Melyikőtök? 17. Rész

Sziasztok! Általában nem szoktam magyarázkodni a részeim miatt, de most nagyon bizonytalan vagyok ezt a mostanit illetően. Még soha nem írtam így. Nem igazán szimpatizálok a TWC-vel, de ettől függetlenül egy csodálatos műfajnak tartom. Soha nem akartam ilyesmit írni, most valahogy mégis ez jött ki belőlem. NEM kifejezetten TWC, csak hasonló. A történet szempontjából ennek a résznek nem sok jelentősége van, lehet teljesen különállónak tekinteni, mert a folytatás tényleg teljesen normális lesz. Úgy éreztem viszont, hogy most ez passzol Seth bonyolult lelki világához. Szóval nem kell megijedni, az egész csak egy álom!:)

" Mindenkiben két ember lakozik."

-Visszafordulsz? –kérdezte a fiú csodálkozva.

-Igen. –nyögte Tom és lesütötte a szemeit.

-Köszönöm.

-Ugyan! Hagyjuk ezt. –mivel Seth nem válaszolt, Tom kis idő múlva folytatta. –Ugye azért jól vagy?

-Igen. Csak megijedtem és nagyon fáradt vagyok.

-Akkor aludj egyet. Amíg haza érünk, van időd rá.

-Félek, hogy ezek után valami rosszat álmodnék.

-Ne szórakozz már! Majd felébresztelek!

A fiú hallgatott a gitárosra és lehunyta a szemeit, majd hátradöntötte a fejét. Sokáig csak várta, hogy el tudjon aludni. Nem gondolta komolyan, mikor azt mondta, hogy valami rosszat fog álmodni. Mégis így történt.

-Seth! Seth állj fel! –suttogta valaki, de nem tudtam megmozdulni. Éreztem, hogy rángatnak fel, de mikor magam mögé néztem, nem láttam senkit. A hely nagyon furcsa volt. Ismerős és mégis rémisztően idegen. Ahogy lassan felálltam és szétnéztem hirtelen rádöbbentem, hogy hol vagyok. De nem értettem, hogy tulajdonképpen mit is keresek ott. Szinte biztosra vettem, hogy álmodok. Értetlenül néztem fel az égre. Minden sötét volt. Sötétkék volt az összes felhő és az eső gyors ütemben verte az arcomat. Hideg volt és nagyon szúrós. Mintha ezernyi apró tűt döftek volna belém egyszerre. Elindultam az utcán de tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy hová megyek. Ismertem ezt a környéket, sokat lógtam erre régebben. Emlékszem utáltam itt lenni. Itt tengetni minden egyes rohadt napot. Mindig is gyűlöltem New York-ot. Koszos patkánynak éreztem magam itt. Most mégis újra ott voltam. Los Angeles pedig tőlem annyira messze ott világított szinte a világ másik végén. Nem volt velem senki, minden üres volt. Ahogy szétnéztem a hatalmas toronyházak között, azon tűnődtem, mi lenne az értelmes, a lehető legjobb választás az utak közül. De nem tudtam választani. Csak mentem tovább előre. A ruháim már teljesen átáztak de ez nem érdekelt egyáltalán. Valahogy semmi nem érdekelt. Éreztem, hogy valami nincs velem rendben ezért egy percre megálltam egy tükröződő üvegfal előtt és belenéztem, hogy megvizsgáljam magam. Ahogy lassan végignéztem magamon hirtelen ijedten, téptem fel a dzsekim ujját és egészen a könyökömig felrántottam azt mindkét karomon. Semmi! Sehol nem voltak a tetoválásaim. Se a kereszt, se a szépen díszített felirat. Ott álltam a régi ruháimban, tetoválások és drága cuccok nélkül. A hajam és a sminkem is más volt. Teljesen tré, ismeretlenül átlagos. Olyan voltam, mint régen. Ahogy a zsebembe nyúltam döbbenten vettem elő a régi telefonom, azt, amit már régen elloptak tőlem. Gyorsan a névjegyzékre pillantottam de hiába kerestem volna az ismerős neveket, semmit nem találtam. Minden a régi volt. Rémülten hátráltam el a tükörtől és néztem fel a hatalmas épületekre. Nem csak én voltam furcsa. Az épületek magányosan álltak körülöttem, a hatalmas kivetítők és lámpák a fényeik nélkül kikapcsolva sötéten álltak a helyükön. Semmi nem élt. Én voltam az egyetlen ember az utcákon. Nem voltak autók vagy buszok. Se siető járókelők. Minden halott volt. Nem tehettem mást, csak mentem tovább. Minden sarkon szétnéztem mielőtt az útra léptem volna, nem bírtam megszokni, hogy egyedül vagyok. Céltalanul bolyongtam az ismerős utcák között. A ruháim teljesen átáztak, a sminkem lefolyt az arcomon és kirázott a hideg. Nem tudtam, hogy hová megyek, messze voltam mindentől, minden értelmes dologtól.

-Seth! –hallottam megint a hangot valahonnan a távolból. Körbefordultam de senkit nem láttam. –Seth, hallasz engem? –kérdezte és olyan volt, mintha az egész város az ő hangjától zengett volna. Borzasztó volt. Nem láttam senkit, sehol és mégis éreztem, hogy valaki ott van. Figyelt engem. –Hallasz engem? –suttogta megint és a hangja egészen a bordáim közé hatolt. Nem tudtam, mit tegyek. Válaszoljak? Nem csak képzelődöm? Behúzódtam az egyik épület alá, de az érzés, hogy valaki figyel még így sem múlt el. –Tudom, hogy hallasz! –nevetett fel hirtelen sátánian és én rémülten felnyögtem. A fejemet a falnak döntöttem és remegve vártam, hogy újra megszólaljon. –Rám vársz igaz? –röhögött iszonyatosan és kirázott a hideg, ismerős hangjától. –Tudod, hogy itt vagyok és én is, tudom, hogy te itt vagy. Válaszolj! –összeszorítottam a fogaim és lassan kiléptem az egyik út közepére. Rettegve néztem szét, de még mindig egyedül voltam.

-Itt vagyok. –suttogtam és megint körbefordultam. –Itt vagyok! –kiabáltam újra de semmi válasz nem érkezett. Lassan, óvatosan megindultam tovább, de továbbra is mindenhol kerestem azt a valakit, aki megszólított. Iszonyatosan féltem. Egyedül a sötétségben, fázva, vizesen teljesen tanácstalanul. Senki nem volt velem. Illetve mégis. Valaki figyelt. Éreztem, tudtam, hogy ott volt, hiszen megszólított valahonnan, nem csak képzelődtem. Néha mikor egy tükröződő épületre néztem olyan volt, mintha egy másodpercig farkasszemet néznék vele, aztán csak megint ijedten mentem tovább. Néhány perc után az érzés, hogy követnek lassan üldözési mániává fokozódott és kétségbeesetten futni kezdtem. Rémülten néztem a hátam mögé. Nem volt ott és mégis észrevette, hogy menekülni kezdtem.

-Hová mész? –kérdezte velőtrázó nevetéssel. Fulladozva megálltam és újból szétnéztem. Olyan volt mintha csak az égből, vagy a levegőből beszélt volna, nem láttam sehol és mégis ott volt.

-Hol vagy? –kiabáltam felfelé de még mindig csak az eső csapkodását hallottam a járdán. Az arcom eltorzult, alig kaptam levegőt, és futni kezdtem tovább. Lassan elvesztem az utcák között, már nem tudtam, hogy merre megyek, csak menekültem előle. Rettegtem, pánikoltam ha a hangjára gondoltam. Mindennél ijesztőbb volt. Annyira kísértetiesen ismerős. Éreztem, hogy a karom nekivágódik az egyik falnak, ahogy a járdán futottam zihálva. Valószínűleg csúnyán lehorzsolhattam, mert a víz átkozottul marni kezdte. Nem foglalkoztam vele, csak rohantam tovább. Szinte semmit nem láttam már, csak azt éreztem, ahogy a pánik egyre inkább eluralkodik rajtam. Éppen azon voltam, hogy lemegyek elbújni egy aluljáróba, mikor hirtelen megint hallottam valamit. Ez is egy ismerős hang volt, de nem az, aki beszélt hozzám. Megálltam és a villámok fényénél megpróbáltam megkeresni az erőtlen nyöszörgő hang forrását. Ahogy tovább mentem hirtelen megtaláltam, amit kerestem.

-Billee! –nyögtem fel és a földön szűkölő kutyához rohantam. Csodálkozva vettem észre, hogy ki van kötve egy villanyoszlophoz. Méghozzá nem is akárhogyan. Egy hatalmas erős lánccal. –Mi történt veled? –kérdeztem és a kezem nyújtottam, hogy megsimogassam, mire ő ijedten vonyítani kezdett. –Mi a baj? –beszéltem csodálkozva, azon a hangon, amin mindig is beszéltem hozzá. A kutyus rémülten húzódott el tőlem olyan messzire amilyen messzire csak el tudta vonszolni a hatalmas láncot. Látszott rajta, hogy retteg tőlem. –Mi a franc… -suttogtam felegyenesedve, és már éppen kérdeztem volna, mikor a hang megint megszólalt és válaszolt a kérdésemre.

-Fél tőled! –suttogta olyan közelről, hogy azt hittem a fejem szétrobban tőle. Fájt, bántotta a fülem a hangja.

-Mi ez? Miért van itt a kutyám? Miért nem hagyja, hogy hozzá érjek? –kérdeztem belekiabálva a sötétbe.

-Mert bántottad Seth! Nézd, meg mit csináltál vele! Kikötözted! –hirtelen a fülemre tapasztottam a kezem és ordítva felnyögtem, majd a hatalmas fájdalomtól előrehajoltam.

-Nem! –kiabáltam még mindig összeszorított szemekkel. –Nem én csináltam ezt vele! Te voltál!

-Én? –nevetett hörögve én pedig hiába próbáltam nem tudtam őt elzárni magamtól. Mindenhová követett. –Te is tudod, hogy mit tettél! Még egy kutyát sem tudsz boldoggá tenni! Nézd csak meg, hogy szenved miattad! Elhanyagoltad a saját önző dolgaiddal foglalkoztál inkább!

-Nem! Nem! Nem! –ordítottam és térdrerogytam, de hirtelen rádöbbentem, hogy igaza van. Sose foglalkoztam igazán Bille-vel. Mindig volt jobb, fontosabb dolgom.

-Gyerünk Seth! Fuss tovább! Úgysem mersz szembenézni a tetteid következményeivel! –annyira rettegtem tőle, annyira féltem, hogy megtettem, amit parancsolt. Otthagytam Billee-t, nem foglalkoztam vele, csak futottam tovább. Ismertem őt és mégsem tudtam volna megnevezni. Nem tudtam volna nevet mondani rá. Csak azt tudtam, hogy ismerem. A hangja szinte az őrületbe kergetett. Nem hagyott békén, üldözött kínzott. Mikor már úgy éreztem egyszerűen nem, bírok tovább futni, csak elengedtem magam és összeestem.

-Állj fel! –kérte rémisztően kedveskedve és miközben felálltam megint olyan volt mintha ő rángatott volna.

Nem szóltam hozzá, a hangja így is majdnem megsüketített, csak lassan megint tovább indultam. Egy kis ideig békén hagyott, mert borzasztóan erősen koncentráltam, hogy ha esetleg megszólalna, akkor se halljam meg. Egy negyed óráig nem beszélt. Magamban számoltam a perceket. Aztán mikor megláttam magam előtt az első emberi lényt, hirtelen megfeledkeztem mindenről. Távolról csak annyit láttam, hogy valamiért a fejét lógatva ül a földön egy villanypózna előtt. Azonnal rohanni kezdtem felé, de hirtelen elbotlottam valamiben és elestem. Ahogy felálltam és lenéztem, csak értetlenül meredtem magam elé. A lánc, amivel Billee ki volt kötve, most ott tekergőzött a lábaim között. Egy másodpercig csak figyeltem, követtem a szememmel, majd újra rohanni kezdtem, ahogy észrevettem, hogy a láncok az emberi alakhoz vezetnek.

-Riley! Riley! –ordítoztam, ahogy odaértem hozzá. Borzasztó volt rá nézni. Vizes volt, minden ereje elhagyta a fejét kábán, lógatta. –Riley, nézz rám!

-Seth? –kérdezte erőtlenül és felnézett rám. Olyan volt, mint egy halott, akivel játszanak, meggyalázzák, és még mindig irányítják. –Mi akarsz még tőlem?

-Ki tette ezt veled? –néztem rá megbotránkozva. A feje megint a mellkasára bukott, erőtlen karjait a feje fölött tartotta az erős lánc, mintha csak megkínozták volna.

-Te voltál. –nyögte gyűlölködve.

-Nem, Riley én nem csináltam semmit.

-Tönkretettél te nyomorult! A barátom voltál! Hogy tehetted ezt? Hogy tehetted ezt velem? Hiszen tesók voltunk! Annyira… -Riley megremegett én pedig csak értetlenül bámultam rá. –Hol van Taylor? –kérdezte ködös tekintettel. –Már nem érdekel, hogy mit teszel velem, csak őt ne bántsd! Kérlek szépen, ne bántsd őt! Megkínozhatsz megint csak őt, hagyd békén.

-Miről beszélsz? Nem bántanám soha, tudod te is! Téged sem bántanálak!

-Miért hazudsz magadnak? –suttogott hirtelen a fülembe a hang én pedig összeszorítottam a szám, csak, hogy ne tudjak válaszolni neki. –Megkínoztad őt! Nem szenvedett még eleget? Miért nem engeded el? –megint megpróbáltam kizárni őt magamból és inkább a Riley-t fogvatartó láncoknak estem, de hiába próbálkoztam nem tudtam őt kiszabadítani. –Nálad van a kulcs Seth! –nevetett gonoszul. –Miért nem hagyod, hogy meneküljön? Már úgy is győztél! Megkaptad, amit akartál, már az ő barátai is csak téged imádnak!

-Nem, ez nem igaz! –nyögtem és megint a fülemhez, kaptam. –Riley-val egyenlőek vagyunk!

-Kivel beszélsz? –kérdezte Riley értetlenül.

-Tényleg, kivel beszélsz Seth? –kérdezte a hang sötéten. –Van fogalmad róla, hogy kitől rettegsz ennyire? El tudod képzelni? Gondolj csak bele! Képzelj el! Vagy meg akarsz ismerni? Látni akarsz? Tudod, hogy nézek ki? Elég sok közös van bennünk! Sőt, mondhatni pont olyan, vagy mint én!

-Tűnj el! –ordítottam kétségbeesetten és a földre rogyva megremegtem.

-Menj tovább!

-Mit akarsz tőlem?

-Én semmit! Te karod ezt az egészet! –nevetett és úgy éreztem magam, mintha egy szögesdrótot húzott volna végig a torkomon, de mire ezt kimondta már fel is álltam. Még egyszer visszanéztem Riley-ra, majd lassan tovább indultam. El sem értem még a következő villanyoszlopot, amikor már tudtam, hogy ki fekszik az aljában. A láncok egészen Riley-tól idáig elvezettek, nekem csak követnem kellett őket.

Taylor ájultan feküdt a zuhogó esőben. Hiába ordítoztam neki, nem tudtam felkelteni. Ő pedig közben végig a fülembe nevetett. Hiába csináltam bármit, Taylor nem ébredt fel. A keze és a lábai neki is össze voltak láncolva. Szép arca alatt ott zubogott a mocskos esővíz. Nem érdemelte, hogy ilyen koszban kelljen feküdnie. Leültem mellé és óvatosan megérintettem az arcát, majd azonnal elkaptam a kezem, ahogy újra meghallottam őt.

-Seth! –szólt rám rosszallóan én pedig felzokogtam kétségbeesésemben. Ismerős hangja, mint egy jégcsap úgy szaggatta fel a bőrömet és hatolt egészen a tüdőm közelébe.

-Ki vagy te? –kérdeztem fuldokolva, ahogy az előttem, élettelenül fekvő Taylorra néztem, és közben tovább rettegtem.

-Komolyan nem tudod?

-Nem.

-Pedig ott vagyok veled minden nap, vigyázok rád.

-Te ugye nem…?

-Ne találgass! -szakított félbe keményen. –Majd rájössz, hogy ki vagyok!

-Ismerlek?

-Igen ismersz. Minek kérdezel olyat, amire te magad is tudod a választ?

-És szeretlek? –a kérdésemre felnevetett mire én megint rögtön összeszorítottam a fogaim.

-Nos igen. Ahogy téged ismerlek, nagyon is szeretsz. Sőt, talán engem szeretsz a legjobban.

-De miért? Egy szörnyeteg vagy! Bántottad a barátaimat!

-Te vagy a szörnyeteg Seth! Te bántottad őket! Elvettél tőlük mindent! Amint megjelentél felfordult az életük.

-De Taylor… vele nem csináltam semmit. Nincs köztünk semmi.

-Valóban. Ebben igazad van. Még nincs köztetek semmi. De nem gondoltál bele, hogy ha te ott vagy már az is bőven elég, ahhoz, hogy ő szenvedjen miattad? Észrevetted te is, tudjuk mindketten, hogy észrevetted… ő is kedvel téged. Miattad tépelődik állandóan!

-Miért csinálod ezt velem? –fakadtam ki és hátravetett fejjel zokogtam fel újra. –Miért nem hagysz békén? Ne bántsd őket, kérlek! Nem érem ezt az egészet! Miért vagyok itt és ki vagy te?

-Majd mindenre megkapod a választ, csak menj tovább.

-Hová? –sírtam fel és öklömmel a betont vertem.

-Csak menj! Te is tudod, hogy hová kell eljutnod, hiszen te találtad ki ezt az egészet. Te csináltál mindent. A láncok oda vezetnek, ahová te akarod.

-Miről beszélsz? Ez az egész a te műved! Te kínzol engem! –hiába vártam erre már nem válaszolt. Nem értettem, hogy miért mondja mindig, hogy ezt én csináltam. Lehetetlen. Ez az egész, annyira abszurd. Hogy kerültek ők ide New York-ba? Hiszen mindannyian a Los Angeles-i életem részei voltak. Billee-t ott kaptam, Riley-t és Taylort pedig ott ismertem meg. Hirtelen belém hasított a felismerés. A sorrend… Billee, Riley, Taylor… mintha csak a szerint lettek volna az utamba állítva, hogy mennyire szeretem őket. És akkor hirtelen rádöbbentem, az egészre. Tudtam, hogy ki lesz a következő. Szédelegve felálltam és otthagytam Taylort. Nem kellett már a láncokat követnem, tudtam, hogy merre mennek. Lélekszakadva rohantam, át az esőn, a sötétségen, nem érdekelt már semmi. Tudtam, hogy ő lesz a végén az egésznek, hiszen őt szeretem a legjobban, ő az, aki mindig is velem volt és segített, ha bajba kerültem. Ahogy futottam éreztem, hogy ő is ott van, hogy figyel engem, de már meg sem próbáltam elbújni előle. Nem tudtam őt sehogy sem elszigetelni magamtól. Az ujjaim szinte már jéggé fagytak, alig kaptam már levegőt, de szinte a kötelességemnek éreztem tovább menni. Tudtam, hogy ha meg találom a következő embert ő megint meg fog szólalni. Olyankor mindig beszélt hozzám. Kigúnyolt és elmondta, hogy mindegyikőjüket én tettem tönkre. Sokáig kellett bolyonganom, hogy elérjem azt a villanyoszlopot, amit kerestem.

-Anya! –kiabáltam már messziről, majd mikor odaértem leroskadtam mellé. Annyira gyönyörű volt még most is. Ilyen holt fáradtan és erőtlenül. A haja vizesen tapadt az arcába, nagy kék szemeivel pedig csak csalódottan nézett rám. –Istenem mi történt veled? –a láncok felsebezték a kezeit és a lábát. Megfogtam a kezét és éreztem, hogy valami nincs a helyén. A jegygyűrű… nem volt ott. –Anya kérlek, szólalj meg! –ujjait az arcomhoz érintettem, mindig is imádtam, ha ezt csinálja, de mikor elengedtem a keze csak erőtlenül hullott le a földre.

-Seth… -suttogta elhaló hangon én, pedig közelebb húzódtam hozzá, és csüngtem minden szaván.

-Igen? Mondd anya! Mit csináljak? Hogyan segítsek? Bármit megteszek! –újra megfogtam a kezeit és a haját kisimítottam az arcából. Levettem a dzsekim és óvatosan a vállára terítettem.

-Seth, miért csináltad ezt? –a hangja hitetlenkedő volt és csalódott.

-Mit? Nem csináltam semmit! Mi történt veled?

-Menj el innen! Nem bírok rád nézni. –döbbenten néztem rá. Lassan elengedtem a kezét, és tanácstalanul néztem magam köré. Nem értettem semmit. Ha ő most elküld, akkor hová kell még mennem? Nincs tovább út, nincs kihez mennem. Ahogy bámultam magam elé, szinte már semmit nem láttam. Éreztem az esőt verni a hátamon, de nem csináltam semmit. Csak vártam. Vártam, hogy megszólaljon. De nem jött. Csend volt. Senki nem beszélt. Csak a szél kezdett el hatalmas erővel fújni, mire én elfordítottam az arcomat. És akkor megláttam. A lánc tovább kúszott a földön, egyenesen előre. Nem tehettem már mást, homlokon csókoltam anyámat és megint felálltam. Nem tudtam már, hogy ki jöhet még, vagy hogy hová megyek. Csak azt éreztem, hogy nincs vége még. Anyámnál nem szólalt, meg biztos tudta ő is, hogy mit érzek. Ahogy erőtlenül vonszoltam magam tovább az eső lassan elállt. Már csak a szél fújt, olyan volt mintha tolna előre. Szinte el sem hittem mikor láttam, hogy a horizont kezd kivilágosodni. Hajnalodott. És hirtelen, nem tudom, hogy hogyan de kiértem a tengerpartra. Láttam a Brooklyn hidat, ott álltam a kikötőben és éreztem, ahogy a hajnali szél az arcomba csap. A lánc ott tekergőzött a lábam között, ám ahogy figyeltem észrevettem, hogy egy pontnál kettévált és úgy vezetett tovább előre. Ki vitt az egyik mólóra, ami egészen hosszan magasan a tengerbe nyúlt. Ahogy haladtam ki egészen a stég végére lassan kibontakozott előttem egy alak, aztán ahogy közeledtem kettő és végül három lett belőle. Két egyformán magas és egy alacsonyabb sziluettet láttam. Mint akit a halál üldöz, úgy kezdtem el rohanni feléjük. 50 méter futás után már nem sok választott el tőlük, de én nem bírtam tovább futni. Megtámaszkodtam a térdemen és zihálva előre hajoltam. Tudtam, hogy ott vannak előttem, de nem mertem felnézni. Forgott velem a világ, hányingerem volt. Annyira féltem, hogy a könnyeimtől szinte már nem is láttam, de azért mégis csak erőt vettem magamon és felegyenesedtem.

-Ne! –nyögtem fel remegve. A három alak ott állt előttem, csak néhány méter választott el tőlük. A két magasabbik fájdalmasan megtörve nézett le rám.

-Seth? –kérdezte az egyik és hitetlenkedve elindult felém.

-Bill… -suttogtam remegve és én is megindultam, de ő hirtelen megállt. Az arca fájdalmasan eltorzult, ahogy a csuklóira erősített lánc a húsába vágott, jelezvén, hogy nem mehet tovább.

-Nem hiszem el. –remegett a másik is és ő is elindult felém de akár csak az öccse ős is fájdalmasan sziszegve elakadt.

-Tom! Mi történt veletek? –kérdeztem kétségbeesetten és letöröltem a könnyeimet. A harmadik alak nekem háttal állt. Nem láthattam az arcát, kapucni volt rajta.

Az ikrek értetlenül néztek hol rám, hol pedig a kapucnis figurára. Rémisztően ismerős volt. Mikor néha csak egy pillanatra megmozdult, úgy éreztem olyan, mintha engem utánozna. A ruhái és az alkata is mind olyanok voltak mintha már vagy ezerszer láttam volna őket. Ahogy leengedte a kezét hirtelen döbbenten, láttam, hogy nála vannak a láncok végei. Már nem kanyargott a lábaim közt. Az idegen fogvatartotta Billt és Tomot.

-Nos Seth? –kérdezte a hang most már rémisztően közelről. –Még mindig nem tudod, hogy ki vagyok?

-De! –nyögtem és megfagyva figyeltem, ahogy a kapucnis alakja a beszéd ritmusára mozog. –Te vagy az! –suttogtam, és a hátát néztem.

-Nagyon ügyes! –nevetett sátánian de még mindig nem fordult szembe velem. –Okos fiú vagy! De most akkor mondd meg a nevem!

-Azt nem tudom. –suttogtam és tettem felé egy lépést. –Fordulj meg! –kértem de közben éreztem, ahogy elszorul a torkom.

-Látni akarod az arcomat? –kérdezte és a vállam megremegett, ahogy nevetett.

-Igen. –nyögtem és az ikrek rettegő arcába, néztem. Hirtelen azonban elkaptam róluk a tekintettem, mert az ismeretlen elkezdett megfordulni. Döbbenten néztem, ahogy leveszi a csuklyáját és szembefordul velem. Lassan felnézett rám én pedig abban a pillanatban úgy éreztem, hogy megfulladok. A jeges jégcsap a bordáimtól felfelé egészen a torkomig jutott én pedig csak levegő után kapkodtam.

Az arca sápadt volt, rövid fekete hajából elől néhány hosszú tincs a szemébe lógott. Barna szemei gyilkosan csillogtak rám. Ahogy gonoszul megnyalta a szája szélét láttam, hogy nem csak a szemöldökében de a nyelvében is piercing van. A szeme és a körmei mind feketék voltak. A ruhái pedig, az én kedvenceim. Az összes márkás cuccom ott volt rajta. A csuklóján és az alkarján pedig ott voltak a tetoválásaim. Pont olyan volt, mint én.

-Nem. –nyögtem erőtlenül. –Te…

-Sss! Nem kell megijedned. –suttogott ijesztően, egészen közel lépett hozzám majd a hátam mögé állt, gyengéden a vállamra tette forró kezeit és végigsimította a karomat. –Seth, nincs olyan, hogy te meg én. Csak mi vagyunk. Érted? Mi ketten vagyunk te.

-Nem! –ráztam a fejem őrülten, mire ő erősen végigsimította a hátam. –Te nem létezel. Csak én vagyok. Egyedül én létezem.

-Szeretnéd mi? Sajnos te, nélkülem nem tudsz létezni. Nem vagy egy egész, csak egy csonka kis fél. Ha viszont nem ellenkezel, hanem hagyod, hogy segítsek, együtt csodálatos dolgokat vihetünk végbe. –szinte éreztem, ahogy mosolyog miközben égetően forró ujjaival a bordáimhoz ért.

-Milyeneket? –kérdeztem erőtlenül elkébulva és hagytam, hogy megtartson, szinte lángoló kezeivel.

-Elképzelhetsz akármit. Bármiben segítek neked. Csak nem szabad, hogy megállíts!

-Hogy, hogy megállítsalak? –értetlenül fordítottam hátra a fejem és ő egészen közel hajolt hozzám. Éreztem a leheletét a nyakamon, miközben ő mélyen a szemembe nézett. Majd mintha csak egy-egy felhevített penge lenne minden ujja, iszonyatos fájdalmat okozva fordította még közelebb magához az arcomat.

-Hagynod kell, hogy én vezesselek. Egyedül még hülyeséget csinálnál. –ravaszul elvigyorodott és lazán ellökte a fejem.

-Milyen hülyeséget? –kérdeztem értetlenül, és fájdalmasan felnyögtem, ahogy a derekamhoz ért.

-Olyat, mint a múltkor. Feladtad mikor már célegyenesben voltunk! Hiába vettelek rá, hogy eldobd azt a rohadt öngyújtót a végén, csak meghátráltál. Nem szabadott volna megadnod magad, az ikreknek. Tovább kellett volna küzdened! –rémülten néztem rá, ahogy éreztem, hogy a szemeivel szinte végigégeti az arcomat.

-Miattad volt az egész. Te csináltál mindent! Kényszeritettél, hogy megtegyem.

-A testedet csak te tudod irányítani. –nevetett gonoszul és élvezettel mért végig. –Lehet, hogy én befolyásoltam a tudatod, de te cselekedtél.

-Mióta csinálod ezt? –néztem rá megint és megremegtem, ahogy a keze felkúszott a pólóm alá.

-Mit gondolsz miért éppen New York-ba, hoztalak? –nevetett ravaszul és egészen a hasam alá csúsztatta a kezeit.

-Itt kezdődött az egész… -suttogtam döbbenten, ahogy felismertem a dolgokat. –Itt kezdtem inni, drogozni. Az egész miattad volt! Miattad csináltam mindent. Miattad lettem ilyen. Te kényszeritettél mindenre. Te, mondta, hogy gyújtsam föl a zongorát. Minden este te mondtad nekem, hogy igyak még. Végig te irányítottál.

-Nem kell megijedned. –mosolygott gonoszul és szembe fordult velem. –Mindenkiben kétféle ember lakozik. Gondolj csak bele. Tom annyira kedves veled, de néha belőle is előbújik a másik énje. Mikor elrabolt és megütött szerinted éppen melyik irányította? És Bill? Mi van vele mikor olyan kibaszottul tökéletes, tud lenni? Miért nem olyan mindig? Nem merültek még fel benned ezek a kérdések? Nem csak te vagy a furcsa Seth! –elmélyült a szememben és a keze átkúszott a hátamra, mire én felszisszentem.

-Ne csináld ezt! –kértem és lehunytam a szemem.

-Mit? –kérdezte ártatlanul mosolyogva, de nem állt le, tovább kínzott forró kezeivel.

-Ezt. –suttogtam és megborzongtam tőle.

-De, hát élvezed. –nevetett rám nekem pedig hatalmas erőfeszítésembe került, hogy újra meg tudjak szólalni, és valahogy túltegyem magam azon, amit csinál.

-Én nem élvezem. –nyögtem ki lassan tagoltan a szavakat, és közben nem csak őt de magamat is győzködtem.

-De igen… -suttogta a fülembe, és olyan közel volt, hogy az arcunk összeért. Megremegtem és a szemem előtt elködösült a világ. Annyira féltem, annyira rettegtem tőle és attól, amit csinált, hogy a könnyeim lassan gyülekezni kezdtek a szememben. Szótlanul, üveges tekintettel álltam és egy percre elsötétült minden. Nem volt már körülöttem semmi. Nem volt ott a móló, a stég csak az az iszonyatos remegés. Csak ő és én. –Félsz? –kérdezte tőlem, hirtelen elgyengülve és egyik kezét kihúzta a pólóm alól, majd az arcomhoz ért. Finoman megérintette a szempilláimat, mire én lecsuktam a szemem és éreztem, hogy kibuggyannak a könnyeim.

-Te nem vagy normális. –sírtam, ahogy homlokát az enyémnek támasztotta és a keze közben felkúszott a nyakamig. –Fejezd, be kérlek! –suttogtam és felemeltem a kezem, hogy ellökjem őt magamtól. Mikor azonban a vállához értem, egyszerűen nem tudtam őt eltaszítani. Annyira megdöbbentett, hogy pont olyan mint én. Olyan, érzés volt megérinteni, mintha csak saját magamat próbálnám ellökni magamtól. Lehetetlen volt, ezt megtenni.

-Te sem vagy az. –nevetett a fülembe, kísérteties mégis mámorító hangján. Rám mosolygott, ahogy érezte, hogy nem tudom már elhúzni a kezem a válláról. Meg akartam volna tenni, de egyszerűen képtelen voltam. Nem bírtam már elszakadni tőle, pedig ez lett volna minden vágyam. Ő csak mosolygott rám és én éreztem, hogy egyre fogynak köztünk a milliméterek. Egyértelműen nem akartam, hogy ez megtörténjen, rettegtem tőle, minden erőmmel azon voltam, hogy a lehető legtávolabb kerüljek tőle és ő, mégis egyre csak közeledett. Nem volt jó, vagy kelleme érzés. Valami egészen más volt, valami, amit még magamnak sem mertem bevallani. Valaki ott tartott a karjaiban. Kivételesen nem én voltam az erőszakos fél szerepében, hanem ő. Kellemetlen volt és mégis, éreztem, ahogy átvettem az ő testének forróságát. Valami rákényszerített erre, és ahogy ravaszul rám vigyorgott, tudtam, hogy nem ő volt. Vannak helyzetek, amikor az ember nem akar valamit megtenni és végül, mégis csak megteszi, mert képtelen megállni. Én is így voltam vele. Nem akartam hagyni és mégis felizgatott. Normális esetben undorítónak mondtam volna ezt, tudtam is, hogy az és mégsem tehettem semmit az ellen, ami lassan eluralkodott rajtam. Felsóhajtott, ahogy kezével a derekamhoz ért és ujját az övembe akasztotta, én pedig nem akartam megmozdulni és mégis megtettem. Kegyetlen játékot űzött velem. Mert a testemet ugyan nem tudta irányítani de a tudatommal élvezettel szórakozott. Irányította a gondolataimat, olyan dolgokat láttam, amik igazán megrémítettek. Ő akarta, hogy így legyen. Hiába ellenkezetem befolyásolt és elérte, hogy akarjam azt, amit ő. Elérte, hogy megmozduljak, sikerült a testemet is az irányítása alá vonnia.

-Kérlek, ne csináld. –remegtem, ahogy a mellkasunk összeért. Nem foglakozott a fájdalmaimmal a kezemet erősen áthúzta a nyaka fölött. Nem akartam bele gondolni, hogy mindene ugyanolyan, mint az enyém. Ugyanott ért össze a kezünk, a lábunk a hasunk. Pont olyan erőszakos volt, mint én. Lassan a vállamra döntötte a fejét és közben tovább csúsztatta a kezeit. Rémisztő élvezettel lehelt az arcomba. Megermegett a kezem a hátán, ahogy a fülemtől egészen a számig gyengéden végighúzta az ajkait. Olyan forróság öntöttel el, ami miatt borzasztóan elszégyelltem magam. Az arcom nedves maradt a szájától, én pedig undorítóan bűnösnek éreztem magam. Már éreztem a leheletét a számon, tudtam, hogy milyen lesz, hogy hogyan fogja csinálni, hiszen ismertem már magamat. De hiába vártam nem olyan volt. Nem heves és forró, amilyen én voltam hanem ijesztő. Kirázott tőle a hideg. Eszembe nem jutott reagálni, vagy bármit is tenni, csak vártam. Nem tudtam felfogni, azt ami történt. A szememet csak reflexszerűen csuktam le, nem az érzés miatt. Mert ez nem volt semmihez sem fogható. Erős volt és rémisztő. Hirtelen döbbenten néztem körül. Megráztam a fejem és nagy nehezen visszazökkentettem magam oda, ahol eredetileg voltunk. Újra ott álltunk a mólón.

-Miért hoztál ide? –kérdeztem és elhúzódtam tőle, mire a tekintete sötéten fellángolt. Kábultan néztem magam elé. Mintha egy éveszázados alvásból ébredtem volna fel. Zavartan érintettem meg a számat. Az ujjam megremegett, ahogy megérezte a még mindig ott lángoló forróságot.

-Azért, hogy végre szembenézz azzal, aki vagy! –kiabált rám dühösen, ahogy hirtelen vége lett mindennek. Láttam rajta, hogy legszvesebben megütne, miközben megtörölte a száját.

-Nem! –ellenkeztem kétségbeesetten és lerántottam magamról a kezeit. –Én nem vagyok olyan, mint te! Bántottad a barátaimat, az anyámat, Billt és Tomot! Én nem vagyok gonosz! Mit akarsz tőlük?

-Az ikrektől? –kérdezte alattomosan nevetve és felvonta a szemöldökét. Nem válaszoltam csak vártam, hogy folytassa. –Nos! –kezdte elgondolkozva és közelebb húzott magához, majd az ikrek elé vezetett. –Bizonyára te is észrevetted, hogy eddig azokkal az emberekkel találkoztál, akiket a legjobban szeretsz. A sorrendet te állítottad össze, abba nem tudtam beleszólni. Gondolom te is, rájöttél a logikára. Tehát most itt állunk a sor végén a két ember előtt, akiket a legjobban szeretsz. –a vállam megremegett, mire ő azonnal átkarolt, majd megsimogatott és még közelebb vitt Billékhez. Úgy állított eléjük, mintha csak valami álltakertben lennénk, ahol ők a fogvatartottak. –Őszintén még engem is meglepett, hogy őket szereted a világon a legjobban! Jobban, mint a szerelmedet, vagy az anyádat. Hiszen mindenkit magad mögött hagytál. Emlékszel? Ott hagytad őket a földön, megkínozva, csak, hogy eljuss idáig. Mindennél jobban szereted őket! És be kell, hogy valljam, ezzel van egy kis gond.

-Micsoda? –kérdeztem félve.

-Az, hogy tulajdonképpen minden, ami rossz, minden rohadt probléma miattuk van! Nézz csak rájuk! –elengedett engem és az ikrek mellé lépett, majd cinikusan beszélni kezdett. –Bill és Tom! Nos igen imádod őket ugye? Bill egy tökéletes példakép igaz? Jóságos és kellően komoly, ő lenne a legjobb neked! De itt van még a vicces és laza Tom is! Aki mindig melléd áll… kivéve, ha nem. Ő is igazán jó választás. De! Ketten állnak az egésznek a végén. Pedig tönkretettek téged! Nyugodtan kimondhatjuk, hogy kettészakítottak. Ezért vagy most itt. Én is csak miattuk létezem. Olyan helyzetekbe kényszerítettek, amikben szükséged volt rám. Ha ők nincsenek én, sosem fejlődtem volna ki benned!

-Mi akarsz ezzel?

-Hát Seth… -kezdte eltűnődve, majd megint magához húzott. –Elértünk a végére. Azt akarom, hogy válassz! Bill, vagy Tom? Tom, vagy Bill?

-Azt mondtad, hogy te tudsz engem befolyásolni. Miért nem teszed meg? Eddig miért nem választottál helyettem?

-Azért, mert én a rossz éned vagyok. Nekem teljesen mindegy, hogy melyikőjüket választod! Nekem az a fontos, hogy te befolyásolható legyél. Választanod kell! Akkor megoldódik egy csomó problémád. Végre boldog lehetsz!

-Nem kényszeríthetsz erre, te is tudod, hogy nem tudok választani közülük.

-Igen gondoltam erre. Viszont az is eszembe jutott, hogy igazán még sosem voltál rákényszerítve a választásra. Ezért hozatal pont ide. Kitűnő hely nem gondolod? –gúnyosan vigyorgott rám, mire én újra körülnéztem.

-Nincs itt semmi. –suttogtam értetlenül.

-Oh, dehogynem! Itt vagyunk mi, és itt van a tenger is.

Döbbenten néztem, ahogy erősen meglöki az ikreket és egészen a móló szélére, taszítja őket. Bill és Tom fájdalmasan felnyögtek mikor a láncok újra megrándultak a csuklóikon. Egy percig még tudatlanul álltam, majd lassan rájöttem, hogy mire készül.

-Gyere ide! –kiabálta nekem, én pedig azonnal engedelmeskedtem. Az ikrek a félelemtől remegve álltak egymás mellett a móló peremén. Csak egy hajszál választotta el őket a néhány méterrel alattuk zubogó tengertől. –Tudod, mi jön most? –kérdezte gonoszul, és a kezembe nyomta a két láncot. Szótlanul megráztam a fejem, mire ő megint kísértetiesen a hátamhoz simult. –A jobb kezedben tartod Bill életét, a balban pedig Tomét. Most már csak az a kérdés, hogy melyiküket fogod megmenteni.

-Ne… -nyögtem fel, mire ő befogtam a szám.

-Sss! Tudom, hogy jól döntesz! –susogta a fülembe, engem pedig kirázott a hideg, ahogy forró ujjait végighúzta a számon.

-Mit akarsz most csinálni? –kérdeztem rettegve, mikor végre már tudtam beszélni.

-Le fogom lökni őket. –mondta kísértetiesen, mire én azonnal a földre rogytam.

-Könyörgöm ne! Nem tudom ezt megtenni. Legalább kötözd szét a kezeiket.

-Nem! –kiabált rám keményen. –Gratulálok, hogy sikerül rájönnöd a trükkre! Összekötött kezekkel nem fognak tudni, úszni. De nem is ez a legjobb, hanem, hogy a lánc túl nehéz ahhoz, hogy akárhogy is kijussanak a vízből.

-De így meg fognak halni! –zokogtam rémülten.

-Ez csak rajtad múlik! Na gyerünk, állj fel! –erősen felrántott a földről és megállított az ikrektől néhány méterre.

-Kérlek, engedd meg, hogy beszéljek velük!

-Rendben. –mondta miközben még egyszer, ellenőrizte, hogy a láncok rögzítve vannak-e.

-Seth! –suttogta Tom és összekötött kezeivel, megsimogatta a fejemet.

-Annyira sajnálom! –remegtem és Bill hatalmas tenyerébe fúrtam az arcomat.

-Te nem tehetsz erről. –mondat Bill és közben Tomra nézett. Nem mondtak semmit, én nem szakítottam félbe őket, tudtam, hogy ők most búcsúznak el.

-Nagyon szeretlek. –suttogta végül Tom és elfordította a tekintetét az öccséről.

-Én is téged. –folytatta Bill és megint rám nézett. –Te ne félj! Jó kezekben leszel Tommal.

-De Bill! Én nem tudok választani.

-Mindegy, hogy tudsz-e. Most, muszáj lesz.

-Mi mindketten nagyon szeretünk téged. –mondta Tom komolyan.

-Én is szeretlek titeket. És sajnálom. Sajnálom, hogy elkéstem. Bocsánat… bocsánat mindenért.

-Na gyere! –mondta az a rémisztő hang a hátam mögül és elrángatott az ikrektől.

-Ne! Ne! –könyörögtem kétségbeesetten és elestem, mire ő azonnal felrántott. Mintha én már képtelen lennék mozogni, az ökleimet összeszorította a két lánc körül.

-Felkészültél? –kérdezte és a szememben nézett, ahogy átfogta a nyakamat.

-Nem. –ráztam meg a fejem és megremegtem. Lángoló ujjait végighúzta a kulccsontomon, majd elengedett. Lassan megindult az ikrek felé és még utoljára visszanézett rám.

Bill és Tom háttal álltak nekem, nem láthatták, ahogy a gonosz alteregóm megindul feléjük. Egy másodpercig csak kétségbeesetten vártam, aztán hirtelen egy hatalmas rántást éreztem a jobb kezemen. Az idegen teljes erejéből lökte hátba Billt, mire ő azonnal zuhanni kezdett és eltűnt a szemem elől. A kezem megfeszült de mielőtt még bármit is csinálhattam volna, a bal kezem elkezdett a móló széle felé rángatni, ahogy az idegen kirúgta Tom alól a lábait. Egy másodperc sem volt az egész, én csak kétségbeesetten üvöltöttem, ahogy a kezemből kiszakadt a lánc és gyorsan végigkúszott előttem a mólón. Hiába kaptam utána, nem tudtam újra megfogni. Felzokogtam, ahogy a víz felcsapott az arcomba. Remegve, most már mindkét kezemmel kapaszkodtam abba az egy láncba, ami megmaradt nekem. Úgy éreztem, megszakadok, de lassan elkezdtem fölfelé cibálni, amíg ő is fel tudott kapaszkodni a láncon. Ahogy megláttam őt, még egyszer hangosan, velőtrázó ordítással zokogtam fel. Még egy utolsót rántottam a láncon és ő zihálva felmászott a stégre.

-Ne! –üvöltöttem a vízre nézve és azonnal rohanni kezdtem a móló széle felé. Nem érdekelt már semmi, nem foglalkoztam azzal, hogy lehetetlen már megmenteni őt csak futottam tovább. Már éppen beleugrottam volna a vízbe, mikor az az ismerős hatalmas kéz visszarántott és erősen magához szorított. –Ne, kérlek, engedj el! –kiabáltam de ő nem csinált semmit, éreztem, hogy ő is zokog.

-Seth! Seth! Nem teheted ezt!

-Bill! Engedj el! Azonnal engedj el, meg kell őt mentenem! –hiába próbáltam kitépni magam Bill szorításából, hiába adtam bele minden erőm nem engedett el. –Ne! –ordítottam még mindig a csobbanástól pezsgő vizet nézve. –Ne, Tom, ne! Istenem! –erőtlenül rogytam le a földre és még mindig zokogva, néztem a vizet. Tudtam, hogy lehetetlen, és mégis reménykedtem benne, hogy egyszer csak felbukkan. De hiába vártam. Mintha órák lettek volna úgy teltek el a percek és nem történt semmit. Bill összekötött kezeivel még mindig erősen szorította az enyémet, mivel tudta, hogy akármelyik pillanatban a vízbe ugorhatok. Én csak sírtam és még mindig a vizet néztem. Láttam magam előtt, ahogy Tom levegő után kapkod és a tüdejét, lassan megtölti a víz. Szinte éreztem a fájdalmat, ami azokban a percekben kínozták őt. Láttam, ahogy lassan abbahagyja a szenvedést és halott kifejezéstelen arccal, süllyed a tenger mélyére, a hatalmas lánccal a kezein. Borzasztó volt tehetetlenül ülni, miközben tudtam, hogy valaki tőlem néhány méterre éppen meghal. Újra és újra felzokogtam és tovább figyeltem a vizet, még ha tudtam is, hogy soha többé nem látom már. –Te rohadt szemét! –kiabáltam hirtelen dühtől eltorzult arccal és felpattantam, de mikor körbenéztem Billen kívül már senki nem volt velem. Értetlenül néztem szét. Ott álltam a mólón Billel, tudtam, hogy Tom éppen a tenger mélyére süllyed, és aki az egészről tehetett, hirtelen nem volt sehol. Eltűnt. Hiába szólongattam, hiába ordítottam a levegőbe és téptem magam, hogy ő is érezze nem volt már sehol. Teljesen egyedül voltam. Csak én. Én tehettem az egészről. Bill lassan felállt én pedig nagy nehezen lerángattam róla a láncot. Nem értettem, hogy hogyan sikerült. Talán ha korábban megpróbáltam volna, akkor mikor azt hittem utoljára beszélhetek vele, akkor is sikerült volna. Talán Tomot is megmenthettem volna. Bill lenézett rám én pedig megint elsírtam magam. Elbámultam a háta mögé a tengerre. A tengerre, ami nyugodtan hullámzott. Nem látszott rajta, hogy most nyelt el egy életet. Bill nem beszélt. Megtörölte az arcát és megfogta a kezem. Nem mondott semmit, nem köszönte meg, hogy őt meg tudtam menteni. Nem is kellett. Lassan hátatfordítottam a tengernek és hagytam, hogy Bill vonszoljon maga után. A könnyeim tovább folytak. A gonosz énem pedig eltűnt. Nem volt már sehol. Valahol mégis éreztem, hogy ott van bennem. Valahol, nagyon mélyen, elnyomva ott él még. De talán pont az, hogy megpróbáltam Tom után ugrani, elnyomta őt. Még akkor is, ha mindenki tudta, hogy képtelenség, én megpróbáltam mindkettőjüket megmenteni. Bill minden másodpercben letörölte az arcát, csak hogy ne lássam a könnyeit. Engem nem érdekelt, hogy sír-e vagy ordít kétségbeesésében. Tudtam, hogy mi érez. Csak azt nem tudtam, hogy mit fogunk most csinálni. Hogyan és merre megyünk tovább. Sethnek igaza volt. Mert ő is Seth volt, akárcsak én. Mi tényleg ugyanaz az ember voltunk. Mindenkiben két ember lakozik.

-Seth! Seth, bazd meg kelj már fel! –Tom ijedten nézett a gyerekre.

-Hm? Mi bajod van? –kérdezte a gyerek álmosan dörzsölve a szemit.

-Neked mi bajod van? Itt nyöszörögsz, meg beszélsz álmodban, és azt kérdezed, hogy nekem mi bajom van?

Seth megkönnyebbülten felsóhajtott mikor jobban szemügyrevehette a gitárost.

-Rosszat álmodtál? –kérdezte Tom aggódva.

-Nem. –suttogta a fiú és kirázta őt a hideg. –Csak egy hülyeséget.

-Elég nagy hülyeség lehetett, ha ilyen rosszul vagy tőle.

-Borzasztó volt. –nyögte Seth, mire a gitáros átkarolta a vállát.

-Ne foglakozz vele. Csak egy álom volt.

Seth hagyta, hogy Tom összeborzolja a haját, majd szótlanul bámult ki az ablakon. Minden vágya lett volna, hogy Tomnak igaza legyen. "Csak egy álom volt" –mégis az egész annyira valóságos és hihető volt. Logikusnak tűnt az egész. Ha Seth belegondolt az álom verziója, nagyon is lehetségesnek tűnt. Félve érintette meg a kezén lévő keresztet és nem tudta, hogy örüljön-e neki, hogy az most ott van. Tényleg lenne benne egy másik, rossz Seth? Lehet, hogy az ikrek tényleg ezt hozzák ki belőle? Ha ez mind igaz, akkor ő most beteg? Nem normális? Egy tudathasadásos, pszichológiai eset? Nem, az nem lehet. Képtelenség. Nem akarta elhinni. Pedig már mikor felébredt, akkor benne maradtak ezek a dolgok. Már akkor elhitte az egészet. Nem tudta, hogy csak képzelődik-e de mikor a tükörbe nézett, úgy érezte valaki, figyeli. Nem tudta kiverni a fejéből a saját hangját. Ahogy sátánian, hörögve nevet. Álmában megölte Tomot. Ez nem normális. És miért neki kellett választania az ikrek közül? Miért nem ők döntenek? Tényleg neki kéne próbákat csinálnia, hogy eldöntse melyikük is a jobb? Ha ez kell, akkor meg fogja tenni, ha alkalma lesz rá, azonnal csinál egy próbát. De mi van, ha… mi van, ha ezt is csak a másik énje akarja? Mi van ha, már egyáltalán nem is tudja irányítani a gondolatait? Mi lesz, ha Bill és Tom tovább húzzák őt? Szinte látta maga előtt az egészet, ahogy Billel aranyos, jófiú, Tommal pedig elszabadul benne minden. És mi van akkor, ha egyszerre lesz mindkettőjükkel? Mi van, ha ütközik a két énje? Nem, nem az lehetetlen! Ő nem skizofrén. Még csak tizenhat éves. Az ilyesmi nem ebben a korban alakul ki. És mi van, ha egyszerűen csak beleőrült már ebbe az egészbe? Hiszen ha belegondolt tényleg mindig más volt az ikrekkel. Ha Bill felbukkant ő azonnal megváltozott. De lehet, hogy csak, azért mert eleget akart tenni neki. Viszont ha Bill boldog, Tom szenved. Sehogy sem tudja egyszerre mindkettőjüket kielégíteni. Seth-et még egy valami aggasztotta az álomban. A rosszabbik énje különös viselkedése. A kezei, amivel szinte felégette a bőrét, mikor hozzá ért. Ijesztő volt mikor odaállt a háta mögé és belelehelt az arcába. Ahogy a szemeit forgatta és élvezte, hogy kínozhatja őt. Szenvedélyesen gonosz volt. Élvezte, ha fájdalmat okozhatott. Mindent olyan tüzes agreszivitással csinált. Szinte felizgatta mikor Seth hátához simult és a fiú megborzongott tőle. Igazán félelmetesen szenvedélyes gonosz volt. Nem normális vágyakkal és érzésekkel.