Minden csendes volt. Szinte semmi nem mozdult. A márvány sírkövek visszatükrözték a felhős eget.
Egy hófehér koporsó körül néhány ember csendesen gyászolt. Mindenki szabad utat engedett könnyeinek… csak Ő nem. Minél messzebb az emberektől, mindenkitől eltávolodva, magányosan ült a temető sarkában egy fűzfa alatt összegörnyedve, magába roskadva, szinte megfagyva.
Tom egész testében remegett. Teljes erejéből ökölbe szorította kezeit, körmei saját tenyerét sebezték. Üveges tekitettel a semmibe meredt.
-Mi történik egyáltalán? Valóság ez? Vagy csak egy rossz álom és mikor felébred megint láthatja Őt? Láthatja éln, nevetni, megérintheti és megnyugodhat, hogy ez az egész csak egy álom volt.
A halkan, érdesen süvítő szél az arcába söpörte a haját.
-Nem! Ez a valóság! Nem akarta elhinni de igaz volt. Nem lesz itt többé, hogy bátorítsa, hogy segítsen, hogy együtt nevessen vele.
A fogait összeszorította és lecsukta a szemeit.
-Bill hol vagy? Hova mentél? Mért hagytál itt? Mit csináljak nélküled? Hogy éljek ha már nem vagy itt velem?
Millió kérdés és már soha nem fog rájuk választ kapni. Soha nem lesz már teljes az élete.
Hisz Ő meghalt! A másik fele. Aki mingíg ott volt neki, aki midíg segített, aki mindig ugyanazt érezte amit Ő. Együtt sírtak együtt nevettek.
Tom nem tudott sírni. Nem akarta még elsiratni a testvérét. Nem akarta még elhinni, hogy meghalt.
Felnézett az égre. Az eső lassan esett.
-Te sírsz Bill? Mit síratsz? Ott ahol te vagy nincs ami fájna neked! Bárcsak én is veled lehetnék! Utánad mennék!
Sok ezer apró esőcsepp áztatta az arcát. Kezei szinte görcsösen szorították egymást. Nem értett semmit.
Miért történt ez? Miért most? Miért kellett így lennie? Miért nem tudta megakadályozni? Ha acsak egy perccel előbb ért volna oda. Ha utána rohan láthatta volna, ahogy Bill zokogva berohan a hotelszobába, ahogy menekül minden és mindenki elől. Ahogy teljes erejéből össze zúzza a hatalmas fali tükröt.
Nem kellet volna látnia, ahogy Bill megvágja magát a tökör szilánkjával. Nem kellet volna tehetetlenül végig nézni az öccse halálát. Ahogy minden üvegszilánk, vérben fürdő testvérét mutatja neki, minhta csak azt mondanák neki: te tetted ezt vele! Nem kellet volna hallania Bill elhaló suttogását ahogy azt mondja „szeretlek…” és nem kellett volna látnia, ahogy gyönyörű szemei könnykel telve lecsukódnak majd a könnyei fekete patakokként végíg csorognak arcán.
-Ha egyszer az életben nem lettem volna annyira önző megmenthettem volna Őt. De nem tudtam felülkerekedni magamon! Nem is tudtam mit veszítek minkor összevesztünk és Ő elrohatan. Rögtön utána kellett voln amennem! És én azt gondoltam úgyis előbb törik meg Ő és jön vissza, hogy bocsánatotkérjen és újra minden a régi legyen. És mikor csak álltam és vártam Őt de nem jött akkor jöttem rá, hogy mennyire, fontos nekem, hogy mennyire szükségem van rá. Fájt, hogy várom és nem jön. És mikor elszántam magam, hogy utána megyek már késő volt! Már soha nem mondhatom el neki mennyire szerettem.
Tom a fekete gyászolókra nézett. Most engedték a koporsót a földbe. Most örökre eltűnik. Nem lesz itt többé.
Az eső szüntelenül zuhogott mintha maga Bill sírna ott fent.
Tom egész testében reszketett. Minden vizes volt de Őt mégsem érdekelte semmi.
-Bill! Miért csináltad ezt? Miért…miért…miért? Hogy voltál képes ilyet tenni? Milyért nem vártál meg? Bill utánad akarok menni!
Tom megijedt a saját gondolataitól. Tudta, hogy Ő sose lenne képes rá…
-Tudtad, hogy én sose tudnám megölni magam? Hát nem hagytál semmilyen kiskaput? Hogy követhetnélek? Én annyira…félek…
Tom életében először vallotta be magának, ezt az érzést. És most mégsem egyszerűen félt, hanem rettegett.
A tömeg lassan eloszlott a sír körül. Nem is érzékelete mi történik körülötte. Csak homályos foltokat látott mindenhol.
-Én élni akarok! Veled Bill! Gyere vissza kérlek! Te voltál a legjobb barátom. Te voltál az egyetlen aki láttam bennem a jót. És most hogy nem vagy velem… nélküled… egy senki vagyok.
A gitáros felnézett. Két sötét alak szánakozva nézett le rá.
-Tom! Mennünk kéne!-Georg száraz de kemény hangon szólalt meg. Gustav csak hallgatott. Sose volt a szavak embere mégis mindig tudta, hogy mikor kell meszólalnia.
-Akkor menjetek.-Sóhajtotta.
-Talán neked is jönnöd kéne!
-Én még maradok!
-Jönnöd kell!-Georg felemelte hangját és felrántotta Tom-ot.
Tom kétségbeesetten próbálta kitépni magát az erős szorításból és Georg arcába üvöltött.
-Nem! Nem! Nem! Nekem itt kell maradnom! Vigyáznom kell rá!-Georg visszaüvöltött.
-Rá már nem kell vigyázni! Hát nem fogod fel? Nem tudod elfogadni… -Georg a kijárat felé rángatta a gitárost.
-Neee! Ő nem…
-Bill meghalt! -Tom kitépte magát Georg karjai közül és hátrált néhány lépést…
-Tüj el! -Üvöltött!
-Az öcséd meghalt! Azért nem akarod elhinni mert miattad történt! Próbálod elhitetni magaddal, hogy nem így volt de saját megadat átverni akkor sem tudod !-Tom arcát látva látva Georg meglepődött. Azt hitte magbántja a barátját de Tom arca inkább gyűlöletet tükrüzött.
Tom hirtelen neki esett a barátjának. Nem is tudta mit tesz csak fájdalmat akart okozni, hogy ne csak ő szenvedjen ennyire.
Már emelte az öklét, Georg-nak ideje se volt védekezni mikor Tom ökle néhány centire megállt az arcától.
Gustav elkapta Tom csuklóját és halkan elsírt hangon suttogott.
-Tom! Kérlek! Ne itt. Georg nem ér ennyit. Ha valami akkor ez bemocskolja Bill emlékét. –A dobos lassan lehúzta Tom kezét majd el is engedte.
Tom gyors pillantást vettett Georg-ra és a semmibe mondta:
-Húzzatok innen!
Gustav kisírt szemeivel szomórúan nézett Tom-ra majd hátat fordított és Georg-ot maga után húzva elmentek.
Tom leült, lehajtotta a fejét és átkarolta térdeit. Gyűlölt mindenkit, akinek boldog élete volt.
-Nélküled már nincs értelem a Tokio Hotel folytatásának se. Hisz ez volt a közös álmunk amilyért együtt harcoltunk. És most vége. –nyögte magában keservesen szenvedve.
A szél és az eső arcába most a haját.
-Mi lesz velem? Nem gondoltál rá, hogy beleőrülheteka halálodba? Csak tudnám mért csináltad… olyan egyedül vagyok Bill. Kérlek gyere vissza és ments meg! Olyan érzés Bill… mintha elégnék belülről… Te biztosan tudod! Ez érezted te is ugye?
A temető teljesen kiürült és Tom egyedül maradta sírok között. Ruhája teljesen átázott de Őt semmi nem érdekelte. Észre sem vette, hogy közben besötétedett. Szenvedett. Ez a kín számára eddig ismeretlen volt.
-Annyira fáj! Fáj, hogy nem vagy itt. Nem bírok egyedül létezni. Utánad mennék de, annyira félek! Talán elég lenne egy kis vágás, egy szippantás vagy egy tabletta. Nem fájna nagyon. És ha fájna is…utána ott lennék veled.
-Egyáltalán oda kerülnék ahova te? Megérdemelném? Annyit hibáztam. Soha semmiben nem hittem igazán. Csak az élvezeteknek éltem. Kivétel nélkül mindenkinek hazudtam, még magamnak is. Soha nem tudtam olyan lenni, mint Te. Mindig Te voltál a jó, én meg a rossz. Neked voltak érzéseid nem úgy, mint nekem. Te törődtél. Én mindenkinek a lelkébe gázoltam. Nem érdekelt kit hogy bántok meg. Hányszor próbáltam olyan lenni, mint Te. Sose sikerült. Nem tudtam se, érzelmes se kedves lenni. Számomra te voltál a tökéletes példakép. Nem csak nekem, hanem mindenkinek szüksége volt rád. Mennyivel többet értél nálam. Bárcsak visszacsinálhatnék mindent. Ezerszer meghalnék helyetted! Hisz kinek kellenék én, ha itt vagy Te?
Tom tehetetlenségében teljes erejéből harapta saját ajkát.
-Istenem! Mért neked kellet meghalnod? Mit meg nem tennék azért, hogy visszakapjalak.
Tom elszégyellet magát a saját gondolataitól.
-Látsz engem egyáltalán? Látod milyen gyalázatos, udorító dolgokat tennék csak, hogy visszagyere?
A száját véresre harapta, és úgy érezte, mindjárt megfagy. Minden izmát megfeszítette és könnyek nélkül hangosan felzokogott. Körbemosta Őt a sáros víz. Már teljesen sötét volt, csak a villámok fénye világította meg a temetőt. Ahogy kínjában, a sárban fetreng, szája megtelt a saját vérével és próbált mégtöbb fájdalmat okozni magának. Karjait véresre marta.
Más kérdés már nem foglalkoztatta, csak, hogy mivel tudná még magát büntetni.
Hirtelen az arcához kapott. A szemétől lefelé, végig az arcán, egész a kulccsontjáig végig karmolta magát. Fájdalmában felordított.
Hirtelen felállt. Megszédült és egy fakeresztbe kapaszkodott. Mikor felnézett szemében harag és gyűlölet lángolt. Felegyenesedett, hátrált pár lépést és aztán kitört belőle minden.
Teljes erejéből belerúgott a keresztbe mire az apró forgácsokra tört.
-Mért? Mondjátok meg mért? –üvöltötte hangosan. Mindent elpusztított, ami az útjába került. Az üvegborítású sírokat szilánkokra zúzta, a mécsestartókat összetaposta, minden keresztet és sírt összezúzott, felborított és összetört mindent.
Tombolt és üvöltött.
-Adjátok őt vissza nekem!
Rengeteg sírt lerombolt. Lába nyomán csak romok maradtak.
-Hol vagy? Hol vagy Bill? Gyere vissza! Ígérem minden más lesz! Újrakezdünk mindent! Más leszek, ígérem! Csak bocsáss meg és gyere vissza! Csak…-Hangja elcsuklott de a tombolást nem hagyta abba. Felkapott egy égő olajlámpást és teljes erőből földhöz vágat. A lámpás összetört és a kifolyó olaj hatalmas lángra kapott. Tom mereven a nagy tűzbe bámult és az suttogta:
-Bocsáss meg…
Az eső néha elnyomta a lángokat de a tűz akkor sem aludt ki. Tom ekkor felkapott néhány lezúzott fadeszkát és a tűzre dobta őket. A tűz hatalmasra fellángolt. Tom szeme felcsillant.
-Talán itt a lehetőség. –Gondolta magában.
Közelebb lépett a lágokhoz. A meleg levegő égette a szemét. Az eső egyre csak zuhogott, úgyhogy sietnie kellett. Gyorsan lépett alőre. Kézfején érezte a lángokat. Először mintha csak nyaldosták volna azán lassan felemésztették. Tüdejét tele szívta a sűrű füsttel. Köhögött és elvesztette az egyensúlyát. Kábultan beleszédülta tűzbe.
A víz és a tűz küzdöttek egymás ellen, mintha az egyik megmenteni a másik pedíg megölni akarná Őt. Lángok nyaldosták egász testét, mégis csak feküdt és a végről álmodott. Tüdeje megtelt a füsttel, fuldoklott, szeme kiszáradt és rengeteg vért vesztett. Úgy érzezte mindjárt megfullad. Oldalra nyúlt, hogy beletenyerelejna lángokba de csak a hamu maradt a kezébe.
Dörgött az ég és még jobban szakadt az eső. A vilámok megvilágítottáka fejdúlt temetőt, a hamuban és sárban fekvő Tomot.
Semmi sem szólt. Az eső csapkodta a földet, a szél tépte a fák ágait de semmi nem mozdult.
-Itt vagy Bill?-Tom száraz hangon felköhögött de megmozdulni nem tudott. Nem érzett, nem látott semmit. A feje szörnyen fájt és mintha az egész megtelt volna füsttel.
Lassan nagyon lassan felült, megrázta a fejét és körbe nézett. A füst elkezdett feloszlani. Már várta, hogy megpillantsa Billt mosolyogva közeledni, várta, hogy elvigye megával oda ahol majd együtt boldogok lehetnek örökké.
Ekkor valami hideget érzett az arcán, majd a nyakán és a kezén. Felemelte a fejét és az égre nézett. Az eső mosta az arcát, kezében hamut markolt és a sárban feküdt. Ködös tekintettel nézett körbe.
Nem akarta elhinni… ott feküdt a temető közepén, összefagyva, véresen, hatalmas égési sérülésekkel. És mégis élt..
Fájdalmában rekedt hangon felüvöltött.
-Neee! Bill! Nem akarod, hogy veled legyek? Nekem már nincs mit veszítenem! Meg akarok halni! Tessék kimondtam. Kérlek engedd, hogy kövesselek! -Körülnézett. Mindenhol a szétrombolt sírok, az üvegszilánkok és a hamu. Előtte pedíg ott volt a sír amit végíg keresett. Egy vadontúj fehér márvány sír körülhintve rózsákkal. Megpróbált felállni. Lassú határozatlan léptekkel, szinte a fájdalomtól részegen indult el. Néhány méter után megállt és ráborulua sírra. Minden amit eddíg elfolytott kitört belőle. Hangosan eknyújtva fezokogott. Könnyei patakokban folytak végíg arcán majd lecsuroktak a fehér márványra. Elcsukló hangon suttogott.
-Bill ugye hallasz? És ugye látsz? Miért… miért mentél el… És miért nem tudok utánad menni? Nézz rám! A testem még él de a többi már halott. Hogyan kéne tovább élnem? Nem tudlak itt hagyni… Nem tudom itt hagyni a múltat.
Kezeivel görcsösen szorította a sír széleit és összevérezte a fehér mérványlapokat. Szemét lecsukta és úgy suttogott tovább.
-Nem tudok nélküled élni! -Újra felzokogott.
-Nem tudom azt mondani, viszlát. Nem tudom elviselni a létezést. A nappalt, az éjjszakát nélküled élni, nem élet! Te voltál minden ami fontos az életemben… és nem is tudtad… nem is tudtad mennyire szükségem van rád, hogy mennyire fontos vagy… hogy mennyire szeretlek. -Csendesen sírt, lassan kezdett megnyugodni.
-Bill! Én… megígérem neked, hogy ma éjjel… már veled leszek. Utánad megyek… nem tudom még, hogyan de ott leszek veled! Már…nem félek…nem félek a haláltól… Ott leszek veled és vigyázok rád amig csak élünk és együtt vagyunk… mert… szeretlek…
A sötét éjjszakában senki nem volt vele. Tom lassan a kezére nézett, majd teljes erjéből hatalmasat vágott az üveglapra ami a márványlapokat lefedte. Remegve nyúlt egy nagy üvegszilánk után. Az öklébe rejtette a szilánkot és a kezét egészen a mellkasa alá húzta. Utolsó erjével még tartotta magát a szilánkot markoló keze fölött, a karja remegve megfeszült, de a nyaka alatt már érezte a szilánk hegyét, ahogy az átvágja magát a pulcsiján, a pólóján, majd a bőrén. A gitáros megremegett, a szeméből kitörtek az utolsó könnyek és erőtlenül zuhant testvére sírjára. Erőtlenül lehellte Bill sírjára az utolsó szavait.
-Szeretlek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése