, amikor is Billel valahogy belekeveredtünk egy fogadásba. Egy szórakozóhelyen voltunk és persze, jócskán csak ittunk. Mikor észbe kaptunk, már ott ültünk egy-egy kocsiban a rajz előtt, két ellenféllel együtt. A szórakozóhelytől Bewerly Hills-ig, ez volt a fogadás. A tét pedig? Feltettük a kocsijainkat… természetesen vesztettünk. De az a vereség ébresztette fel bennünk az igazi versenyszellemet. A következő héten visszanyertük a kocsijainkat és újabb fogadásokba vetettük magunkat csak, hogy versenyezhessünk. Rengeteg pénzt vesztettünk így és mégis boldogok voltunk. Ez valami egészen új volt. Nem a szokásos, unalmas ordító tömeg és a megszokott hangszer a kezedben, hanem valami egészen más. Sebesség, adrenalin és veszély. Egy évig versenyeztünk Billel, LA utcáin. 2014 novemberében a sok leépítő kritika után, bejelentettük, hogy kiszállunk. Hatalmas botrány volt. Nem csak a médiában, hanem a bandában is. A szüleink aggódtak értünk. Mindenki azt mondta, hogy teljesen megőrültünk. Azt beszélték, hogy eldobjuk az életünket. Pedig Bill és én csak akkor kezdtünk igazán élni. Georg annyira kiakadt, hogy kijelentette, soha többet nem akar velünk beszélni. David minden nap újra és újra leüvöltötte a fejünket és megfogadta, hogy teljesen tönkretesz minket, ha nem folytatjuk a zenélést. Gustav a szemünkbe mondta, hogy ő csak miattunk van most itt, hogy nélkülünk képtelen lett volna idáig eljutni, és hogy hatalmasat csalódott bennük. Hogy fájt-e? Szenvedtünk-e? Igen! De nem fordultunk vissza. Rengeteget vesztettünk a részesedéseinkből csak, mert engedtük, hogy a többiek vigyék a pénzüket, hogy hamarabb vége legyen az egésznek. Önzéssel és árulással vádoltak minket a legjobb barátaink. David az ígéretét betartva kitálalta az igazságot a médiának. Teljesen tönkrementünk. Hiába maradt pénzünk az életünk egy romhalmaz maradt. Az éjszakai versenyzés volt az egyetlen, ami segített nekünk felépülni. Elköltöztünk, és végleg átléptünk ebbe az új világba. Olyan szabadok voltunk, mint még soha. Úgy ittunk és csajoztunk, ahogy csak akartunk, leszartuk a néha még ránk ugró fotósokat. Olyan sok év után kidobtam Riát és inkább visszatértem a régi életformámhoz. Nem volt másunk csak egy lakás, ami éppen elég volt kettőnknek és egy garázs, amiben a kocsijainkat tartottuk. Szinte minden szabadidőnkben az autóinkkal foglalkoztunk. Amennyire kellett, megtanultuk rendbeszedni őket. Ha valami gond volt velük azt megoldottuk. Minden pénzünket arra a két verdára költöttük. Az egyik este viszont történt valami… tudtuk, hogy nem éppen törvényes, amit csinálunk, ezért mindig nagyon vigyáztunk, de Bill hirtelen totál elvesztette az eszét. Az autója volt a tét és mindennél jobban imádta azt a kocsit… nem figyelt eléggé és elgázolt egy embert. Nem volt semmink, se pénzünk, se hírnevünk, se felelősségtudatunk. El akartunk menekülni, de már késő volt. A rendőrség azonnal ott volt a helyszínen. Bevittek közülünk egy csomó mindenkit. Billt előzetes letartóztatásba helyezték. Hiába versenyeztem minden éjszaka nem, tudtam akkora összeget nyerni, hogy kiválthassam őt. És akkor… megjelent az Audi. Nem tudom, hogy hogyan de bekerült a körünkbe egy szponzor és látta, ahogy versenyeztem. A legelső kör után elkapott és kérte, hogy menjek el vele egy tesztvezetésre, hogy megnézzük mennyire, megyek jól az igazi pályán. Már a legrosszabb teljesítményemmel is lenyűgöztem őt. Azonnal szerződtetni akart, én viszont nem adtam el magam rögtön. Előbb ki kellett fizetnie Billt és szerződtetnie kellett őt is. Csak így voltam hajlandó beszállni. Egy év alatt lettünk az Audi hírhedt ikerpárja. Minden idők leghíresebb audis pilótái lettünk. Az éjszakai versenyzést bevezettük a profik körében is. Én voltam az egésznek a feje, én irányítottam a meneteket, ha pedig én indultam, nem akadt ellenfelem. Azóta eltelt három év. Számunkra az Audi a világ legkirályabb csapata, és most végre igazán közel kerültünk a győzelemhez. A családunk itt van a garázsban. Barátok? Az autóink voltak barátaink. Szerelem? A száguldás volt az egyetlen szerelmünk! Nem hiányzott semmi!

Viszont a Nascar durva világában élni nekünk nem sem volt könnyű. Ha a pályán nem is de az életben szükségünk volt bizonyos szabályokra. Billel, csak ketten voltunk, mindenki mást elzártunk magunktó. A közhely, hogy "senkire nem számíthatsz, csak magadra" ránk nem volt igaz. Mi csak is egymásra számíthattunk. A győzelem iránti vágyunk tartott össze minket. Soha semmit nem csináltunk egyedül, mindenben együtt voltunk. Az egyetlen szabályunk az volt, hogy a célban mindig találkoznunk kellett. Muszáj volt győznünk. Soha nem hagyhattuk el egymást. Mikor elfordult tőlünk a világ megfogadtuk, hogy ezt együtt fogjuk végig csinálni.

Ahogy közeledett a középdöntő az összes többi versenyzővel együtt készültünk a következő fordulóra. Billel beneveztünk egy egynapos versenysorozatra. Ezt is edzésnek szántuk. Egy sivatagi futam volt, gyors, tökéletes a gyakorlásra. Sehol máshol de az átkozott poros, homokos környezetben talán kicsit még én is féltem. Ezt persze senki nem láthatta, továbbra is adtam magam, szinte minden edzésen összebalhéztam Flinnel. A rohadék jó formájában volt, örült a homoknak, mert tudta, hogy pont úgy parázok, mint ő. Gyűlöltem a pofáját, ennek a rohadéknak. Ismerte minden egyes gyenge pontomat, tudta mitől félek. De én túltettem magam ezen, próbáltam csak a versenyzésre koncentrálni.

Bill részideje az edzések közben is sokat javult. Még mindig túl sokat cikázott és cselezgetett de már sokkal gyorsabb volt, mint néhány héttel ez előtt.

Mikor megérkeztünk a helyszínre mindenki csak döbbenten nézett maga elé.

-A picsába! –nyögte Bill elnyújtva, ahogy az egyik lelátóról végignéztünk a pályán. –Itt nincs semmi csak homok!

-Hát, ja! A kurva életbe! Rohadt meleg van!

-Na mi van Kaulitz beszartál?

Ettől az undorítóan nyálas és gúnyos hangtól azonnal felfordult a gyomrom.

-Csak szeretnéd! –kiabáltam le neki a lelátóról.

-Bemelegítünk? –kérdezte ravaszul vigyorogva és hunyorogva felnézett ránk.

-Tom nehogy belemenj! Ez szabálytalan, kizárhatnak érte a versenyből. –tudtam, hogy Billnek igaza van, és mégse tudtam kimondani egy rohadt nemet.

 Földbe akartam döngölni ezt a tetvet.

-Mi a tét? –kérdeztem a vállam fölől lenézve rá.

-Menjünk a kocsira!

-Na, ne szórakozz! –hördültem fel döbbenten.

-Talán nem mered? –vigyorgott rám azzal a gusztustalan pofájával.

-Dehogynem! –vágtam rá dühösen és elindultam lefelé.

-Tom! –kiabált utánam Bill idegesen és leugrott mellém. –Ugye tudod, hogy nem veszíthetsz? Ha elveszted a kocsit, nem tudsz mivel indulni a versenyen, ha pedig rájönnek, hogy ti már reggel nyomtatok egy menetet azonnal kizárnak!

-Nem fogok veszíteni! –mondtam neki komolyan és gyorsan lementünk a lépcsőn.

Kitoltuk a kocsit a garázsból én pedig gyorsan elkezdtem belebújtam a ruhámba.

-Ennyire félsz? –kérdezte Flinn röhögve, ahogy kitolták neki a kocsiját és rám nézett.

Én csak a szememet forgattam és letéptem magamról a ruhát. A sisakomat Bill kezébe nyomtam, mire ő elszörnyedve nézett rám. Lerántottam a pulcsimat és egy szál trikóban álltam Flinn elé.

-Gyerünk! –mondtam neki lazán. –Akkor toljuk védőfelszerelés nélkül!

-Ti teljesen megőrültetek? Tom ez homok! Nem aszfalt, itt nem vagy olyan stabil! Ki fogsz csúszni!

-Kuss legyen öcsi! –röhögött Flinn mire Bill dühösen a földhöz vágta a sisakot.

-Fel fogtok borulni, mind a ketten! Miért nem tudjátok ezt a verseny közben elintézni?

-Szeretnék minél hamarabb megszabadulni tőletek! –mondta Flinn és ő is, levette a dzsekijét.

Annyira gyűlöltem ezt a seggfejt, mint még soha senkit. Tökéletes ellenfél volt, aki pont annyira utált engem, mint én őt. Zöld szemei mindig úgy villogtak rám, mintha egyenesen belém látna. Felfordult a gyomrom, ha csak rá néztem. Fekete haja mindig sötéten a szemébe lógott, emellett a szemei olyanok voltak mintha világítottak volna.

-Na mehetünk? –kérdezte lazán a kocsijának támaszkodva.

-Ja! –válaszoltam könnyedén és egy lekicsinylő pillantást vetettem rá.

Bill megpróbált a kezembe nyomni egy mikrofont de én eltoltam magamtól a kis tárgyat. Beszálltam a kocsiba és bekötöttem magam.

-Ugye tudod, hogy életveszélyes, amit csinálsz? –kérdezte Bill aggódva, ahogy behajolt az ablakon.

Nem feleltem, csak bólintottam és egy nagyot nyeltem. Felálltunk egymás mellé és megvártuk, hogy Flinn egyik nagymellű csicska csajszija beálljon a két kocsi közé egy zászlóval. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy átnéztem hozzá az ablakon keresztül. Nagyot sóhajtottam és az arcomba toltam a napszemüvegem. –Legalább ha meghalok, jól nézzek ki közben! –készenlétbe helyeztem a kocsit, mindent bekapcsoltam és vártam. Görcsösen szorítottam a kormányt, miközben Bill ellépett az ablaktól és egészen a lelátókig hátrált.

-Öt kilométer! –kiabált át hozzám Flinn és a hatalmas BMW felbődült. –Kettő és félnél fordulunk!

Bólintottam és tovább vártam. Egy másodpercig még feszült idegekkel figyeltem, majd mikor a zászlót lerántották előttem, hirtelen teljes erőmből a gázra tapostam. A kocsi hatalmasat rántott rajtam és óriási porfelhőt hagyva maga után elindult. Szinte belepréselődtem az ülésbe, de felröhögtem, ahogy láttam, hogy jobban rajtoltam, mint ő. Már az elején átvettem a vezetést. A tudat, hogy semmi nem véd meg ijesztő volt. Védőfelszerelés nélkül az egyetlen, amiben bízhattam, az a gyorsaságom volt. –Ha nem ér utol, nem tud lökdösni. –de sajnos utolért. Nagyon hamar. Éreztem is az oldalamon, ahogy rámrántotta a kormányt. Gonoszul átvigyorgott hozzám én pedig visszarántottam a kocsit és oldalra toltam őt. Nem történt semmi. Néha úgy vezettem, hogy semmit nem láttam, hatalmas volt a por. Nagy nehezen lehagytam őt és újra átvettem a vezetést. Nem tudom mit képzeltem, de mikor elértem a két és fél kilométert úgy gondoltam, hogy egy kézifékes megállással fogok megfordulni. Súlyos hiba volt, ugyanis ő is így gondolkozott. Előbb kezdtem el megfordulni, mint ő és mikor én már álltam ő még csak akkor fordult. Az óriási porfelhő megelőzte a kocsit, majd éreztem, a hatalmas lökést, ahogy a BMW a kocsim oldalának vágódott. Hirtelen megfordult velem a világ és a lendület tovább sodorta az autót velem együtt. A kezemet a kocsi plafonjának nyomtam és lehunytam a szemem. Egy… kettő… három… Háromszor fordultam körbe a kocsival. Éreztem a vér ízét a számban, valamint iszonyatosan fájt a jobb vállam. A szélvédő betört és bizonyára a külső borítás is összeroncsolódott, de a kocsi a kerekeire érkezett.

-Bassza meg! –ordítottam dühösen, ahogy Flinn kocsija az arcomba vágta a port. –Ez nem lehet igaz! –újra gázt adtam és elnyomva a fájdalmamat tovább vezettem visszafelé. Olyan dühös voltam, mint még soha életemben. –Ha egyszer utolérem én, megölöm! –fogadkoztam magamban, de még mindig csak a BMW hátulját láttam. –Gyerünk már! –kiabáltam dühösen. Szét akartam őt zúzni, vissza akartam adni, még akkor is, ha csak véletlen volt. Kétségbeesetten néztem a kilométerórára. Már alig volt ezer méterem. A vér folyt a számból és én még mindig csak a gázt nyomtam. Remegett a kezem, izgultam, féltem és dühöngtem egyszerre. –Nem veszíthetem el ezt a kocsit! –iszonyatos sebességgel húzódtam fel mellé és ráhúztam a kormányt. Úgy elszálltam hirtelen, mint még soha. Nem tudom hová toltam őt, hiszen nem volt fal, amin összetörhetett volna. Hirtelen lassítottam, majd még mielőtt beértünk volna a célba hatalmasat, löktem a hátulján. Gyakorlatilag előbb értem vissza, mint ő viszont nem tudtam mit kezdeni a győzelmemmel. Döbbenten nézetem, ahogy a BMW ugyanúgy fordul fel, mint az én kocsim… egyenesen Bill felé száguldott, az összeroncsolódva pörgő autó. Egy percre megfagyott bennem minden. A kocsi felfordult és nekivágódott az egyik emelvénynek. Kellett egy kis idő, amíg Flinn nagy nehezen előmászott belőle. Köhögve a kocsinak dőlt és a mellkasához kapott. Kinyitottam az ajtómat és kizuhantam az autóból. A földön feküdtem a szinte totálkáros kocsi mellett, és zihálva néztem fel. Nyertem, és mégsem volt semmi értelme a versenynek. Bill teljese sokkban az egyik lelátóhoz simult és hitetlenkedve tapogatta végig magát. A kocsi csak néhány méterre tőle csapódott be. Flinn még mindig csak fuldoklott… És akkor megtörtént a lehető legroszabb. Megérkezek a szponzorok. Szórakozottan beszélgetve léptek ki a garázsból a néhány emelvény közé. Elképzeltem, hogy mit láthatnak… két rommá tört méregdrága kocsit, a három ranglistavezető sofőrt, az egyik éppen fuldoklik, a másik teljesen lesokkolt, a harmadik pedig csak fekszik lent a porban. A BMW szponzorai először természetesen Flinnhez rohantak, ő volt a legrosszabb állapotban.

-Tom! –jött oda hozzám Scott és ijedten leguggolt mellém. –Jézusom! Mi történt? Jól vagy?

-Bill… -nyöszörögtem halkan, ahogy a fejem a földre bukott. –Bill jól van?

-Jason most nézi meg! Biztos nincs semmi baja. Na, de mondd már el, mi történt veletek?

-Versenyeztünk. –nyögtem erőtlenül és felszisszentem, ahogy egyre nagyobb súly nehezedett a vállamra.

Ismerős arcok jöttek, az audis csapat, akik mindig elláttak minket, ha megsérültünk. Bevittek Billt és engem a garázsba. Nekem bekötötték a vállamat, Billnek viszont csak le kellett nyugodnia, nem volt semmi komolyabb baja. Arról, hogy mi zajlott a BMW sátrában semmit nem tudtunk. Egy valamit azonban sejtettem. Semmi jó nem lehet ebből az egészből. Scott a szponzorunk, aki engem is fölfedezett, gyorsan átrohant, hogy megtudja, mi van a konkurenciával. Bill kb. tizenöt perc alatt teljesen lehiggadt. Szótlanul ültem vele szemben, én lehajtottam a fejem. A lábamat lelógattam az ágyról, amin átkötötték a vállam.

-Hülye vagy! –szögezte le végül halkan. –Hatalmas szerencséd volt, hogy megúsztad ennyivel!

-Tudom. –mondtam és felnéztem rá. –De Flinnek most nincs kocsija. Nem versenyezhet.

-Majdnem meghaltál! Ne merj még egyszer ruha nélkül kocsiba ülni!

-Sajnálom. –sóhajtottam, Bill pedig nem folytatta, mert ő mindig megértett.

Ő mindig átérezte a szenvedélyem, hiszen ő is a száguldás szerelmese volt. Nem oktatott sokáig, nem fárasztott. Már régen tudtuk, hogy mennyire veszélyes ez az egész, nem kellett, hogy állandóan az orrunk alá dörgöljék. Az életünkkel játszottunk. Ez senki másra nem tartozott csak ránk. Tisztában voltunk a tétekkel.

A régi Tokio Hotel rajongóknak azt mondanám, hogy Scott kicsit olyan, mint amilyen David volt. Eltekintve attól, hogy benne van annyi emberség, hogy nem akarna tönkretenni minket. Davidnek ez is faszán sikerült! Scott vette a világon a legkomolyabban a versenyzés szabályait. Régen ő is ott volt a legnagyobbak között. Aztán, ahogy megtalált minket hirtelen visszatért. Hatalmas szerencsénk volt egymással.

Billel kb. fél órát ülhettünk a garázsban, aztán mindketten mentünk a dolgunkra. Ő a garázsban maradt, hogy a saját autójával foglalkozzon, én pedig a lelátók közé igyekeztem, hogy megnézzem milyen állapotban, van a kocsim. A szerelőink Rick és Mike máris nekiestek, hogy helyrepofozzák a kocsit. A felnyitott motorháztető alól még mindig folyamatosan szivárgott elő a sűrű füst.

-Hé srácok! –köszöntem nekik és megálltam az autó mellett. –Hogy van az én kicsikém?

-Hát ember, rendesen összetörted. –jegyezte meg Rick nevetve és behajolt a kocsi motorja fölé. –De úgy tűnik belül nincs semmi baja. Jó kislány még most is megy, mint a villám.

-Szóval tudok vele indulni?

-Persze! –vigyorgott Mike és felhúzta koszos olajfoltos kesztyűit, majd ő is a motorháztető elé állt.

Ezek után felültem az autó egykori csomagtartójára, ami a sok tuning cucc miatt mára már teljesen elvesztette a funkcióját, és elégedetten néztem szét. A verseny délben kezdődött és éjfélkor ért véget. A nézők már most rengetegen voltak pedig még volt néhány óránk a kezdésig. A legnagyobb csapatok már mind készen álltak. Sok híres versenyző és szponzor gyűlt össze. Mindenki fullos kocsikkal nyomult és mégis mindig alul maradtak. Ugyanis én az összes versenyen ott voltam. Elégedetten néztem szét a hatalmas tömegen, majd mikor visszafordultam a garázsok felé, megláttam Scott-ot közeledni. Leugrottam a kocsiról és lelkesen megindultam felé, hogy megmondjam, az autónak nincs semmi komoly baja. Két lépést se tettem még, mikor jobban szemügyrevettem őt, és csodálkozva megálltam. Már messziről is látszott rajta, hogy irtózatosan dühös. Nem értettem mi baja lehet, mindenesetre inkább a helyemen maradtam és vártam.

-Tom! –kiabált nekem dühösen, majd lassan megállt előttem. –Sok pénzt raktam beléd, többet mit az öcsédbe, vagy bárki másba. Alád raktam egy erős kocsit, támogattalak mindenben, mint barátomat, és mint versenyzőt…

-Scott… -kezdtem értetlenül, de ő azonnal a szavamba vágott.

-Mégis mi a francot képzelsz, mit csinálsz? Verseny a hivatalos verseny kezdete előtt?

-Scott figyelj, sajnálom, tudom, hogy nem kellett volna belemennem. –zavartan magyarázkodtam, mire ő csak még idegesebb lett.

-Flinn súlyosan megsérült, kárt okoztál a csapatának. Tönkrement a kocsija. Nem is értem, hogy juthatott az eszedbe ilyesmi. Ez bánt a leginkább… szabálytalan voltál.

-Én? –kérdeztem hirtelen felháborodva. –Az ő ötlete volt, hogy…

-Hatalmasat csalódtam benned! –kiabált dühösen. Kínosan néztem szét, ahogy szinte már mindenki minket figyelt. A szerelők, a csapatok, a szponzorok, a nézők az összes ember hallgatta a veszekedésünket. –Mindig büszke voltam rád de most…

-De hát Scott nem én találtam ki. Flinn ötlete volt.

-Ne merészelj hazudni nekem! –ordított az arcomba. –Azt mondta, hogy te hívtad ki őt. A többi csapattársa is megerősítette ezt.

-Mi? –kérdeztem döbbenten. –Hazudik a rohadék! Nem csinálnék ilyet! Te is tudod! Kérdezd csak meg Billt.

-Persze az öcséd nyilván melléd áll. Ezzel csak az a gond, hogy ő az egyetlen. Flinnt pedig többen támogatják. És ő az, aki kárt szenvedett.

-Ne már, te most komolyan hiszel neki? Tudod, hogy milyen egy köcsög!

-Igen tudod, és azt is tudom, hogy amióta csak először versenyeztetek, te ki akarod csinálni.

-De Scott esküszöm nem én voltam! Tök egyértelmű, hogy hazudik ez a szemét.

-Nos nekem nem egyértelmű. Hiába vagy nagyon jó versenyző, most úgy tűnik, hogy alul maradtál. Azt hittem vagy olyan nagy ember, hogy vállald a tetteid következményeit.

-De Scott… -újra próbálkoztam, hogy kiálljak magamért, de ő megint félbeszakított.

-Emlékszel, mit mondtam, mikor leszerződtettelek titeket? –a kérdése meglepett de még így is azonnal tudtam rá válaszolni.

-Azt mondtad, hogy a te csapatodban semmi nem állít meg minket, csak a szabálytalanság.

-Pontosan. –bólintott komolyan, majd a mögöttem dolgozó két szerelő srácra nézett. –Fiúk! –kiabált oda nekik, ahogy szokott, azon a kemény, magabiztos hangján. –Vigyétek be a kocsit a garázsba, és ha helyrehoztátok festessétek át. Ezt a számot és a nevet pedig szedjétek le róla.

-Mi a francot csinálsz? –kérdeztem döbbenten. –Ez az én kocsim, én megyek vele.

-Mától nem! –hirtelen úgy éreztem, mintha az arcomba öntöttek volna egy vödör jéghideg vizet. Csak pislogtam értetlenül, és hitetlenkedve néztem Scott-ra. –Nem versenyzel tovább a csaptomban.

-Mi?

-Jól hallottad. A verseny rendezői kizártak és én is kizárlak. Mostantól egyedül kell boldogulnod.

-Scott várj! Nem teheted ezt! Én vagyok a legjobb! Nem csak a mai versenyen, hanem az egész mezőnyben! Nem rúghatsz ki csak úgy.

-Az öcséd legalább olyan jó, mint te.

-De Scott kérlek! Megnyerem ezt a versenyt, utána pedig a negyeddöntőt, az elődöntőt, és a döntőt is. Te is tudod, most vagyok a legjobb formámban. Folytatnom kell.

-Igen folytatnod kell. –helyeselt komolyan, én pedig kicsit fellélegeztem. –De nem velem. Az én csapatomban, az Audi keze alatt, nincs helyed.

-Ne szórakozz már! –kiabáltam dühösen. –Ez csak valami szar vicc ugye?

-Nem Tom! Ez van.

-Rendben! –kiabáltam idegesen. –Akkor megveszem a kocsit! –Scott felvonta a szemöldökét én pedig hátra fordultam, de az autót addigra már betolták a garázsba. –Az Audit, amivel eddig mentem. Megveszem!

-Nem veheted meg.

-Miért nem? –fakadtam ki dühösen. –Majdnem teljesen szétment a borítása, így nem ér annyit. Engedd, hogy megvegyem.

-Nem. –mondta keményen, én pedig dühösen a számba haraptam.

-Ez az egész… -kezdtem idegesen, majd lassan akadozva folytattam. –Arra játszotok, hogy ne tudjak versenyezni? Győztest akarsz csinálni Billből? Hát tudd meg, hogy akármilyen szar roncsot is kell összeszednem, le foglak verni. Nem kell, hozzá a pénzed és a kocsid, hogy megnyerjem majd a döntőt. –dühöngve felrúgtam a port a földről és hátatfordítottam Scott-nak. Félrelöktem egy csomó embert, ahogy a garázs felé igyekezetem. Bill ott állt az összetört autó mellett és nagyot sóhajtva mért végig. Egy másodpercig se foglalkoztam vele, csak dühösen összeszedtem a pulcsimat és a táskámat. Ahogy mindenki még, Bill is hallotta a veszekedést. Azt összes csapattársam rosszallóan nézett rám, miközben még egyszer végigtrappoltam a garázson. Még utoljára mérgesen belerúgtam a kocsiba, ami most már nem volta az enyém és mindenféle köszönés nélkül elhagytam az Audis csapat garázsát. A szponzorok és a nézők döbbenten bámultak rám. Én mindenkit leszartam. Pontosabban mindenkit kivéve őt. Gyorsan átvágtam az emelvények közt, majd megálltam a BMW-s csapat boxa előtt. Éppen akkor tolták ki a legújabb autót a délben kezdődő versenyre. Hitetlenkedve néztem, ahogy Flinn elégedetten rohan a kocsi után. Amint észrevett, rögtön gúnyosan elvigyorodott.

-Na mi van bajnok? –gonoszul rámvigyorgott, én pedig a földre dobtam a táskám és megindultam felé.

-Te rohadék! Nincs is semmi bajod!

-Hallom kizártak a versenyből! –nevetett kárörvendően.

Már éppen készültem megütni, mikor közénk álltak a csapattársai.

-Dögölj meg te szemét! –kiabáltam magamból kikelve de ő csak röhögött tovább.

-Húzz el innen Tom! Veszteseknek nincs helye a pályán!

Soha életemben nem voltam még olyan dühös, mint akkor, mégis tovább álltam. Erőt vettem magamon és leléptem. Tudtam, hogy nem így kell őt elintéznem. Nem úgy mintha csak simán ellenségek lennénk. Nem, nekünk a pályán kellett megküzdenünk egymással. Nem itt, nem ebben az időben, hanem a döntőben.

A délelőtt tovább részét, önmarcangoló dühöngéssel töltöttem a motelben, amit Billel egy éjszakára béreltünk. Beszéltem vele telefonon. Dühös volt és csalódott. Nekem pedig fogalmam nem volt róla, hogy mit tegyek. A negyeddöntőig még egy hét volt. Ez nagyon kevés idő új kocsit találni. Pláne úgy, ha az embernek nincs szponzora. Megvenni és feltuningolni egy autót túl drága lett volna. Kölcsönkérhettem volna valakitől egy erős kocsit, voltak ilyen barátaink, de az után, hogy kizártak a versenyből, már kétséges volt, hogy oda is adnák-e az utót. Tehát akkor úgy tűnik, hogy ennyi. Bill éppen most áll a rajthoz én pedig megint itt vagyok mindennek az alján. Pont, mint mikor tönkrementünk. De ezt most nem hagyhatom annyiban. Ez már a második életem, nem halhatok meg itt is. A zenével kudarcot vallottam, de itt nem fogok! Nem tudom, hogy hogyan fogom ezt megoldani, de az biztos, hogy egy hét múlva ott leszek a negyeddöntőben, és le fogom győzni Flinnt. Addig is pedig a szeme közé röhögök, mert nem tisztességes úton jutott el idáig. Engem nem kellett volna kizárni, neki pedig nem is volt semmilyen sérülése. Scott pedig meg fogja bánni, hogy kirakott.

Délután öt óra körül visszamentem a versenyre, hogy megnézem Billt. Leültem az egyik lelátón és figyeltem, a sok autót. Az egynapos versenysorozatoknak a folyamatos éberség volt a lényege. Az, hogy tudj figyelni, és ne aludj be egy percre, sem mert akkor rögtön kieshetsz. Bill mindig továbbjutott, pedig a kanyarokat még most is sokszor elbaszta. Képtelen volt felhagyni az erőszakossággal. A nézők egészen sötétedésig lelkesen szurkoltak, este viszont nagyon gyorsan kezdett lehűlni a levegő. Bekapcsolták a reflektorokat és már mindenki csak az utolsó futamot várta. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy Flinn és Bill lett a két döntős. Ha én nem voltam a versenyzők közt csak is ők ketten lehettek a legjobbak. Arra viszont mindenki kíváncsi volt, hogy Billnek sikerül-e legyőznie Flinnt. A döntő előtt lementem Billhez és beszéltem vele, megnyugtattam és szurkoltam neki. Nagyon örült nekem… mármint annak, hogy még úgy is elmentem a versenyre, hogy kizártak. Mikor fel kellett állnia a rajthoz én visszamentem a lelátókhoz de most már nem menetem fel. Hátrébb húzódtam és rágyújtottam. Tudtam, hogy eltart néhány percig, amíg a rajt után visszaérnek. Láttam, ahogy Flinn nagy fehér BMW-je már a kezdetiekben megelőzi Billt, majd nagyot sóhajtva elfordultam. "Gyerünk öcsi!" -magamban szinte mindig szurkoltam Billnek. Még akkor is, ha tudtam, hogy csak néhány méterrel jár mögöttem. Mindenki tudta, hogy nagy esélye van megnyerni ezt a versenyt, tehát én sem kételkedtem benne. Lassan nyugodtan szívtam a cigimet. Éppen a horizontot figyeltem, hogy mikor bukkan fel újra a két kocsi, mikor egy férfi szintén leugrott a lelátóról és odajött hozzám.

-Nahát! Tom Kaulitz! –a tenyereit lelkesen összecsapta, majd a kezét nyújtotta nekem. –Phill Nixon vagyok! –mutatkozott be kedvesen én pedig megszorítottam a kezét.

-Tudom ki maga. –mondtam a számban a cigivel és a kifújtam a füstöt. –Vagyis látásból már ismerem. A legtöbb versenyen ott szokott lenni. Szponzor igaz?

-Igen az vagyok. –nem folytatta én, pedig nem tudtam mit mondani. Szívtam tovább a cigimet és ő is rágyújtott. Lassan kezdtem hallani, ahogy a kocsik közeledtek, majd nagyon messze meg is láttam őket, ahogy felkavarták a sivatag porát.

-Van egy kocsim. –szólalt meg hirtelen Phill, mire én azonnal összerezzentem. –Új. Még senki nem versenyzett vele. Gyorsan fel lehetne turbózni.

-Úgy gondolja? –kérdeztem lazán. Direkt nem kérdeztem rá, arra, ami a legjobban érdekelt. Inkább megvártam, hogy ő ajánlja fel.

-Igen. Gyönyörű autó, nem szívesen bíznám rá senkire… -hirtelen elszorult a torkom de vártam, tovább, hogy folytassa. -…csak egy profira.

-Milyen kocsi? –kérdeztem hirtelen.

-Egy Aston Martin One 77.

-Uram… -kezdtem izgatottan. –Nekem vezetnem kell azt a kocsit! –elmosolyodott erre a hirtelen kijelentésre, de látszott rajta, hogy tetszik neki a határozottságom.

-Én is erre gondoltam. –nevetett és végigmért.

-Mennyivel megy? –kíváncsiskodtam tovább.

Szinte már egészen közelről hallottam Bill autóját, de hogy mikor és hányadiknak ér be a célba az hirtelen már egyáltalán nem érdekelt. Ha ennek a pasinak tényleg van egy Aston Martin-ja tökéletesen mindegy, hogy Bill győz-e vagy sem, én akkor is nyerek egy hét múlva.

-350-nel.

-Atya isten! –nevettem megdöbbenve. –Az első autó, amivel versenyeztem egy Audi R8. 350! –ismételtem nevetve. –Nem semmi!

-Szóval? Tom Kaulitz a mezőny legjobbja, egy Aston Martin-ban, Phill Nixon-nal az oldalán? Mit szólsz? –a szemem sarkából láttam, ahogy Bill átszáguldott a kockás zászló alatt. Hallottam, ahogy kitör az éljenzés a tömegből és láttam őt diadalittasan előmászni a kocsiból. Hihetetlenül boldog volt, én mégsem mentem oda gratulálni neki. Ő a lelátók mögött nem láthatott én, pedig éppen a világ egyik legnagyobb szponzorával alkudoztam, úgyhogy nem is foglalkoztam vele. Tudtam, hogy megértené.

-Jól hangzik! –feleltem izgatottan.

-Szerintem is!

-Neked nincs csapatod? –kérdeztem hirtelen.

-Nincs. Kiszálltam, nem szeretek közösködni. Csak egy versenyzőt akarok támogatni. De annak az egynek, a legjobbnak kell lennie.

-Én vagyok a legjobb! –mondtam magabiztosan vigyorogva.

-Tudom. Ezért hozzád jöttem.

-Maga most komolyan szponzorálni akar engem? Azok után, hogy ma vágtak ki a versenyről, a szponzorom, aki felfedezett hátatfordított nekem és nem hagyta, hogy tovább vigyem a kocsit, amivel mindig is én voltam a legjobb.

-Ismerem Scott-ot. –mondta hidegen. –Riválisok vagyunk. –na erre már felnevettem, és a kezébe csaptam.

-Nos… ha alám rakja ezt a kocsit és segít nekem, a nevével a ruhámon fogom megnyerni a Nepster kupát. Én legyőzöm Flinnt, maga pedig Scott-ot.

-Ez tetszik! –nevetett fellelkesülve és megrázta a kezem. –Akkor mit szólsz hozzá, hogy holnap megnézzük együtt a kocsit? Kipróbálod, utána pedig megmondod, hogy mit kell még javítani rajta. Az embereim átfestik neked, rányomják a számodat, a nevedet, mindent, amit csak akarsz.

-Benne vagyok!

-Akkor… készüljön az egész Nascar, mert holnap Tom Kaulitz és Phill Nixon leszerződnek, utána pedig levernek mindenkit! –nevetve hátbaveregetett, majd újabb cigit vette elő és elbámult az öcsémet ünneplő nagy tömeg felé.

-Nagyon köszönöm! –mondtam hálásan, mire ő csak mosolyogva megrázta fejét, és tovább nézte Billt.

-Az öcséd már sokszor megverhetett volna téged. –eltűnődve kifújta a füstöt, majd rám nézett. –De vannak komoly hiányosságai. Például nézd csak meg a kocsiját. A kaszni túl magas. És ahogy vezet… olyan mintha biztosítani akarná, hogy az, akit egyszer lehagyott soha ne előzhesse vissza őt. Mintha csak egy Elemeinator futamon menne mindig… Túl agresszív és szenvedélyes. Ezt hideg fejjel kell csinálni, különben elrepülsz, és többet nem kelsz fel.

-Bill nem ilyen. –mondtam csendesen.

-De te ilyen vagy! –nevetett és látszott rajta, hogy akár fogadni is merne rá, hogy jól ismer engem, és tényleg olyan vagyok, mint amilyennek elmond. –Ezért fogsz nyerni!

Miután beszélgettem Phill-el már nem volt okom aggódni. Teljes biztonságban éreztem magam. Úgy döntöttem, hogy Billnek nem fogom elmondani, mi történt. Sőt egyáltalán senkinek nem fogok erről beszélni. Nem tudom, hogyan fogom megmagyarázni, de szépen eltűnök egy hétre. Addig felkészülök a negyeddöntőre. Hatalmas botrányt akarok! Azt, hogy mikor visszatérek a világ legjobb kocsijával, rögtön mindenki infartust kapjon. Győzni akarok! Én akarok lenni a világ legjobbja! Soha, de soha nem éreztem még ilyet. Szó szerint el akartam taposni az összes többi jelentéktelen senkit a pályán. Meg akartam alázni Flinnt és le akartam, győzni Billt. Ez a kocsi, és a tudat, hogy ilyen jó lehetek még ezt is, kiváltotta belőlem. Még azt is le akartam nyomni, akivel mindig együtt versenyeztem. Ez történik, ha versenyzel… ez történik, ha a kocsid erőseb, mint te vagy. Hirtelen minden elképzelhetőt túl akarsz szárnyalni.