Melyikőtök? 4. Rész

"Nem foglak még egyszer megütni!"

Tom tétovázva állt az ajtó előtt. Azon gondolkozott, hogy mégis mit fog mondani, végül a rá jellemző meggondolatlansággal úgy, kopogtatott be, hogy voltaképpen még semmilyen terve nem volt. Mikor az ajtó kinyílt a gitáros, zavartan állt Nina előtt.

-Szervusz! –köszönt idegesen.

-Szia!

-Én igazából Seth-et keresem.

-Azt hittem veled van. –mondta Nina csodálkozva.

-Nem, nincs. Még délután eljött. Azt hittem haza ment. –a gitáros aggódva állt a nő előtt.

-Már elmúlt éjfél. Nem értem, hogy miért nincs itt. Egyébként is mit akarsz tőle ilyenkor?

-Én csak. –kezdte Tom idegesen. –Beszélni szerettem volna vele egy elég fontos dologról, ami szerintem téged is érint.

-Engem?

-Igen de azt hiszem ez most nem a legalkalmasabb pillanat. Inkább megyek és megkeresem.

-Te? –kérdezte Nina csodálkozva. –Nekem kéne, én vagyok az anyja. Egyébként is túl sokat van veled.

-Túl sokat? –a gitáros felháborodva nézett a nőre. –Talán nekem is ugyanannyi jogom van vele lenni, mint neked.

-Nem hiszem. –mondta Nina komolyan, és közben felvette a kabátját, majd bezárta az ajtót.

-Ne tegyél már úgy mit, aki teljesen hülye. Tudod te is, hogy mire gondolok. –Tom idegesen próbálta tartani a lépést a nővel, végig a folyosón.

-Fogalmam nincs, miről beszélsz. –mondta Nina és beszállt a liftbe.

-Lefeküdtél velem, a francba is! –hadarta dühösen Tom és ő is beszállt a liftbe. –Azt ne mondd, hogy nem emlékszel.

Nina hirtelen lábujjhegyre állt és a gitáros arcához hajolt.

-Emlékszem. De nem akarok erről beszélni. –szögezte le hidegen.

-De hát a fiadról van szó. –nyögte Tom kissé zavartan és hátrált egy lépést, hogy ne kelljen Nina szemébe néznie.

-Pontosan! Ezért nem akarok róla beszélni. Nem akarom, hogy vele is ugyanaz történjen, mint velem.

-Nem szándékoztam vele is lefeküdni. –mondta a gitáros hangosan nevetve.

-Te és az öcséd, az egész Tokio Hotel előbb, utóbb tönkre fogjátok tenni az életét. Már így is minden este sír miattatok. Azt hiszi, hogy köze van hozzátok. Pedig nem te vagy az apja! És nem is az öcséd!

-Akkor mégis miért hasonlít ránk ennyire? Ezt nem lehet egy egyszerű véletlennel, vagy isteni csodával megmagyarázni. Lehetetlen, hogy ez nem vér szerinti hasonlóság. És ha nem Bill és nem is én vagyok, akkor mégis ki az apja? Egyáltalán, honnan tudod, hogy tényleg nem valamelyikünk gyereke?

-Nem tudom, de remélem! –mondta Nina dühösen és megpróbált kiszállni a liftből, de Tom az útját állta. –Tom engedj már ki!

-Nem! Tudni akarom, hogy én vagyok-e Seth apja!

-Nem te vagy! –kiabálta dühösen Nina. –És mégis miért érdekel ez téged ennyire? Miért nem hagyod őt békén?

-Mert… -Tom elállt a nő útjából. –Egy pillanatig azt reméltem, hogy melletted lehetnék az ő apja.

Nina elsuhant a gitáros mellett és vissza sem nézett a férfira, de a szavai mintha még sokáig követték volna őt.

Tom leült a szállodában és tanácstalanul nézett maga elé. Tudta, hogy most úgy sem tudná megtalálni a fiút. Hiszen ha Seth dühös akármelyik hotelban, vagy házban lehet, akármelyik lánynál. Viszont azt is tudta, hogy nem fog reggelig ott maradni, saját tapasztalatból tudta, hogy az túl veszélyes lenne. Másfél óra türelmetlen és aggodalmas várakozás után Tom kezdte feladni. Már rengetegszer próbálta hívni Seth-et de a fiú soha nem vette fel. Közben a gitáros Ninára gondolt, aki valószinűleg mindenhol kereste a gyereket. Hajnali kettő körül már a sokadik energiaitalt döntötte magába, mikor megpillantott egy ismerősen sovány alakot a szálloda üvegajtaja előtt. Tom már állt volna fel, amikor meglátta, hogy a srác milyen állapotban próbálja magát felvonszolni a lépcsőn. A gitáros egy pillanatra rettenetesen megdöbbent, majd odarohant a gyerekhez. Ahogy Tom odaért Seth mellé, a fiú szótlanul elengedte magát és a gitárosnak dőlt.

-Jézusom Seth! Mi a franc történt veled? –kérdezet a gitáros és próbálta lábon tartani a gyereket.

A fiú szája, bal arca teljesen fel volt dagadva, az orra vérzett és a jobb kezével görnyedten fogta a hasát. Koszos, vérfoltos ruháiból Tom rögtön rájött, hogy Seth verekedett. Egyenlőre feladta a faggatózást és felvitte a fiút. Előkereste a srác zsebeiből a lakosztályt nyitó kulcsot és bekísérte a gyereket. Seth a konyha pultnak dőlt és, ahogy rájött a köhögés egy jó nagy adag vért köpött a mosogatóba. Tom rosszallva nézte.

-A fogaid megvannak? –kérdezte és a fiú háta mögé állt.

Seth csak köhögött tovább, majd lerogyott a földre. Tom leült vele szembe és várt, amíg a fiú kicsit lecsillapodik.

-Tudod… -kezdte Seth még mindig köhögve. –Vannak, akik nagyon nem szeretik a Tokio Hotelt. És Billt sem… ezért engem sem.

Tom sajnálkozva nézett a fiúra.

-Ezért vertek meg? –kérdezte aggódva.

A srác bólintott.

-Legalább visszaütöttél?

-Ja. Elsőre. Azt hittem beletörik a kezem. Aztán úgy leütöttek, hogy már nem is a kezemmel voltam elfoglalva, hanem azzal, hogy egyáltalán fel tudjak állni.

-Hányan voltak?

-Öten. A legrosszabb fajta, akik először csak megaláznak és röhögnek rajtad, aztán pedig igazán keményen elvernek.

-Hívtalak egy csomószor.

-Tudom. Mikor észrevették, hogy hívsz, elvették, és összetaposták a telefonom.

-Érthető, hogy nem vetted fel. –jegyezte meg Tom kissé cinikusan.

-És amúgy, hogy vagy?

-Szerintem eltört az orrom. –mondta Seth és eltorzult arcán átfutott egy halvány mosoly. –És olyan érzésem van, mintha az egész Titanic a gyomromban lenne.

-A Titanic? –kérdezte Tom furcsán vigyorogva és felvonta a szemöldökét.

-Egy kicsit több együttérzést! –fakadt ki Seth nevetve, mire azonnal a hasához kapott.

-Örülj neki, hogy nem késsel jöttek.

-Na köszönöm. –a gyerek mérgelődött de még ő sem vette komolyan magát.

-És, hogy lett vége?

-Elájultam. Gondolom, ott hagytak, mert mikor felkeltem már senki nem volt ott.

-Hogy jöttél haza?

-Gyalog te barom! Mit gondolsz, hogy a tárcámat nálam hagyták? Szerintem utólag még azt is megbánták, hogy azt a gyönyörű I Phone-t összetaposták.

-Majd kapsz egy újat. –Tom lazán elvigyorodott. –Tényleg! És délután min akadtál ki annyira, hogy rögtön el is tűntél? Bill ennyire felcseszte az agyad a hülyeségével, hogy nem énekelheted a dalait?

A srác hirtelen elkomolyodott.

-Nem.

-Hanem? –kérdezett vissza a gitáros és érezte, hogy mindkettőjük számára érzékeny témát érint.

Seth lazán megrántotta a vállát.

-Elém állt azzal a hülye szöveggel, hogy "Luke én vagyok az apád, állj át a sötét oldalra!"

-Ne szórakozz már! –csattant fel türelmetlenül a gitáros.

A fiú csodálkozva nézett Tomra.

-Ezt mondta csak… kicsit másképp.

-Hogyan? –kérdezte Tom a fogi közül dühösen préselve a szavakat.

-Azt mondta, hogy talán ő az apám, aztán meg azt, hogy, talán mégsem. Végül megegyeztünk annyiban, hogy mindketten jobban örülnénk, ha nem ő lenne az, én meg kiakadtam, hogy nem fogok rá tovább várni, meg igazából hirtelen nem is igazán fogtam fel, hogy mi történt szóval tök mindegy. Nem is érdekel. Nem akarom, hogy ő legyen az apám. Nincs szükségem egy ilyen emberre. Annyira távol áll tőlem.

-Te is tudod, hogy ha esetleg ez tényleg így van, akkor nem igazán van lehetőséged választani. Nem változtathatsz rajta, ha Bill az apád.

-Most meg miért mondod ezt? Úgysem ő az. Ilyen alapon, akármelyik idegen, aki szembejön az utcán, lehetne az apám.

-Egy idegenre nem hasonlítanál annyira, mint ránk. –bukott ki Tomból dühösen a mondat mire Seth felkapta a fejét.

-Rátok? Ezt meg, hogy érted? –kérdezte remegő szemekkel.

A gitáros a fejét fogta dühében.

-Azt hiszem most mindketten túl fáradtak, vagyunk ahhoz, hogy erről beszéljünk.

-Persze, bújj csak ki te, is mint az öcséd. Pont olyan, vagy mint ő. Amíg tetszik neked, hogy én így lógok rajtad addig oké, amíg én vagyok a legnagyobb rajongód addig nem zavar, hogy itt vagyok, de ha esetleg én is kérek valamit az már sok.

-Seth tudod, hogy kérhetsz bármit…

-Ja kérhetek új telefont és akármi mást, amit meg lehet venni a pénzeden. De komolyan ez minden, amit tudsz? –a fiú dühösen felpattant és széttárta a karjait.

Tom lassan felállt és a gyerek szemébe nézett.

-Nem akarom, hogy megijedj. –mondta türelmesen.

-Hogy megijedjek? Szerinted eddig már nem ijedtem meg eléggé ahhoz, hogy elviseljek bármi mást?

-Figyelj, most vertek össze és… -Seth nem várta meg, hogy a gitáros befejezze a mondatot, habozás nélkül közbevágott.

-Igen most vertek össze miattatok! A rohadt Kaulitz ikrek és legfőképp Bill miatt. Igazán tisztelhetnél annyira, hogy megmagyarázod, miért történik ez. Semmi ilyesmi nem történt velem, amíg ti meg nem jelentetek! Éltem az életemet, amíg a Tokio Hotel meg nem jelent és el nem basztatok mindent. Nézz már rám! Én csak egy félig árva gyerek vagyok. Hogy gondolod, hogy el tudom viselni ezt?

A gitáros nagyot sóhajtott és lassan megadta magát.

-Szóval… -Tom zavartan próbálta elkerülni Seth tekintetét. –Rémlik mikor azt mondtam, hogy minden lány arcára emlékszem? –a fiú alig észrevehetően bólintott. –Hát, szóval, hogy is mondjam meg neked… az anyukád arca is ott van. Emlékszem rá.

-Te lefeküdtél az anyámmal? –Seth döbbenten nézett a férfira.

-Igen. –nyögte kínosan Tom. –De nem ez a legnagyobb probléma, hanem, hogy Bill is.

-Mi a franc?

-Ráadásul majdnem ugyanakkor. Nagyon sajnálom, hidd el…

-Szóval most akkor bármelyikőtök lehet az apám? –kérdezte a fiú hitetlenkedve.

-Aha.

-De ha bármelyikőtök az is az apám az azt jelenti, hogy max. Tizenhat évesek lehettetek, amikor lefeküdtetek az anyámmal. Ti akkor még bőven csak német országban voltatok. Az én anyám pedig amerikai. Nem értem, hogyan találkozhattatok.

-Mond csak, mit is dolgozik a nagyapád? –kérdezte Tom, mintha nem tudná a választ.

A srác elgondolkozott, majd az arca eltorzult, ahogy eszébe jutott mire is gondol a gitáros.

-Zenekritikus… a francba is, szóval elment meghallgatni titeket és vitte magával anyámat is?

-A többi meg… hát jött magától.

A gyerek döbbenten nézett a férfira. Tom tétovázott, majd lehajolt a fiúhoz és megfogta a vállait.

-Seth, figyelj én nem, szeretném, hogy megutálj. És nem akarlak megijeszteni, de ha kivételesen bízok az ösztöneimben, akkor rácáfolok arra, amit Bill mondott, mert szerintem én vagyok… -a gitáros a mondat felénél elakadt és reménytelenül megsemmisülve nézett a gyerekre. –Ugye most nem… ugye nem sírsz? –kérdezte ő maga is ijedten. –Seth könyörgöm, ne miattam, csak ne miattam sírj! Kérlek, hagyd abba. Mondd, hogy jól vagy! Ugye jól vagy?

Ahogy a fiú fenézett, hiába volt könnyes, véres, sebes az arca, a hangja mégis büszke, szomorú és dühös is volt egyszerre.

-Persze, hogy jól vagyok. Tizenhat évig csak arra vártam, hogy legyen egy apám és most hirtelen kettő is, van, de azért jól vagyok. Végül is ez egyáltalán nem olyan nagy ügy. Nem kéne miatta kiakadni, pláne nem kéne sírni. –mikor ezt mondta Seth már hangosan zokogott.

Tom rémülten nézett le rá és fogalma nem volt arról, hogy most mégis mit kéne tennie. Képtelen volt megint megérinteni a fiút, nem tudta megölelni.

-Menj el innen! –kérte a fiú Tomot. –Úgysem tudsz segíteni!

-De Seth…

-Nem vagy az apám! –fakadt ki a gyerek. –Ha az lennél tudnád, mit kell tenned! –Tom lassan megindult az ajtó felé. –Ha az lennél nem mennél el! Tudnád, hogyan vigasztalj meg! Ha az apám lennél féltenéd az életem, és nem vinnél ki éjszaka az autópályára, hogy vakon vezess velem. Kitépnéd a cigit a számból és felpofoznál, ha káromkodom.

-Én nem tudom ezt megtenni. –suttogta a gitáros és lassan hátrálni kezdett, de Seth követte.

-Persze menekülni azt tudsz! Remélem legalább jó érzés volt megdugni az anyámat, te utolsó, gyáva, szemét, kibaszott, gerinctelen buz… -Seth nem tudta befejezni a mondatot, Tom keze hatalmas erővel csattant az arcán.

A gyerek összeesett az erős ütéstől. Tom tehetetlenül nézett le rá.

-Tessék! Na most örülsz? Megütöttelek! Remélem fájt! –a fiú rémülten hallgatott. –Mit hiszel, hogy ettől az apád leszek? Egyáltalán miért gondolod, hogy egy apának ilyeneket kéne tennie? Szerinted melyik férfi élvezi, ha vernie kell a gyerekét? Hogy gondolhatsz ilyet? Miért vagy ennyire eltévedve? Én igenis féltem az életed! Eszedbe sem jut, hogy most is itt vártalak? És még most is itt vagyok. Nem mentem el! Nem tudom, hogy egy apának mit kéne tennie, csak azt tudom, hogy nekem mit kell! Ezt kell mondanom, hogy lásd már nem is, sírsz, tehát megnyugodtál. Ha azt akarod, kitépem a cigit a szádból, de nem foglak mégegyszer megütni.

Seth megilletődve hallgatott. Tom hiába várt a fiú nem szólalt meg. A gitáros nagyot sóhajtott és hátrálva megindult az ajtó felé.

-Hát, akkor, ha azt akarod, elmegyek. –mondta és már csapódott is az ajtó.

-Várj! –suttogta Seth szomorúan, ahogy egyedül maradt a szobában.

Nem, mert a gitáros után menni, vagy kiabálni neki, hogy álljon meg. Egyenesen a szobájába rohant és az ágyára vetette magát. Szégyellte magát, ahogy ott fekszik az ágyon, remeg a teste és ő, mégis csak gyerekesen zokog. Hiába próbálta abbahagyni, a könnyei végtelen patakokban folytak az arcán, a nyakán, a kezén és végül elvesztek a párnájában. Magára húzta a takaróját, de rideg, fagyos érzés elől még így sem tudott elmenekülni. A sok érzelem, ami hirtelen rátört, úgy érezte, kitaszítja őt a saját életéből. Hiszen ha nem is minden de a dolgok azért mégis a helyükön voltak az életében. Az egyetlen dolog, ami hiányzott az az apja volt. És most, hogy hirtelen azt hitte, megtalálhatja őt, az érzés, amiről azt hitte csodálatos lesz, csak a rémület volt. Délután mikor a Tokio Hotel énekesen elé állt és azt mondta ő az apja, Seth hirtelen annyira megijedt, hogy megtagadta magától ezt a lehetőséget. De a gondolat, hogy esetleg tényleg Bill lehet az, akit egész életében keresett mégsem hagyta nyugodni. És azok után, hogy az énekessel való különleges hasonlóságuk miatt őt kegyetlenül összeverték, az egyetlen, akiben még barátjaként bízott az is elé állt ugyanezzel az eddig képtelennek hitt gondolattal. Hiszen tényleg Tom volt a legjobb barátja. Az első, aki komolyan vette őt. Seth úgy érezte, hogy a gitáros is kedvelte őt. Nem akarta elhinni, hogy csak ő rajongott volna annyira a férfiért. A barátságuk kölcsönös volt, ezt remélte ő is. Bill pedig valahogy teljesen más volt. Az első pillanattól kezdve olyan mélységesen tisztelte ezt a férfit, mint még soha senkit. Nem tudta volna megmondani, hogy miért de tudta, hogyha az énekes bármit is kérne tőle ő, megtenné. Bármit is kérne Bill ő, bízna benne. Hiszen ma is kézségesen követte az énekest fel a tetőre és odaállt mellé a szakadék szélére, vele együtt nézett a városra mintha csak ennyi lenne a dolguk, hogy együtt mindig ugyanazt csinálják. Seth jól tudta, hogy már csak egy napja van az ikrekkel együtt és a következő hajnalban a Tokio Hotel, már indul is tovább. Már a Tommal való találkozás után számolta vissza a napokat, hogy még mennyit lehetnek együtt, hiszen annyira élvezett minden egyes percet, amit a gitárossal töltött. Ahogy felmerült benne, hogy Tom hirtelen már nem fog minden délben ott állni a szálloda előtt a hatalmas Audival, úgy érezte, mintha egy egészen más dimenzióban kéne majd felébrednie. De hát azelőtt, hogy találkoztak Tom soha nem volt ott, és ha Seth belegondolt az addigi élete és a között az egy hét között, amit a gitárossal töltött, olyan hatalmas különbség volt, hogy szinte fel sem tudta fogni. Csodálkozott, hogy milyen üres is volt az az eltelt tizenöt év Tom nélkül. Itt Párizsban valami hihetetlen csoda történt, mert erre a rövid időre eltűnt a hiányérzete. Olyan volt mintha semmilyen hiánya nem lett volna soha. Egy hétig végre színes volt a világ. Nem érezte úgy, hogy minden és mindenki egyforma fekete, fehér. Tom mindig az volt, aki még akkor is megnevetette, mikor éppen halálosan szédült, vagy a lehető legrosszabbul érezte magát. A gitáros valami egészen újat mutatott. Seth abban a pillanatban, ahogy ott feküdt a takaró alatt, nem tudta, hogy helyesen-e de úgy érezte, hogy az ikrek közül inkább az idősebbik az apja. Mikor ott üvöltözött a gitárossal a konyhában még nem gondolta volna, hiszen Tom már éppen ment volna el, mikor ő a fejéhez vágta azokat a durva dolgokat. De mikor Tom tényleg, igazán megütötte őt hirtelen elszállt minden kétsége. E-mellett Bill mindig olyan komoly volt, ha ő is ott volt. Emlékezett rá mikor a gitáros és az öccse leültek a háta mögé és szinte percenként harsant fel a nevetésük. Minden hülyeségen, olyan lazán és olyan fiatalosan nevetett még Bill is, de soha nem volt ilyen, amikor a gyerek is ott volt. És emlékezett arra a különleges, furcsa érzésre is mikor az énekes először megérintette őt.

Ahogy Seth arra a kellemes, magabiztosságot sugárzó érintésre gondolt rögtön kétségei támadtak az előző gondolataival kapcsolatba. Elég volt, ha Bill csak az eszébe jutott és máris kételkedett Tomban. Az énekes mindig annyira különleges volt, annyira lenyűgözte őt, hogy mellette szinte mindenkit azonnal elfelejtett. Eltűnt a világ, ha Bill is ott volt. Viszont Seth hiába hazudott magának Tomot akkor is sokkal jobban ismerte. Ez az egy hét annyira kevés volt. Mégis leginkább ez az egy hét volt számára az igazi élet. Semmi mást nem tudott volna kiemelni, amit ennyire hiányolni fog később, mit, az ikreket. Bele, sem mert gondolni, hogy holnap után már úgy kell majd felébrednie, hogy csak úgy egyszerűen nem lesznek sehol. Ha fel is dúlták az életét, ha minden meg is változott, akkor is üres lesz utánuk minden. Mint az eső utáni város, mikor még vizesek az utcák, de már sehol egy felhő, vagy villám. Bill és Tom olyanok voltak, mint egy-egy hurrikán. Mindent elsöpörtek, és mindet megváltoztattak. És Seth tudta, hogy ha elmennének, csak romok maradnának utánuk. Mit csinálna ő akkor megint minden nap reggeltől estig? Csak amit eddig? Az élet, amiben eddig élt annyira unalmasnak és feleslegesnek tűnt, hogy soha nem akart visszatérni belé. Soha többé nem akart egyedül lenni. Nem akart árva lenni. De ha arra gondolt, hogy hogyan vált el mindkét férfitól mégis úgy érezte, hogy egyedül fog maradni. Remélni sem merte, hogy esetleg ő is hiányozna majd Tomnak, vagy hogy Bill akár majd csak egyszer is gondolna rá, ha elmennek. Egyáltalán már abban is kételkedett, hogy a gitáros kedveli őt. Még hitegette magát, de nem talált a számára megfelelő magyarázatot, hogy Tom miért lett volna vele. Kétségbeesésében már minden megfordult a fejében. Tudta, hogy ha az ikrek tényleg elmennek, akkor valami egészen új fog benne meghalni. Valami olyan, amit még nem volt alkalma elégszer érezi, ahhoz, hogy meg tudja nevezni, mi is az. Már azt sem merte remélni, hogy Tom másnap délben megint ott lesz a hotel előtt. Mert hát az lesz az utolsó napjuk, biztos lesz fontosabb dolguk, is mint vele foglalkozni. Nem fognak miatta megállni egy percre sem, hiszen a turné megy tovább. Az örökös véget nem érő show. És ha elmennek Seth is csak olyan lesz mit az összes többi teljesen átlagos rajongó, akik elképzelni sem tudják, hogy milyenek is igazából a Tokio Hotel tagjai. Ő ismerte őket, beszélt velük, megérintette mindannyiójukat. Ez volt minden, amiről egy rajongó álmodhatott és neki ez, most mégis olyan kevésnek tűnt. Szinte már megalázónak érezte a gondolatot, hogy ő is csak a You Tube-on láthatja majd őket. Hogy neki is meg kell majd vennie a következő CD-ket, amikor Tom az összes eddigi kiadott lemezt és DVD-t odaadta neki ingyen. Pedig valahol mélyen úgy érezte, hogy ő igazából nem is rajongó. Nem rajongott sem a Tokio Hotelért, sem Billért, mégis úgy érezte, hogy az összes létező rajongónál jobban kötődik az énekeshez. Hirtelen lenézett minden olyan embert, akik imádták az együttest, vagy annak bármelyik tagját. Megvetette az olyanokat, akik fogadkoztak, hogy örökké szeretni fogják Billt, vagy akármelyikőjüket. Hiszen melyikőjük fog valaha is beszélni Billel, vagy Tomal? Ha Seth belegondolt, hogy minden rajongónak magában megvan a saját története, hogy hogyan "fog" majd találkozni a nagy áhított szerelmével, az egyetlen, amit érzett az a szánalom volt. Ő tudta, hogy ilyen csodából csak egy van. Félve remélte, hogy a Tokio Hotel egyetlen csodája róla szól majd. Az ő szemében nem is szólhatott senki másról, és ugyan nem vette észre, de ő is ugyanolyan volt, mint bármelyik rajongó. Ő is épp megálmodta a saját csodáját, amit önzően irigyelt másoktól. Különlegesnek, tartotta magát, amiért ő hasonlít úgy az ikrekre. A szemében előbbre valóbb volt mindenkinél, amiért ismerte már a bandát és Tom legjobb barátjaként henceghetett volna magával. De mégis igazságtalannak tartotta a világot, amiért most, hogy valami ilyet talált, ami még soha nem volt meg az életében, rögtön le is kell mondania róla. Neki minden megadatott és tudta, hogy mégis búcsút kell majd vennie az ikrektől. Ő sosem álmodozott róluk és mégis vele történt meg, hogy megismerhette őket. Hiába szerette volna csodával hitegetni magát, azonnal el is kergetett magától minden ilyen gondolatot. Nem akart többet így gondolni rájuk. A barátaira. És főleg nem akart rajongva gondolni Billre és Tomra, hiszen tudta ő is, hogy bármelyikőjül lehet az apja.